Elnézést kérek, amiért itt valami másról lesz szó, nem Olaszországról, de komoly késztetést éreztem magamban, hogy leírjam ennek a legérdekesebb utazásunknak a történetét is. Egyszeri alkalom, nagyon régi, 32 éve történt, és amíg még emlékszem a részletekre, le kell írnom! Olaszországgal kapcsolatban is van egy kis pikantériája, odafelé repülővel mentünk a gyerekekkel, de hazafelé lehetőség volt kalandozni! A férjem, akit az egyetemen Pogány Frigyes tanított, Olaszországra szavazott, én, aki irodalmi és egyéb emlékeimet rangsoroltam, Franciaországra. Én győztem, amit nem bánok azóta sem, mert csodálatos volt, de pár évtizeddel később már eszembe sem jutott volna nem Olaszországot választani!.
Algéria, az igazán különleges kaland!
(a feltett képek rájuk kattintva nagyíthatóak, a színes szavak linkeket takarnak, melyeket rájuk kattintva lehet megnézni)
Hatalmas ország, melynek csupán kb. 1000 kilométer hosszú, 100-150 kilométer széles tengerparti sávja alkalmas átlagos mércével mért emberi életre.
-
-
Minden tekintetben nagyon távoli világ, melyet 1983-ban férjem vállalkozó szellemű szülei 3 évre ideiglenes otthonuknak választottak. Miután berendezkedtek az új életükbe, hívtak minket, hogy látogassuk meg őket, és mi két kislányunkkal, némi szorongással, de mégis örömmel indultunk útnak 1984-ben.
Nagyon-nagyon régen történt ez az utazás, de a fiatalkori élmények jobban megmaradnak az emlékezetben. Ám idővel persze azok is elhalványulnak, ezért úgy éreztem, hogy az utolsó percekben vagyunk ahhoz, hogy hitelesen tudjam szavakba önteni a még felidézhető régi emlékeket! Szerencsémre az albumkészítési mániám már akkor is létezett, és ez nagyban segít az emlékek előhívásában. Igaz, ha lehet még sokkal rosszabb minőségű képeim vannak, mint a korábbi leírásaimban, de talán ez egyáltalán nem olyan fontos része ennek a történetnek. Az viszont fontos, hogy a képek segítségével még nincs késő felidézni azoknak a napoknak a nagyon régi emlékeit.
Elnézést kérek, amiért ebben a leírásban nem szerepel Olaszország, de ezért az egy "eltévelyedésért" nem nyitnék egy új blogot, remélem nem követek el semmi szabályellenest.
Van amúgy ennek a történetnek is Olaszországgal kapcsolatos vonzata, bár talán éppen mínusz előjellel. Amikor tervezgettük, hogy Algéria után merrefelé jöjjünk haza, akkor a férjem inkább Olaszországba szeretett volna menni, én meg Franciaországba. Az ő indoka az volt, hogy az egyetemen Pogány Frigyes rengeteget képet vetített nekik Itália szépségeiről, én meg leginkább olvasmány élményeimre hagyatkozva jobban vonzódtam akkoriban Franciaországhoz. Én győztem, de ki tudja, ha akkor Olaszországba megyünk, mi történik a későbbiekben?
Azt gondolom, ez talán így volt nekünk valahol megírva!:-)
És még talán annyit, hogy akkoriban, amikor még hagyományos fényképeket készítettünk, elég gyakori volt, hogy személyek is álljanak a szép tájak előtt..., sőt, talán a személyek megörökítése fontosabb volt a szép táj előtt, mint maga a szép táj! De azt hiszem vállalhatóak a képek, és senki személyiségi jogait nem csorbítjuk!:-)
Nagy kaland..., írom, na de a nagy kaland egyáltalán nem nálunk volt! A nagy kaland akkor kezdődött, amikor apósom és anyósom a hatvanas éveik elején, a néhány éve tartó kényelmes nyugdíjas életet megszakítva, elvállaltak egy algériai kiküldetést! Ha jól emlékszem burgonya termelésre kellett tanítania mezőgazdasági ismeretekben jártas apósomnak az ott élőket. Most, hogy mi is hasonló korúak vagyunk, mint ők voltak akkoriban, már csak a bevállalásuk miatt érzett csodálat és tisztelet is megkívánja ezt a leírást! Remélem olvassák majd olyan rokonok is, akik hallottak sokszor erről a nagy vállalkozásukról, de tán mégsem tudták igazán elképzelni, milyen is lehetett ott az ő életük! Hihetetlennek tűnik az az erő és akarat, amit ők akkor magukra vállaltak! Sajnos erről én nem sokat tudok mondani, de a helyszínt, a környezetet és kicsit talán az akkori algériai életet, életkörülményeket is érzékeltetni tudom. Milyen jó lett volna, ha korábban jut az eszembe leírni azokat az emlékeket, és ők segíthettek volna nekem! Sajnos elég sok homályos pont van az emlékezetemben a magunk dolgaiban is, hát még milyen keveset tudhatok az övékéről! Mert bizony nem is azt a két és fél hetet kellene megörökíteni, hanem az Ő két és fél évüket!
Alaposan belegondolva egész érdekes dolgokat mesélhetek majd itt, hiszen Rómába elég sokan jártak, arról sok újat nem tudok mondani, de Algéria kicsit más dimenzió. Annál is inkább, mert már az az Algéria sem létezik, amelyben mi jártunk. Az a franciák nyűge alól nem is olyan régen felszabadult, szocialista eszméket hirdető Algéria is eltűnt a történelem süllyesztőjében. Igen, maga az a szocialista Algéria önmaga áldozata volt, csak talán ők sem tudták, hanem egyfolytában ünnepeltek. Elzavarták a franciákat, és boldogan élték meg a szabadságukat, miközben hagyták tönkremenni majdnem mindazt, amit a franciáknak köszönhettek! Valahogy úgy lehetett az, mint a Brian életében: "Mit adtak nekünk azok a mocskos rómaiak? Aki ismeri a filmet, tudja mire gondolok:-)
Algéria, az igazán különleges kaland!
(a feltett képek rájuk kattintva nagyíthatóak, a színes szavak linkeket takarnak, melyeket rájuk kattintva lehet megnézni)
Hatalmas ország, melynek csupán kb. 1000 kilométer hosszú, 100-150 kilométer széles tengerparti sávja alkalmas átlagos mércével mért emberi életre.
-
Minden tekintetben nagyon távoli világ, melyet 1983-ban férjem vállalkozó szellemű szülei 3 évre ideiglenes otthonuknak választottak. Miután berendezkedtek az új életükbe, hívtak minket, hogy látogassuk meg őket, és mi két kislányunkkal, némi szorongással, de mégis örömmel indultunk útnak 1984-ben.
Nagyon-nagyon régen történt ez az utazás, de a fiatalkori élmények jobban megmaradnak az emlékezetben. Ám idővel persze azok is elhalványulnak, ezért úgy éreztem, hogy az utolsó percekben vagyunk ahhoz, hogy hitelesen tudjam szavakba önteni a még felidézhető régi emlékeket! Szerencsémre az albumkészítési mániám már akkor is létezett, és ez nagyban segít az emlékek előhívásában. Igaz, ha lehet még sokkal rosszabb minőségű képeim vannak, mint a korábbi leírásaimban, de talán ez egyáltalán nem olyan fontos része ennek a történetnek. Az viszont fontos, hogy a képek segítségével még nincs késő felidézni azoknak a napoknak a nagyon régi emlékeit.
Elnézést kérek, amiért ebben a leírásban nem szerepel Olaszország, de ezért az egy "eltévelyedésért" nem nyitnék egy új blogot, remélem nem követek el semmi szabályellenest.
Van amúgy ennek a történetnek is Olaszországgal kapcsolatos vonzata, bár talán éppen mínusz előjellel. Amikor tervezgettük, hogy Algéria után merrefelé jöjjünk haza, akkor a férjem inkább Olaszországba szeretett volna menni, én meg Franciaországba. Az ő indoka az volt, hogy az egyetemen Pogány Frigyes rengeteget képet vetített nekik Itália szépségeiről, én meg leginkább olvasmány élményeimre hagyatkozva jobban vonzódtam akkoriban Franciaországhoz. Én győztem, de ki tudja, ha akkor Olaszországba megyünk, mi történik a későbbiekben?
Azt gondolom, ez talán így volt nekünk valahol megírva!:-)
És még talán annyit, hogy akkoriban, amikor még hagyományos fényképeket készítettünk, elég gyakori volt, hogy személyek is álljanak a szép tájak előtt..., sőt, talán a személyek megörökítése fontosabb volt a szép táj előtt, mint maga a szép táj! De azt hiszem vállalhatóak a képek, és senki személyiségi jogait nem csorbítjuk!:-)
Nagy kaland..., írom, na de a nagy kaland egyáltalán nem nálunk volt! A nagy kaland akkor kezdődött, amikor apósom és anyósom a hatvanas éveik elején, a néhány éve tartó kényelmes nyugdíjas életet megszakítva, elvállaltak egy algériai kiküldetést! Ha jól emlékszem burgonya termelésre kellett tanítania mezőgazdasági ismeretekben jártas apósomnak az ott élőket. Most, hogy mi is hasonló korúak vagyunk, mint ők voltak akkoriban, már csak a bevállalásuk miatt érzett csodálat és tisztelet is megkívánja ezt a leírást! Remélem olvassák majd olyan rokonok is, akik hallottak sokszor erről a nagy vállalkozásukról, de tán mégsem tudták igazán elképzelni, milyen is lehetett ott az ő életük! Hihetetlennek tűnik az az erő és akarat, amit ők akkor magukra vállaltak! Sajnos erről én nem sokat tudok mondani, de a helyszínt, a környezetet és kicsit talán az akkori algériai életet, életkörülményeket is érzékeltetni tudom. Milyen jó lett volna, ha korábban jut az eszembe leírni azokat az emlékeket, és ők segíthettek volna nekem! Sajnos elég sok homályos pont van az emlékezetemben a magunk dolgaiban is, hát még milyen keveset tudhatok az övékéről! Mert bizony nem is azt a két és fél hetet kellene megörökíteni, hanem az Ő két és fél évüket!
Alaposan belegondolva egész érdekes dolgokat mesélhetek majd itt, hiszen Rómába elég sokan jártak, arról sok újat nem tudok mondani, de Algéria kicsit más dimenzió. Annál is inkább, mert már az az Algéria sem létezik, amelyben mi jártunk. Az a franciák nyűge alól nem is olyan régen felszabadult, szocialista eszméket hirdető Algéria is eltűnt a történelem süllyesztőjében. Igen, maga az a szocialista Algéria önmaga áldozata volt, csak talán ők sem tudták, hanem egyfolytában ünnepeltek. Elzavarták a franciákat, és boldogan élték meg a szabadságukat, miközben hagyták tönkremenni majdnem mindazt, amit a franciáknak köszönhettek! Valahogy úgy lehetett az, mint a Brian életében: "Mit adtak nekünk azok a mocskos rómaiak? Aki ismeri a filmet, tudja mire gondolok:-)
A lényeg az volt, hogy a fiatal köztársaságban hagyták veszni a jó dolgokat, hívták ugyan a szocialista országok szakembereit (így került oda apósom is), de idővel csak eljött a nagy szabadság következménye, az éhínség és az azt követő polgárháború. Nem is olyan nagyon régen rettenetes dolgokat lehetett hallani Algériáról, szabadcsapatok gyilkoltak amerre csak jártak, néhol egész falvakat irtottak ki, de kitüntetett figyelemmel gyilkolták az "idegeneket". Aztán nagy csend lett, igaz, nem nagyon figyeltem a híreket, de azért feltűnően nem lehet hallani az országról. Ám most, hogy így bele lendültem ebbe a témába, úgy tűnik, hogy nem kell nagyon aggódnom értük, mintha egészen jól mennének arrafelé a dolgok. Legalábbis az internet és a Google Earth ezt sugallja, és remélem, hogy így is van. Olvastam, hogy rengeteg, kimeríthetetlennek tűnő olajmezőkre bukkantak, és ez megalapozta a fejlődésüket.
De mi még a vörös csillagok korszakában jártunk arra, és az a rövid idő számunkra nem sok következtetés levonására volt elég, ám azért láttunk, hallottunk ezt, azt. Kicsit csapongok az emlékeim között, de akkor most megpróbálom magunkat belehelyezni ebbe a történetbe.
Meghívásra indultunk erre a nagyon nagynak ígérkező kalandra harmincas éveink elején, két kislányunkkal, az egyik 4, a másik 7 éves volt akkor. Közel másfél hónapnyi szabadságot tudtunk kikönyörögni a munkahelyünkön, és a terv számunkra kb. két és fél hét Algéria, 3 nap Marseilles, 8 nap Párizs és 4 nap Regensburg volt, na meg persze a közöttük lévő nem rövid utazások. A kislányaink ott maradtak úgy másfél hónapig a nagyszülőknél, akik szabadságra jövetelükkor hozták őket haza.
-
-
Meghívásra indultunk erre a nagyon nagynak ígérkező kalandra harmincas éveink elején, két kislányunkkal, az egyik 4, a másik 7 éves volt akkor. Közel másfél hónapnyi szabadságot tudtunk kikönyörögni a munkahelyünkön, és a terv számunkra kb. két és fél hét Algéria, 3 nap Marseilles, 8 nap Párizs és 4 nap Regensburg volt, na meg persze a közöttük lévő nem rövid utazások. A kislányaink ott maradtak úgy másfél hónapig a nagyszülőknél, akik szabadságra jövetelükkor hozták őket haza.
-
Mostefa Ben Brahimnak hívják azt a városkát, amit kijelöltek apósomék számára ideiglenes lakhelyül. Egy közkedvelt személy nevét kaphatta a város. Bár maga a név gyakori lehet, sok Facebook felhasználót láttam ezen a néven:-)
-
-
Ebben a városkában volt egy kisebb elkerített "lakópark" (a fenti kép közepén), ahol jobban szituált algériai értelmiségi, és külföldi vendég dolgozók kaptak berendezett házakat kicsi kertecskével. Nem valami új beépítettség volt ez, talán még a francia munkások lakhattak ott. Az épületek beosztását és felszerelését tekintve kifejezetten európai életvitelre épülhettek, semmi arabos hatás nem volt bennük. Több magyar házaspár is élt ott, jó, hosszan tartó barátságok is születtek köztük, de anyósom egy szomszéd arab asszonnyal is nagyon jól összebarátkozott, aki tudott franciául. Abban a kivételes helyzetben volt részem, hogy egyszer engem is átvitt hozzá, így alkalmam volt látni, hogyan él egy arab család. Takaros otthonuk volt, az asszonyka otthon is talpig beöltözve volt a hőség ellenére is, és azt hiszem szinte sosem hagyta el a házat. Az meg különösen fontos volt, hogy férfi előtt nem is mutatkozhatott, így apósommal sem találkozott soha, illetve valami rémlik, hogy nagy riadalom volt, amikor egyszer apósom anyósomat keresve átment hozzájuk, és meglátta. Ez a család az algériai értelmiséghez tartozott, de a konvenciókat szigorúan betartották! Két kisfiúk volt, anyósom a nagyobb kisfiúval, Maruannal, hazatérésük után is nagyon sokáig levelezett, mondhatni ő volt az egyetlen igazi arab barátja. Tudni kell, hogy a tanultabb arabok még abban az időben is fontosnak tartották a francia nyelv ismeretét, az a kisfiú is csak 7-8 éves lehetett, de már egész jól beszélte a nyelvet. Tán a szüleitől tanulta. Anyósom még a gimnáziumban tanult franciául, igaz, hosszú évtizedek óta nem használta a nyelvet, de amit fiatalon megtanulunk, mint az elején is írtam, az szükség esetén kis fáradtsággal előhívható a memóriánkból. Apósom sem volt rest, hihetetlen hozzáállással képes volt 63 évesen elkezdeni franciául tanulni! Feltehetően nem lett perfekt a tudása, de bizonyosan jól meg tudta magát értetni abban a távoli világban. Sajnos azt a szót, hogy "majom", egyikük sem ismerte, így nagy élményről maradtunk le, de ez a történet még elég távol van:-)
-
Visszatérve a házikóra, volt egy nappali és két háló, konyha és fürdőszoba. Az utóbbi azért nem olyan egyszerűen működött, hogy kinyitották a csapot. Ahhoz előbb vizet kellett szerezni, amire pár kilométerrel odébb, talán az állami gazdaságnál, volt is lehetőség. Aztán azt a vizet fel kellett vinni a tetőre és beleönteni az ott lévő hordóba, és miután a nap felmelegítette a vizet máris lehetett fürdeni!:-) A falu maga szegény volt és roppant hagyományőrző, a nők színes, de tetőtől talpig takaró ruhákban jártak, arcukat is takarták és így is bújtak a férfi tekintetek elől. A szegénység mértékegységét nehéz meghatározni, de szemmel láthatóan nagy volt. Apósomék helyzete persze más volt, nekik jutott elegendő mindenből, de mert ennivalót kenyéren kívül nem igazán mertek venni, így önellátásra rendezkedtek be. Ez leginkább abból állt, hogy időnként beszereztek vagy 10-15 csirkét, melyeket anyósom megkopasztott, kiadagolt, és hónapokra megvolt a húsadag. Algériában vallásilag tiltott a disznóhús, de az ilyen kolóniák tagjai néha elmentek az erdőkbe, és lőttek vaddisznót, amit aztán elosztottak. Ezek a disznók valójában nem is vaddisznók voltak, hanem elvadult házi disznók, amiket a franciák elűzése után szabadjára engedtek, és az erdőkben szaporodhattak, hisz muzulmán nem nyúlhatott hozzájuk, de le sem lőhette őket. Vallásilag tiltott dolog volt számukra, tisztátalan állatnak tartják a disznókat, de azt tudni kell, hogy leginkább azért van tiltva, mert a nagy hőségben veszélyes gyors romlása az egészségre. Ez a tilalom egy olyan országban, világban, ahol hőség van, és hűtőszekrény hírből se nagyon ismert a legtöbbek számára, teljesen érthető. A franciák persze megoldották, és később a magyar ott dolgozóknak is volt hűtő és fagyasztó szekrényük.
-
Ebben a városkában volt egy kisebb elkerített "lakópark" (a fenti kép közepén), ahol jobban szituált algériai értelmiségi, és külföldi vendég dolgozók kaptak berendezett házakat kicsi kertecskével. Nem valami új beépítettség volt ez, talán még a francia munkások lakhattak ott. Az épületek beosztását és felszerelését tekintve kifejezetten európai életvitelre épülhettek, semmi arabos hatás nem volt bennük. Több magyar házaspár is élt ott, jó, hosszan tartó barátságok is születtek köztük, de anyósom egy szomszéd arab asszonnyal is nagyon jól összebarátkozott, aki tudott franciául. Abban a kivételes helyzetben volt részem, hogy egyszer engem is átvitt hozzá, így alkalmam volt látni, hogyan él egy arab család. Takaros otthonuk volt, az asszonyka otthon is talpig beöltözve volt a hőség ellenére is, és azt hiszem szinte sosem hagyta el a házat. Az meg különösen fontos volt, hogy férfi előtt nem is mutatkozhatott, így apósommal sem találkozott soha, illetve valami rémlik, hogy nagy riadalom volt, amikor egyszer apósom anyósomat keresve átment hozzájuk, és meglátta. Ez a család az algériai értelmiséghez tartozott, de a konvenciókat szigorúan betartották! Két kisfiúk volt, anyósom a nagyobb kisfiúval, Maruannal, hazatérésük után is nagyon sokáig levelezett, mondhatni ő volt az egyetlen igazi arab barátja. Tudni kell, hogy a tanultabb arabok még abban az időben is fontosnak tartották a francia nyelv ismeretét, az a kisfiú is csak 7-8 éves lehetett, de már egész jól beszélte a nyelvet. Tán a szüleitől tanulta. Anyósom még a gimnáziumban tanult franciául, igaz, hosszú évtizedek óta nem használta a nyelvet, de amit fiatalon megtanulunk, mint az elején is írtam, az szükség esetén kis fáradtsággal előhívható a memóriánkból. Apósom sem volt rest, hihetetlen hozzáállással képes volt 63 évesen elkezdeni franciául tanulni! Feltehetően nem lett perfekt a tudása, de bizonyosan jól meg tudta magát értetni abban a távoli világban. Sajnos azt a szót, hogy "majom", egyikük sem ismerte, így nagy élményről maradtunk le, de ez a történet még elég távol van:-)
-
Visszatérve a házikóra, volt egy nappali és két háló, konyha és fürdőszoba. Az utóbbi azért nem olyan egyszerűen működött, hogy kinyitották a csapot. Ahhoz előbb vizet kellett szerezni, amire pár kilométerrel odébb, talán az állami gazdaságnál, volt is lehetőség. Aztán azt a vizet fel kellett vinni a tetőre és beleönteni az ott lévő hordóba, és miután a nap felmelegítette a vizet máris lehetett fürdeni!:-) A falu maga szegény volt és roppant hagyományőrző, a nők színes, de tetőtől talpig takaró ruhákban jártak, arcukat is takarták és így is bújtak a férfi tekintetek elől. A szegénység mértékegységét nehéz meghatározni, de szemmel láthatóan nagy volt. Apósomék helyzete persze más volt, nekik jutott elegendő mindenből, de mert ennivalót kenyéren kívül nem igazán mertek venni, így önellátásra rendezkedtek be. Ez leginkább abból állt, hogy időnként beszereztek vagy 10-15 csirkét, melyeket anyósom megkopasztott, kiadagolt, és hónapokra megvolt a húsadag. Algériában vallásilag tiltott a disznóhús, de az ilyen kolóniák tagjai néha elmentek az erdőkbe, és lőttek vaddisznót, amit aztán elosztottak. Ezek a disznók valójában nem is vaddisznók voltak, hanem elvadult házi disznók, amiket a franciák elűzése után szabadjára engedtek, és az erdőkben szaporodhattak, hisz muzulmán nem nyúlhatott hozzájuk, de le sem lőhette őket. Vallásilag tiltott dolog volt számukra, tisztátalan állatnak tartják a disznókat, de azt tudni kell, hogy leginkább azért van tiltva, mert a nagy hőségben veszélyes gyors romlása az egészségre. Ez a tilalom egy olyan országban, világban, ahol hőség van, és hűtőszekrény hírből se nagyon ismert a legtöbbek számára, teljesen érthető. A franciák persze megoldották, és később a magyar ott dolgozóknak is volt hűtő és fagyasztó szekrényük.
Na de ilyen hosszadalmas bevezetés után rátérek a mi utazásunkra. Egy kora nyári napon elindultunk, sajnos a pontos dátumot nem jegyeztem le, de valamikor június második felében lehetett. Akkor már iskolás volt a nagylányunk, ezért nem volt más lehetőségünk az utazásra, mint a nyári szünet, pedig hát az afrikai forróság elég félelmetesnek tűnt.
Csodálatos volt a repülőút az Alpok felett, de a kislányok már ekkor nagyon szenvedtek a légnyomás miatt, pedig ez még csak a kezdet volt. Zürichben kellett átszállnunk, a repülőtér számunkra is meglepő izgalmassága, gazdagsága megnyugtatta őket, de aztán jött a következő menet, a Földközi tenger felett..., az már tényleg gyilkos volt, a turbulencia miatt még magasabban repültünk! De azért azt is túléltük, és végre-valahára megérkeztünk az oráni repülőtérre. Repülőtér..., egy nagy és rettenetesen meleg hodályban több órás várakozás, nagyon alapos átvizsgálás következett, miközben majd szétszakadt a fejünk. Én sajnos elkövettem azt a hibát, hogy piszkáltam a fülemet, minek következtében 3 napig zúgott, de a gyerekek szerencsére hamar túl lettek rajta.
Csodálatos volt a repülőút az Alpok felett, de a kislányok már ekkor nagyon szenvedtek a légnyomás miatt, pedig ez még csak a kezdet volt. Zürichben kellett átszállnunk, a repülőtér számunkra is meglepő izgalmassága, gazdagsága megnyugtatta őket, de aztán jött a következő menet, a Földközi tenger felett..., az már tényleg gyilkos volt, a turbulencia miatt még magasabban repültünk! De azért azt is túléltük, és végre-valahára megérkeztünk az oráni repülőtérre. Repülőtér..., egy nagy és rettenetesen meleg hodályban több órás várakozás, nagyon alapos átvizsgálás következett, miközben majd szétszakadt a fejünk. Én sajnos elkövettem azt a hibát, hogy piszkáltam a fülemet, minek következtében 3 napig zúgott, de a gyerekek szerencsére hamar túl lettek rajta.
Végre kiszabadultunk a döglesztően meleg épületből a perzselő szabad ég alá. Megtaláltuk a nagyszülőket, akik persze elénk jöttek autóval, és már igen türelmetlenül vártak minket. Furcsa elképzelni is, hogy nem lévén még akkor mobiltelefon, nem is lehettek egészen biztosak abban, hogy egyáltalán megérkeztünk!
Az otthonukig vezető úton számomra elképesztően döbbenetes volt mindaz, amit láttam, éreztem. Tán filmekből emlékezhetnek mások is arab falvakra, városkákra. Putrinak is szinte csak jóindulattal nevezhető épületek között haladtunk, de azért a legtöbb kalyiba tetején ott volt a TV antenna. Amikor egy hentesüzlet mellett mentünk el, amire a döglesztő hőségben ki volt lógatva egy megnyúzott birka, amin legyek ezrei csemegéztek, akkor én már majdnem kómában voltam! Egyre csak az járt az eszemben, hogy: "Te jó ég, hová hoztam az én féltve őrzött kislányaimat!?" És ha még ez nem lett volna nekem elég, akkor a kegyelemdöfést az adta meg, amikor először kiszálltunk az autóból valami okból. Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy az itteni városokban a csatornák vize minden tartalmukkal az utak szélén csordogál, természetesen elképesztő bűzt árasztva. Elhatároztam, hogy nem szállok én ki soha abból az autóból! Na nem mintha úgy nem éreztem volna bűzt..., sőt, de legalább a belelépés veszélye nem állt volna fenn. Hanem ennek a dolognak is volt egy komoly tapasztalata, mégpedig az, hogy néhány nap után már semmit nem éreztem! Vagyis akkortól bizton tudtam, hogy néhány nap alatt a legelképesztőbb bűzt is meg lehet szokni! Ez azért kicsit félelmetesen is hangzik!
-
Az otthonukig vezető úton számomra elképesztően döbbenetes volt mindaz, amit láttam, éreztem. Tán filmekből emlékezhetnek mások is arab falvakra, városkákra. Putrinak is szinte csak jóindulattal nevezhető épületek között haladtunk, de azért a legtöbb kalyiba tetején ott volt a TV antenna. Amikor egy hentesüzlet mellett mentünk el, amire a döglesztő hőségben ki volt lógatva egy megnyúzott birka, amin legyek ezrei csemegéztek, akkor én már majdnem kómában voltam! Egyre csak az járt az eszemben, hogy: "Te jó ég, hová hoztam az én féltve őrzött kislányaimat!?" És ha még ez nem lett volna nekem elég, akkor a kegyelemdöfést az adta meg, amikor először kiszálltunk az autóból valami okból. Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy az itteni városokban a csatornák vize minden tartalmukkal az utak szélén csordogál, természetesen elképesztő bűzt árasztva. Elhatároztam, hogy nem szállok én ki soha abból az autóból! Na nem mintha úgy nem éreztem volna bűzt..., sőt, de legalább a belelépés veszélye nem állt volna fenn. Hanem ennek a dolognak is volt egy komoly tapasztalata, mégpedig az, hogy néhány nap után már semmit nem éreztem! Vagyis akkortól bizton tudtam, hogy néhány nap alatt a legelképesztőbb bűzt is meg lehet szokni! Ez azért kicsit félelmetesen is hangzik!
-
-
Na de valahogy csak megérkeztünk a nagyszülők új otthonáig, ami majdnem minden tekintetben tökéletesen megfelelő volt. A tágas nappaliban minden bútorzat megvolt, ami szükséges, és nagyon izgalmas dolgok voltak a vitrinekben. Hogy mik is, arra már nem emlékszem, de hogy izgalmasak voltak, arra igen. Bár..., mintha rémlene valami, tán gombostűre tűzött mindenféle algériai bogarak voltak?:-)
-
A hálószobában a nagyszülők aludtak, magas, régimódi ágyon, és még nekünk is jutott egy külön szoba. A fenti legalsó kép akkor készülhetett, amikor hazajöttünk Beni Jeniből, és kaptak a lányok egy-egy kis ezüst gyűrűt, de erről majd sokkal később írok.
-
Valójában minden volt, amire egy családnak szüksége lehet, nem is igen panaszkodtak a nagyszülők semmire ezzel kapcsolatban. Az egyetlen gyenge láncszem a víz volt, de ezt is megoldották.-
A konyha is viszonylag jól felszerelt volt, igazán nem lehetett komoly ok a panaszra, és a mélyhűtő is csirkehússal megpakolva várt minket. Na egyvalamit nagyon nem szerettünk, emlékezetes, hogy a kamraszekrény ajtaján szögön lógott egy zacskó, és abban volt a kenyér, hogy ne menjenek rá a hangyák. Olyan francia zsúrkenyér szerűség volt, ami frissen nagyon finom, de a nagymama, aggódva, hogy másnap nem kapnak, mindig az előző napit etette velünk, ami már szikkadt vacak volt. Mikor mi jártunk vásárolni, egyszer fellázadtunk, és frissen megettük az aznapi adagot tán még útközben, míg mentünk haza a "boltból". A másnaposat meg inkább harmadnap ettük, szikkadtan már úgyis mindegy volt!:-)
-
A családhoz tartozott még egy nagy kandúr macska, aki igencsak meg volt becsülve, saját fotellal, sőt, a kép tanúsága szerint talán saját székkel is rendelkezett!:-) Nem emlékszem, hogy miként került a házhoz, de valami rémlik arról, hogy anyósom nagy bánatára még jóval korábban, hogy hazaindultak volna, eltűnt a cica. Úgy emlékszem, hogy Laci úr volt a neve, és persze a lányok is nagyon szerették.
-
Ja, és volt egy icipici kert is, max. 20-25 négyzetméter, magasan bedeszkázva, de azért több volt a semminél, a lányok tudtak ott pancsolni egy kicsi medencében. Mondjuk egy kellemetlen emlékem is van ezzel kapcsolatban, észrevettem, hogy talajszinten a felemelkedő vakolat alatt fülbemászók százai nyüzsögtek, kiirtani nem lehetett őket, de szerencsére nem nagyon kóboroltak. Viszont nagyon tetszett nekünk a ház előtt és a kertben is álló, árnyékot adó fügefa, sajnos a termését akkor nem élvezhettük (azért ebben nem vagyok biztos), de talán emiatt is ültettünk azóta több fügefát is, mert mindannyian nagyon megszerettük a fügét.
-
A szomszéd arab család Maruanja és kisöccse gyakori vendég volt a háznál miután mi eljöttünk onnan. Sajnos azonban a gyerekek nem igazán tudtak egymással beszélni, de biztos nagyon népszerűek voltak a lányoknál, amikor szakajtónyi kiscicával állítottak be hozzájuk.
-
Van még egy személyesnek mondható alkalom, ami egy kedves vacsorameghívás volt, és számomra most is elég furcsa emléket ébreszt. Bocsánat, de ha már írok, az legyen a lehető legőszintébb, és nem akarok senkit bántani, elfogadtam hamar, hogy ott sok tekintetben mások a szokások. A nagyszülők akkorra már megszokták és talán meg is szerették a kinti életkörülményeket, de nekem erre nem volt időm, a két és fél hét is kevés lett volna, de az esemény ráadásul az első napokban történt. Sajnos én eléggé konzervatív vagyok az ételeket illetően, és az algériai konyha nem igazán volt ínyemre.
Szóval az apósoméknak volt egy tanár ismerősük, aki meghívott mindannyiunkat vacsorára. Ők eléggé haladó szellemű arabok voltak, a feleség átlagos ruhában fogadott minket, nem takargatta magát, és a kislányukkal együtt aktívan részt vettek a vendégeskedésben annak ellenére, hogy idegen kultúrából érkezett férfiak is voltak a társaságban. Szabad szellemiségük ellenére az étkezési szokásaik azonban azt hiszem, hogy nagyon megfeleltek a hagyományoknak. Bár talán már maga az, hogy a "kertben" ültünk asztalhoz, nem biztos, hogy hagyományos volt arrafelé. Jobban is tetszett volna, mint hogy benn legyünk egy levegőtlen szobában, de nem messze tőlünk volt egy tyúkól. Abban a tyúkólban a tyúkok időnként, úgy 5 percenként, felriadtak. Olyankor elkezdtek verdesni a szárnyukkal, és számomra rettenetesnek tűnő bűzt árasztottak, és ezt nem volt időm megszokni úgy, mint idővel a csatornák szagát. Az algériai konyhával kapcsolatban amúgy is eléggé tartózkodó étvágyamat ez a szag végképp elvette.
Na de azért igyekeztem az érzéseimet leplezni. Az első fogás valami leves volt, aminek elfogyasztása úgy működött, hogy egy nagy fazekat tettek az asztal közepére, mindenki kapott egy kanalat, és lehetett enni. Hogy milyen leves volt, arra nem emlékszem, gondolom ez nem véletlen, mert bizonyára nem túl aktívan vettem részt a dologban. Valami halféle lehetett talán a levesben, mert elég sok minden került kiköpésre az asztalra, ami egyébként egy alumínium lemezzel volt fedve. Na, mikor jött a következő fogás, akkor jött a kislány, és egy igen kétes küllemű ronggyal letörölte az asztalt, ami a továbbiakban is közös "tányérként" szolgált. Akkor talán sülthalak jöttek, inkább a kép van előttem, ahogy az asztalról csipegetjük őket. Azért eszegettem én valamennyit, igyekeztem nem túl feltűnően viselkedni! De amikor fellélegezve, hogy végre valami "fehér embernek" valót láttam, és bekaptam egy félbevágott töltött tojást, akkor majdnem kitört a gyalázat! Máig nem tudom mi volt abban a tojásban, de akkor én úgy éreztem, mintha egy kiscsirke lett volna benne. Persze biztos (?), hogy nem úgy volt, de nagyon rágós volt, és én képtelen voltam lenyelni. Azt hiszem valahogy azért megoldottam, hogy ne keltsek feltűnést, tán óvatosan a kezembe köptem és valahogy elrejtettem, de akkor már nagyon elegem volt a vendégségből! Tudom, tudom, csúnya dolog így viselkedni, aztán még leírni is, de ez volt az igazság:-( Biztos, hogy életem legkínosabb vacsorája volt, de mert emlékezetem szerint nem kaptam semmilyen szidást, talán sikerült lepleznem az érzéseimet és tetteimet. Megjegyzem anyósom nem is próbálkozott nekünk autentikus arab ételeket készíteni, szerintem ők se nagyon szerethették az arab konyhát, csak nekik volt idejük alkalmazkodni:-)
-
Na de a sok bevezető után rátérnék a lényegre, vagyis Algériára.
Algéria igyekezett fejlődni a franciák kiűzése után, de alapvetően nem egy dolgos nemzet, ami érthető is bizonyos mértékig abban a rekkenő hőségben. De tény, hogy a franciák idején is hőség volt, mégis Euróba gyümölcsös kertjének hívták az országot. Sajnos nagyon sokat romboltak, vagy ha nem is romboltak, de hagyták tönkremenni a franciák által létrehozott értékeket, például a kutakat, így aztán víz nélkül mit is lehetett volna kezdeni?
A jelszavuk állítólag az volt, hogy "Dolgoztunk eleget a franciáknak!" és alapvetően kihalt, műveletlen szavannás táj vett körül minden települést.
-
-
Néhol még álltak az egykori francia villák, dúsnak tűnő kertekkel, na meg szemet gyönyörködtetőek voltak a kis temetők jellemzői, a karcsú ciprusok a sárgálló vetésben.
-
-
-
-
Kirándulgattunk többfelé, sajnos eléggé összemosódtak az emlékeimben. Szerencsére képek álltak a rendelkezésemre, de valóban csak képek vannak, szövegként csupán a városok neve, és tán az sem mindig jól. Persze ez is rengeteget segít, mondhatni enélkül tényleg csak egy katyvasz lenne az emlékezetemben, amiben kizárt, hogy rendet tudtam volna rakni. Akkor frissiben bizonyára időrendi sorrendben kerültek be a képek az albumba, ami sokat segített a szálak és események utólagos kibogozásában.
-
-
Első kirándulásunk minden valószínűség szerint Béni Safba volt, ennek emlékét csak ez a lenti kép őrzi. A térképek kinagyítva használhatóak, bár úgy is elég kicsik, de azért érzékeltetik a távolságokat és földrajzi viszonyokat. Igaz, Mostefa Ben Brahim ezekre nincs felírva, de fehér gombostűvel nagyjából megjelöltem a térképeken a városka helyét. Mindenesetre a fenti térképen látható , hogy Béni Saf, Bou Zadjar és Orán hasonló távolságokra voltak tőlünk, 70, 80 km.-re az "élhető" tengerparti sávban.
-
-
Azon az első kiránduláson lehetett az, amikor egy éjszakát töltöttünk el egy jellegzetes arab házban, de sajnos ezzel kapcsolatos emlékeink is minimálisak. A vakítóan fehér és teljesen csupasz belső udvaron és a nagyon déli országokra jellemző guggolós WC-n kívül sajnos egyikünk sem emlékszik másra:-( Bizonyára apósom valamelyik kollégájának lehetett a háza, talán nem is állandó tartózkodásra szolgált, hanem nyaralóként, hisz fenn volt a tengerpartnál. Érdekes, hogy a berendezéséről semmi nem jut az eszembe. Megérkezésünk napján a tengerrel és a kikötővel ismerkedhettünk, de a fenti kép tanúsága szerint túl nagy lehetett a szél, így a fürdés ekkor még elmaradt.
-
-
-
-
A következő napon Oránba kirándultunk, igaz, jártunk már ott, hisz oda érkezett a repülőnk, de akkor nem volt idő és erőnk sem a városnézésre. A belváros egész kellemesnek tűnik ezen fenti képek alapján is, de a külváros rettenetes volt, nyomorral, ablaktalan bérkaszárnyákkal..., erről nincs kép, de erre sajnos határozottan emlékszem.
-
-
Bou Zedjar az ott élő magyarok számára a tökéletes strandolásra alkalmas hely volt, mi is megfordultunk ott többször is. De útközben is láthattunk érdekes dolgokat.
-
-
-
Az arra vezető út mentén volt ez a város, melynek neve Hassi El Ghella, és annak a városnak ilyen szép pálmafasor díszítette a főutcáját.
-
-
Persze ne gondoljon senki minden jóval felszerelt strandra Bou Zedjarban, a lényeg az volt, hogy ott volt a tenger, homok borította a partot, és hétágra sütött a nap:-) Több alkalommal is jártunk ott, úgy is, hogy apósom a munkáját végezte, és a férjem vezette az autót. Az egyik legkínosabb emlékünk ezzel kapcsolatos, egyetlen nap alatt két defektje is lett, első alkalommal útközben a tengerpart felé. Akkor férjem kicserélte a pótkerékre, és mindjárt, hogy hogyan, azt abban a nagy pusztaságban nehezen értem, de találtunk alkalmas helyet, ahol megjavították a defektes kereket. Ez nagy szerencsének bizonyult, mert hazafelé menet nem sokkal a házunk előtt újra megtörtént a baj!:-(
-
-
-
-
Nem égtek le a napon, ottlétük alatt sikerült megvédeni őket minden lehetséges bajtól, tán csak a kicsinek volt egyszer, sajnos pont mikor elutaztunk, valami enyhe, gyomorrontás szerű betegsége. Igaz, azt nem írtam az elején, mielőtt elutaztunk, természetesen kellett bizonyos elővigyázatossági injekciókat beadatni mindenkinek!
-
-
-
Egy következő alkalommal más irányba mentünk kulturális élményeket szerezni, mégpedig Tlemcen városába. Azt hiszem a fenti képek is akkor készültek, de az alsók bizonyosan. Sajnos most már annyit sem tudok róla, amennyit akkor meséltek, de hála az internetnek, mindennek utána lehet járni.
-
-
-
-
-
És itt van ez a videó is, teremtve egy kis arabos hangulatot:-)
Sőt, a neten keresve arra jöttem rá az imént, hogy ennek a romterületnek a neve Mansourah, ami Tlemcen külvárosának számít. Sajnos most már nekem kell rájönnöm ezekre az apró részletekre, akik segíthetnének, már nagyon régóta nincsenek velünk.
-
Ezt a csodaszép képet a neten találtam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy fel ne tegyem ide, annyira tetszik! Egy kissé feltehetően túloznak a színek, de az is lehet, hogy csak az én képeim túl fakóak. Emlékeimben valahol a kettő között lehet az igazság!
-
Bizonyára töltöttünk néhány napot otthon is, de a mi időnk nem volt túl sok, és mindenki azt szerette volna, hogy kicsit megismerjük az országot. Ennek jegyében természetesen voltunk a közelben lévő Sidi bel Abbesben is, ahol sajnos nem láttunk idegenlégiósokat, és a városban talán semmi különösebben érdekes nem volt, mert fényképem egyetlen egy sincs róla. Vannak képeim viszont egy nagyon szép kis kertről, és szerencsére emlékeztünk, hogy az Sidi bel Abbes mellett volt. Kerestem a Google Earthon, és azt hiszem megtaláltam.
-
-
-
-
-
Valószínűleg ekkor kezdődhetett a leanderek iránti vonzalmam, az a hátunk mögött lévő leanderfa elképesztően gyönyörű volt!
-
-
-
Valamikor francia tulajdonban állt, később mintha elfelejtkeztek volna róla, de ilyen elhanyagoltan is nagyon hangulatos élményben részesültünk. Ráadásul a kislányaink is szépen mutattak az autentikus arab ruhácskáikban azok között a díszletek között!:-) Tényleg, nem emlékszem, hogy hol vettük azokat a ruhácskákat! Feltehetően Oránban.
Látom a Google Earthon, hogy a végcél minimum 500-600 kilométer körül lehetett, és persze vissza is kellett menni, vagyis a legkevesebb 1000-1200 kilométert tettünk meg a 3-4 nap alatt. De nem is maga az út hossza volt a durva, hanem a körülmények, a hőség, a víztelenség, a kicsi gyerekek. Ha belegondolok ismét, hogy apósomék csak néhány évvel voltak fiatalabban akkor, mint mi most vagyunk, alig tudom elhinni, hogy ekkora bátorság volt bennük! Nem tudom, hogy lehetne-e annyi kalandvágy, annyi pénz, hogy mi bármi hasonlóba bele mernénk vágni!
Egy alkalommal igen jellemtelen, ám annál is emlékezetesebb cselekedetet vittem véghez az út során! Egyszer megálltunk, hogy valami folyadékot vegyünk. Nem igazán értem így utólag, hogy miért pont nekem kellett bemenni egy valamilyen kis büfészerűségbe, ami ráadásul az utca túloldalán volt. Ma is látom magam előtt. Köztudott, hogy az arab világban a nőkkel szemben elég furcsa álláspont van, persze az idegenektől eltűrik a "ledér" öltözetet, de bizonnyal meg van a maguk véleménye. És abban a hőségben feltehetően nem voltam állig begombolkozva. Na mindegy, nekem kellett innivalót keresni, és a kis üzletben nem volt nagyobb kiszerelésű hűtött ásványvíz, csak valami édes szörpféle, de ezt már megszoktuk, sima víz szinte sosem volt. Hanem most egyetlen egy darab fél literes ásványvíz mégiscsak árválkodott a vitrinben! Hát azt én ott helyben megittam, nem kapott belőle senki! Szinte látom magam előtt a kezemben bepárásodó flakon, érzem az oly nagy kincsnek számító hideg víz semmivel nem pótolható ízét! Szánom-bánom azóta is, de nem hagyhattam ki azt az egyedülálló lehetőséget!:-) Innivaló olyan jól valószínűleg még soha nem esett nekem, mint akkor, és az!
-
-
4-5 órányi folyamatos autózás után nagy utazásunk első jelentős állomására, Tipasába érkeztünk, majd onnan mentünk a térképen megjelölt Sidi Ferruchba. A link szerencsére sok mindent elmond mindarról, ami Tipasában látható volt. Akkor nekünk leginkább csak kövek voltak szanaszét heverve, utólag néztünk utána, hogy mit is láttunk. Bár persze tudtuk, hogy nem akármilyen kövek, de igen elcsigázottak voltunk a hosszú úttól. Azért emlékeim szerint elég jól éreztük itt is magunkat, különösen a lányoknak tetszett a sok érdekes kő.
-
-
-
-
-
Kedves arab úriember mesélt nekünk a pun korabeli romokról, de ami akkor minket a legjobban érdekelt, vagyis azt, hogy hol laknak a majmok, sajnos nem tudta. Hallottunk róla, hogy a közelben van egy hely, ahol roppant szelíd majmok lógnak a fákról és mászkálnak az emberek vállán..., a lányok biztos nagyon élvezték volna, de akkor nem tudtuk meg sajnos, hogy merre vannak. Bár leginkább az lehetett a baj, hogy nem tudta egyikünk sem, hogy miként van arabul vagy franciául az a szó, hogy majom. Mert rémlik, hogy igyekeztünk, még utánozva is őket, megértetni az úrral, mit is keresünk, de csak egyre furcsábban nézett ránk:-)
-
-
-
-
Ezen a fenti térképen már közelebbi képen a három további jelentős állomásunk látható, Sidi Ferruch, Algír és a még légvonalban is kb. 100 kilométerre lévő Tizi Ouzou.
-
-
Ha az emlékeink nem csalnak meg minket, elhagyván Tipasa városát a Sidi Ferruch nevű üdülővároskába érkeztünk, és ott strandoltunk egy jó nagyot! De a strandolás előtt foglaltunk szállást a strand hátterében és a lenti képen még jobban látható szálloda komplexumban, ahol azon az éjjelen jó nagyot aludtunk.
-
-
-
-
Végre elérkezett a legjobban várt esemény ideje, hogy lássuk Algírt, de útközben még meg-megálltunk ilyen látványokat méltóképpen megcsodálni.
-
Algírra egész jól emlékszem, tán azért is, mert apósom, nem találva biztonságos parkolóhelyet, vagy ötször körbeautózta:-) Szép és izgalmas város, szép, de fürdésre alkalmatlan tengerparti sávval, feljebb gyönyörű lépcsőzetes parkkal, rálátással a tengerre. Itt a kislányok is remekül érezték magukat, nyugodtan üldözhették a galambokat, mi meg gyönyörködhetünk az elénk táruló gyönyörű látványban.
-
-
-
A gyerekek hátterében a híres algíri főposta épülete látható, itt a nagypapának feltétlenül volt dolga, de nem bántuk!
-
-
-
-
-
-
Csak a teljesség kedvéért loptam a netről pár képet, amiket kék felhőcskével jeleztem, de ugye nekünk lehetőségünk sem volt a tengerről fényképezni a várost, pedig hát az az igazi!
-
Az Algéria fővárosában eltöltött órák után is voltak még terveink, Tizi Ouzouba mentünk tovább, és egy ottani, már nem annyira elegáns szállodában szálltunk meg kirándulásunk második éjszakáján.
-
Egy ilyen nagy utazásnak is lehetnek látszólag jelentéktelen, de a benne szereplőknek mégis nagyon fontos eseményei. Akkortájt már kb. másfél hete lehettünk Algériában, és nekem, aki általában kétnaponta szoktam hajat mosni, abban a hőségben még nem volt erre lehetőségem vízspórolás okán. Ebben a jelentéktelen szállodában korlátlan mennyiségű meleg víz folyt a zuhanyzóban, így aztán életem legörömtelibb hajmosásában volt részem! Megtapasztalhattam itt, hogy egy szimpla hajmosás is lehet életre szóló élmény!:-)
-
-
Nagy kirándulásunk utolsó állomása egy Beni Yenni nevezetű település volt egy nagyon magas hegyen. A link sajnos semmit nem mond a városról, ami emlékezetem szerint megkapóan aranyos volt..., tán egy kicsit a Grimm mesék helyszíneihez hasonlatos. Ez a különös kis falu arról híres, hogy sok-sok ezüstműves lakik és munkálkodik ott jelenleg is. Benézegettünk a kicsiny épületekbe, néztük hogyan dolgoznak, nem bánták, így megy ez náluk évszázadok óta. Aztán persze vásároltunk is ezt, azt. Íme a mai választék:-) Jelenleg két fél pár innen való fülbevalót őrizgetek a "kincses ládikámban". Ezek a gondos és művészi kézimunkával készült ékszerek elég sérülékenyek, az ezüst így majdnem tisztán nagyon puha. Persze pont ezért is tudják olyan ügyesen alakítani. Érdekes volt végignézni a filmet, látni újra, hogy hogyan készülnek a művek, és látni, hogy ma is pont olyan jellegzetes színeket használnak a festéshez, ami az én fél pár fülbevalóimon van:-)
Ezzel a kedves, autentikus és nem utolsó sorban rövid kis muzsikálással búcsúztatnám Beni Yennit és azt az emlékezetes kirándulást, mely rövidsége ellenére is tán adott annak idején számunkra némi áttekintést az országról.
-
Valahogy a visszaút mindig rövidebb, így aztán nem is emlékszem, hogy lett volna benne jelentős esemény. Sajnos a majmok kimaradtak, pedig, mint utólag megtudtuk, egész közel mentünk el hozzájuk. Az biztos, hogy így is mindenki nagyon elfáradt, a gyerekek és a nagyszülők különösen, és akkor már a nagypapa is átadta a férjemnek a kormányt. Délutánra épségben és szellemileg feltöltődve érkeztünk vissza Mostefa Ben Brahimba.
-
Lassan, de biztosan fogytak az ott tartózkodásra szánt napjaink. Vártuk persze az új kalandokat, de nem volt könnyű elválni a kicsinyeinktől. Ráadásul a kisebbik kicsit beteg lett, ami különösen nehezítette a búcsúzkodást. Na de nekünk nem lehetett változtatni, hisz meg volt a hajójegy. Ellenben másnak lehetett! Oránból indultunk volna Marseille felé, de hiába mentünk ki a kikötőbe, kiderült, hogy csak másnap indul a hajó. Eléggé kínos volt, hogy visszamentünk, a gyerekek persze nem igazán értették a miértjét, azt hihették, hogy maradunk. Aztán másnap megint búcsúzkodás, ami még nehezebb volt, és akkor tényleg elindultunk. A hajóállomásra kivivő apósomnak arcát soha nem felejtem el, ahogy távolodtunk egymástól. Először láttam könnyeket a szemében, és tudtam persze, hogy nem a mi elmenetelünk miatt könnyezik, hanem hogy nem jöhet ő is velünk..., 1984 júliusa volt akkor, akit érint, tudja, hogy mi történt akkor.
-
UTAZÁS A FÖLDKÖZI TENGEREN
-
Elindultunk új kalandokat keresni, és nem is kellett azokra sokat várni. Történt ugyanis, hogy a hajón két európai házaspár utazott csupán, egy francia és mi, a többiek arabok voltak. Ez önmagában nem olyan különleges, de az igen, hogy egy kabinba akartak minket tenni két arab asszonnyal. Mi még itthon megvettük a kétszemélyes kabinra szóló jegyet a Vörösmarty téri IBUSZ irodában:-), de a becsekkolásnál magyaráztak valamit az orvosról. Sajnos semmit nem tudtunk franciául, csak annyit értettünk, hogy "dottore", az összefüggéseket nem, bár persze sejtettük, és persze éreztük, hogy valami nem stimmel, és a Dottore kapta a kabinunkat. Férjem határozott fellépése, amit az egyetlen általa jól ismert francia szóval támasztott alá: no, no, no..., hatásos volt, és elköltöztették a hölgyeket:-) Azért elképzelhetitek, milyen lett volna az az utazás, ha egész idő alatt a kabinban kellett volna őrizni a cuccainkat! Mert bármennyire is lojálisak voltunk az arabokhoz, ahhoz a két nőhöz rengeteg férfi is tartozott, akik nem tették be ugyan a lábukat a kabinba, de ott nyüzsögtek az ajtó előtt. Amúgy most belefészkelte az agyamba magát a gondolat, hogy lehet, nem is a férjemnek sikerült elintéznie a dolgot! El lehet képzelni, hogy arab férfiak beletörődjenek, hogy asszonyaik egy kabinban aludjanak egy európai férfival? Na de mindegy is, a lényeg, hogy elmentek, és mi élvezhettük a továbbiakban az utazást! Nagyon jó kiszolgálásban volt részünk a hajó éttermében, de ennél sokkal érdekesebb volt üldögélni a fedélzeten és nézni a tengert és a hajónkat követő delfineket, sirályokat. Ilyen szituációkban kiválasztottnak érzem magamat, hisz hány ember mondhatja el magáról, hogy hasonló élményben volt része valamikor?
-
-
MARSEILLE 1984 július 15, 16
-
Persze a kikötő, és az azt követő utcák nem voltak túl bizalom gerjesztőek, ám mi mégis hamarosan betértünk egy szállodafélébe. Bizonyosan én aggódtam, hogy mihamarabb legyünk túl a foglaláson, na meg gondolom a csomagjaink sem voltak könnyűek. Akkoriban még kerék nélkül működtek ám a bőröndök!
Szóval foglaltunk egy szállást..., olvasmányélményeim alapján volt fogalmam arról, mik is lehetnek egy ilyen kikötő közeli szállás jellemzői, de leginkább a tapéta zavart. Szinte biztosan éreztem, hogy ott nyüzsöghetnek alatta a svábbogarak..., de sosem láttam egyet sem! Úgy tudtam, ugyancsak az olvasmányaimból, hogy azok éjjel járkálnak, így a papucsomat az ágyamban tartottam:-) De semmi bizonyíték nem lett rá, hogy valóban lettek volna, ám ezt még most sem hiszem el!:-) Maga a szoba is érdekes volt, mert valami paravánnal elkerítve volt benne egy mosdóhelyiség, tán ott zuhannyal is felszerelve.
Na de legyen elég ennyi a szállásról, a lényeg, hogy volt, letehettük terheinket, és indulhattunk felfedezni a várost. Eredetileg három napot töltöttünk volna ott, de a hajó egy napos késése miatt csak két nap lett belőle, harmadnap dél körül indult Párizsba a vonatunk. Furcsán kihalt volt a város, bár vasárnap volt, de mégis furcsa volt..., és feltűnően sok volt a szemét. Csak Párizsban, a Champs Elyzeén, látva a még ott felejtett emelvényeket, jöttünk rá, hogy július 16.-a volt aznap, amikor Marseillebe érkeztünk, szóval feltehetően pihentek az emberek az előző napok bulizása után. Az csak most jut az eszembe, lehet, hogy amiatt nem indult időben a hajónk? Bár azt korábban is tudhatták, milyen napra érkezett volna.
-
Kilátás a templomhegyről, a távolban a nagyobb sziget előtt If kicsiny vára látható.
-
-
Feltehetően ez a kép a Szent Miklós erődről készült.
-
-
Ez a híres Pharo park a kikötőnél, állítólag Josephine császárné kastélya volt az ott látható épület.
-
-
Ez az épület feltehetően a régi katedrális helyén a XVIII. században épült, bizánci jellegzetességeket is mutató új katedrális..., bár sajnos csak kívülről láthattuk, de engem nagyon megfogott fekete-fehér kövekből épült külső szépsége és monumentalitása, Olaszországban is később nagyon örültem a hasonló anyagból épült templomoknak.
-
-
Ebben a képeslapra méltó parkban pihentünk egyet, erre jól emlékszem.
-
La Carabiere egy képeslapon, Marseille legforgalmasabb utcája..., hogy szép lenne, az azért túlzás, de híres. És persze már amikor mi ott jártunk, akkor se hiszem, hogy pont így nézett ki, csak ennyi autóval. A lényeg az, hogy nagyon megtetszett nekünk a város, és, bár valami Cate d'Azuros tervünk volt másnapra, inkább maradtunk Marseille-ben, hogy azt alaposan megnézzük. Eredetileg is két nap volt rá tervezve, csak a hajó miatt vesztettünk egy napot.
-
A Régi kikötőben kezdtünk másnap reggel, nagyon hangulatos volt ott sétálgatni, annak ellenére, hogy én sem a tenger gyümölcseit, sem a foghagymát nem különösebben szeretem. Itt ezeknek a termékeknek van igazán keletjük, reggelre érkeztek a zsákmánnyal megrakott csónakok, és képzeljetek el egy piacot, ahol csak és kizárólag fokhagymát árulnak!
-
Aztán sétálgattunk a városban, amerre csak vitt a lábunk. Ám amikor olyan helyre jutottunk, ahol sok arab volt, gyorsan húztunk onnan, akkor kicsit elegünk volt az arabokból, de azért nem volt jelentősége a dolognak:-)
UTAZÁS PÁRIZSBA 1984 július 17
Egy sima utazást azért nem szoktak ekkora betűkkel jelezni, de nekünk az az utazás életünk egyik legnagyobb élményét jelentette.
A vonatjegyet ugyancsak a Vörösmarty téri IBUSZ irodában vásároltuk, elfogadható áron, és vagy egyáltalán nem vizsgáltuk meg, vagy elkerülte a figyelmünket, de fogalmunk sem volt a beszállásig, hogy milyen vonatra is szólt a jegyünk! Elárulom hát, hogy a TGV-re szólt! Hallani hallottunk már róla, de tényleg nem tudom, hogy miért nem tudtuk előre. Na de ez mindegy is, beültünk a vonatba, kényelmesen elhelyezkedtünk és vártuk a csodát. De nem történt semmi különös, a vonat gyorsan, de egyáltalán nem rendkívül gyorsan haladt, mi meg gyönyörködtünk a tájban!
Volt is okunk a gyönyörködésre, a kiszáradt algériai sztyeppéken legelésző csont-sovány és mocskos juhok után a méregzöld mezőn legelésző kövér és patyolat-tiszta tehenek látványa lenyűgöző hatású volt! Bennem akkor vált igazán örökre nagybetűs szóvá Európa, akkortól éreztem, mekkora kiváltság maga az is, hogy Európában élhetek!
-
Na de visszatérek a vonatra, 6 órás volt a menetidő, és az út egyharmadát Lyonig 4 óra alatt tettük meg! Na gondoltam, itt órákat fogunk késni. Hanem Lyon után begyújtották a rakétákat, és szinte repültünk! A villanypóznákat, kerítést látni sem lehetett abban a rohanásban. Legyen az elég, hogy az előre megírt időpont előtt 1 perccel a párizsi pályaudvaron voltunk, és szép lassan becsordogálva mikor ugrott a mutató, megállt a vonat!
-
PÁRIZS 1984
-
Bár nem voltunk gyakorlott utazók, de úgy emlékszem, nem okozott gondot megtalálnunk a Rou de Roulét, ahol anyósom régi magyar ismerősének a szintén magyar ismerőse foglalt nekünk szállást. Ez az utca a belvárosban, a Louvre metrómegállójánál volt, egyik végén a Point de Neuf, másik végén a Les Halles új formáját alakították éppen. Sajnos a Google Earthel most már nem lehet bemenni az utcába, el sem tudom képzelni, hogy miért. Hacsak nem, és ezt gondolni okom van, a Rue Saint Denis belvárosi párja nem lett. Hogy maga a szállásunk valószínűleg valamikor, sőt, talán akkor is valami garniszálló szerűség volt, simán el tudom képzelni. Akkor eleinte nem gondoltam erre, de idővel gyanús lett a dolog. Na de nem szaladnék annyira előre. Megérkeztünk, volt egy ajtó, amin ablak, és ott volt egy csinos, szimpatikus, nem túl fiatal, de nem is öreg, kakaóbarna bőrű hölgy. Na mi franciául ugye most sem tudtunk sokkal többet, mint hogy "no", és nem igazán értettük egymást. Vagyis azt, hogy Nagy Imre küldött minket hozzá. Végül nem is tudom kinek jött a mentő ötlete, hogy leírtuk a nevet, és nagy megkönnyebbülésünkre a hölgy arca barátságosra fordult: ááá, nadzsi!, kiáltotta, és megkaptuk a szobát:-) Azt hiszem, hogy olyan lehet a garniszálló, volt egy szobarész, és gyakorlatilag benne egy fürdőszobarész, mosdóval és bidével. WC a folyosón, ez kevésbé zavart, mint hogy a hátamat 9 napig nem érte víz!:-( Na jó, ekkor azért még nem gyanakodtunk (nagyon), de amikor pár nap múlva elmentünk a Rue Saint Denisre, ahogy az a híres Imre "Nadzsi" lakott, és szembesültünk az ott látottakkal, akkor már biztosak voltunk a dologban, de persze nem csináltunk belőle problémát. Most is csak azért írom le, mert jópofa.
-
A továbbiakban Párizsi programunkat csak jelzésekkel érintem, részletekbe nem kívánok belemenni. Párizs látványosságairól annyian és annyifelé számoltak már be, én csak néhány mondattal idézem fel a számomra fontos emlékeket.
-
Első nap: Természetesen a Notre Dame és a Sainte Chapelle.
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
A Louvre persze csodás volt, és akkoriban még, ahogy a képemen is látható, elég kényelmes. A Consiergerie is fontos, ha érdekel minket a történelem. Kislány koromban a Tolnai Világtörténelemben valahogy mindig a francia forradalom képeit nézegettem...
- Harmadik nap: Latin negyed, Rodin múzeum, Invalidusok dómja, Luxemburg kert
-
-
-
-
-
-
Kerestük Ady lábnyomait a Szent Mihály útján, szél nem rebbent.
A Rodin múzeum várakozás szerint szép, izgalmas, mi is megcsináltuk a magunk "Gondolkodóját", kevesen voltak, pedig "kötelező" program. Nem úgy, mint a mellette lévő Invalidusok Dómja, érdekes, nem is találok róla önálló Wikipédia bejegyzést, csak mint Napóleon végső nyughelyét említik leginkább. Bevallom, mi is gondban voltunk, fáradtak is voltunk, a belépő igen magas volt..., ültünk egy padon, és majdhogynem sorsoltunk..., de végül bennünk is az kerekedett felül, hogy mégiscsak Napóleon sírja van odabenn! Maga a templom is nagyon szép volt a sok szép zászlóval, de a hadtörténeti kiállítás nekem már nem fért bele az erőmbe. Mindenképpen örülök, hogy bementünk végül.
Pihenő a Luxemburg kertben, persze, hogy ez is remek.
-
Negyedik nap: Labdaház és Eiffel torony
-
-
-
-
-
-
-
Tán a legkellemesebb párizsi napunk volt, bár több órás sorban állás után jutottunk be az impresszionisták múzeumába, ami akkor még a Labdaházban volt. Megérte a várakozást, nem türelmetlenkedtünk, tudtuk, hogy nagy élmény lesz, és természetesen az is volt.
És délután az Eiffel torony, előtte kis séta a közelben lévő temetőben..., ez is mutatja, hogy az ember nem nagyon változik, Olaszországban is megnézem ma is a temetőket, és a férjem is szívesen jön velem.
Előbb azt hiszem gyalog felmentünk az első szintre, de elégedetlen voltam, és felmentünk lifttel a tetejéig..., az már túl sok volt, azt hiszem a második szint lehet a legideálisabb, de arról nincs emlékem. Akkor idegenkedtem a Defence negyedtől, azóta is sajnálom, időn is lehetett volna, csak buta, maradi voltam.
-
Ötödik nap: Champs Elisées és a Diadalív
-
-
Kötelező program, ami igazán különleges élvezetet nem nyújtott..., inkább csak egyfajta "elégtétel", hogy sétáltam a Champs Éliseén. A Petit és Grand Palais tetszett, de csak kívülről láttuk őket. Tán ha felmentünk volna a Diadalívre, akkor emlékezetesebb lenne a nap. Nem tudom miért nem mentünk fel, gyanítom, hogy nem lehetett, akkor nem spóroltunk nagyon a belépőkkel, sejtettük, hogy soha vissza nem térő alkalomról van szó. Persze a monumentalitása így is izgalmas volt.
-
Hatodik nap: Les Halles és a Pompidou központ, Bois de Boulogne
-
-
-
-
Talán ez volt a legkevésbé kellemes napunk, bár a Boisban biciklizés is klassz volt, de azért nem annyira, mint a versaillesi. Egyedül itt ettünk biciklizés előtt igazi ebédet..., először szembesültünk vele, hogy előbb kaptunk egy fej salátát, aztán ha megettük, jött a hús..., vicces volt. Akkor kicsit megdöbbentett a többi (francia) vendég, és főleg gyermekeik fesztelensége, mondhatni zavaró viselkedése, de azóta mi is sok mindent tapasztaltunk a saját életünkben és a világban.
-
Hetedik nap: Montmartre, Sacre-Coeurt
-
-
Nagyon szerettem itt lenni, imádtam a templomot a maga frivolságával, az utcákat, tereket, a hangulatot.
-
Nyolcadik nap: Versailles Valójában azt hiszem a negyedik napon voltunk ott.
-
-
-
-
-
Bármennyire is szuper volt a látvány, a kastély, a kert, meg minden, de nekem az itteni biciklizés a legszebb emlékem.
-
Úgy gondolom, hogy az a 7+1 nap kényelmesen elég volt, persze hónapokat is el lehetne ott tölteni, de ennyi is nagy ajándéka életünknek. Alapvetően elégedett voltam, vagyok a programunkkal, csak azt az egyet nem értem máig, hogy hogyan maradhatott ki a Saint Denis székesegyház, ami ráadásul közel is volt a szállásunkhoz. Nagyon nagy hiba volt ez részemről, soha vissza nem térő alkalom. Persze biztos maradtak egyéb kihagyhatatlannak tűnő párizsi helyek, de jó volt így, csodálatos emlék!
Regensburgról, ami persze csodaszép város, nem sokat tudok írni, de tény, hogy különleges élmény volt Németország rendezett szépsége korábbi tapasztalataink után. Az a pár nap rokonlátogatásról és vásárlásról szólt leginkább, persze volt benne némi kultúra is, de ezek felidézése már nem nagyon menne, igencsak telítve voltunk már akkor emlékekkel. Tán látni a mi hatalmas Dunánk eredetét volt a legemlékezetesebb, na meg a nagy bevásárló központ, ahol mindent, de mindent lehetett venni!:-)
A jelszavuk állítólag az volt, hogy "Dolgoztunk eleget a franciáknak!" és alapvetően kihalt, műveletlen szavannás táj vett körül minden települést.
-
-
Néhol még álltak az egykori francia villák, dúsnak tűnő kertekkel, na meg szemet gyönyörködtetőek voltak a kis temetők jellemzői, a karcsú ciprusok a sárgálló vetésben.
-
-
A fenti képen a kiszáradt folyómederben leanderbokrok vertek végeláthatatlan tanyát, alatta meg egy jellegzetes, de nem nagyon jellemzően szépen művelt algériai táj látható.
-
-
Mert a jellemző sajnos inkább az volt, ami a fenti képeken látható, kietlen, kiszáradt pusztaság, és kopasz hegyek. Itt, ott láttunk tevéket, néhol találkoztunk juhnyájakkal, róluk sajnos nincs képem, de nagyon szánalmasak voltak mocskos szőrükkel, csontig lesoványodva. Nem is tudom, hogy mit lehetett belőlük megenni, de talán a téli időszakban kicsit felhíztak.
-Kirándulgattunk többfelé, sajnos eléggé összemosódtak az emlékeimben. Szerencsére képek álltak a rendelkezésemre, de valóban csak képek vannak, szövegként csupán a városok neve, és tán az sem mindig jól. Persze ez is rengeteget segít, mondhatni enélkül tényleg csak egy katyvasz lenne az emlékezetemben, amiben kizárt, hogy rendet tudtam volna rakni. Akkor frissiben bizonyára időrendi sorrendben kerültek be a képek az albumba, ami sokat segített a szálak és események utólagos kibogozásában.
-
Első kirándulásunk minden valószínűség szerint Béni Safba volt, ennek emlékét csak ez a lenti kép őrzi. A térképek kinagyítva használhatóak, bár úgy is elég kicsik, de azért érzékeltetik a távolságokat és földrajzi viszonyokat. Igaz, Mostefa Ben Brahim ezekre nincs felírva, de fehér gombostűvel nagyjából megjelöltem a térképeken a városka helyét. Mindenesetre a fenti térképen látható , hogy Béni Saf, Bou Zadjar és Orán hasonló távolságokra voltak tőlünk, 70, 80 km.-re az "élhető" tengerparti sávban.
Azon az első kiránduláson lehetett az, amikor egy éjszakát töltöttünk el egy jellegzetes arab házban, de sajnos ezzel kapcsolatos emlékeink is minimálisak. A vakítóan fehér és teljesen csupasz belső udvaron és a nagyon déli országokra jellemző guggolós WC-n kívül sajnos egyikünk sem emlékszik másra:-( Bizonyára apósom valamelyik kollégájának lehetett a háza, talán nem is állandó tartózkodásra szolgált, hanem nyaralóként, hisz fenn volt a tengerpartnál. Érdekes, hogy a berendezéséről semmi nem jut az eszembe. Megérkezésünk napján a tengerrel és a kikötővel ismerkedhettünk, de a fenti kép tanúsága szerint túl nagy lehetett a szél, így a fürdés ekkor még elmaradt.
-
-
-
-
Bou Zedjar az ott élő magyarok számára a tökéletes strandolásra alkalmas hely volt, mi is megfordultunk ott többször is. De útközben is láthattunk érdekes dolgokat.
-
-
Sebkha d'Oran a hivatalos neve a kép hátterében lévő tájnak, ami valójában egy sós vizű tó, méreteit tekintve hosszúsága kb. fele akkora mint a Balatoné, szélessége viszont kétszer akkora. Ám jelentősebb vízmagasság csak télen esedékes, nyáron nagyon alacsony benne a vízszint.-
Az arra vezető út mentén volt ez a város, melynek neve Hassi El Ghella, és annak a városnak ilyen szép pálmafasor díszítette a főutcáját.
-
Persze ne gondoljon senki minden jóval felszerelt strandra Bou Zedjarban, a lényeg az volt, hogy ott volt a tenger, homok borította a partot, és hétágra sütött a nap:-) Több alkalommal is jártunk ott, úgy is, hogy apósom a munkáját végezte, és a férjem vezette az autót. Az egyik legkínosabb emlékünk ezzel kapcsolatos, egyetlen nap alatt két defektje is lett, első alkalommal útközben a tengerpart felé. Akkor férjem kicserélte a pótkerékre, és mindjárt, hogy hogyan, azt abban a nagy pusztaságban nehezen értem, de találtunk alkalmas helyet, ahol megjavították a defektes kereket. Ez nagy szerencsének bizonyult, mert hazafelé menet nem sokkal a házunk előtt újra megtörtént a baj!:-(
-
-
Na de a két eset közötti időben a kislányok, a képek tanúsága szerint, egész jól érezték magukat!:-)Nem égtek le a napon, ottlétük alatt sikerült megvédeni őket minden lehetséges bajtól, tán csak a kicsinek volt egyszer, sajnos pont mikor elutaztunk, valami enyhe, gyomorrontás szerű betegsége. Igaz, azt nem írtam az elején, mielőtt elutaztunk, természetesen kellett bizonyos elővigyázatossági injekciókat beadatni mindenkinek!
-
Egy következő alkalommal más irányba mentünk kulturális élményeket szerezni, mégpedig Tlemcen városába. Azt hiszem a fenti képek is akkor készültek, de az alsók bizonyosan. Sajnos most már annyit sem tudok róla, amennyit akkor meséltek, de hála az internetnek, mindennek utána lehet járni.
-
És itt van ez a videó is, teremtve egy kis arabos hangulatot:-)
Sőt, a neten keresve arra jöttem rá az imént, hogy ennek a romterületnek a neve Mansourah, ami Tlemcen külvárosának számít. Sajnos most már nekem kell rájönnöm ezekre az apró részletekre, akik segíthetnének, már nagyon régóta nincsenek velünk.
Ezt a csodaszép képet a neten találtam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy fel ne tegyem ide, annyira tetszik! Egy kissé feltehetően túloznak a színek, de az is lehet, hogy csak az én képeim túl fakóak. Emlékeimben valahol a kettő között lehet az igazság!
-
Bizonyára töltöttünk néhány napot otthon is, de a mi időnk nem volt túl sok, és mindenki azt szerette volna, hogy kicsit megismerjük az országot. Ennek jegyében természetesen voltunk a közelben lévő Sidi bel Abbesben is, ahol sajnos nem láttunk idegenlégiósokat, és a városban talán semmi különösebben érdekes nem volt, mert fényképem egyetlen egy sincs róla. Vannak képeim viszont egy nagyon szép kis kertről, és szerencsére emlékeztünk, hogy az Sidi bel Abbes mellett volt. Kerestem a Google Earthon, és azt hiszem megtaláltam.
-
-
Valójában az alsó kép közepén látható kis medence formája vezetett nyomra, na meg az egyik képemen látható magas épület, ami a Google térképen is mutatja magát. Nekem az a gyanúm, hogy az az ott jártunkkor kissé elhanyagolt egykori francia birtok ma valamilyen szabadidőpark szerepet tölthet be. Persze az sem kizárt, hogy tévedek, de majdnem kizárt!:-) Azóta, hogy ott jártunk, eltelt több, mint 30 év, és Algériában elég kevéssé lehetnek hasonló "oázisok"! Én nagyon remélem, hogy igyekeztek azt megőrizni, ahol mi voltunk.
-
Valószínűleg ekkor kezdődhetett a leanderek iránti vonzalmam, az a hátunk mögött lévő leanderfa elképesztően gyönyörű volt!
-
Valamikor francia tulajdonban állt, később mintha elfelejtkeztek volna róla, de ilyen elhanyagoltan is nagyon hangulatos élményben részesültünk. Ráadásul a kislányaink is szépen mutattak az autentikus arab ruhácskáikban azok között a díszletek között!:-) Tényleg, nem emlékszem, hogy hol vettük azokat a ruhácskákat! Feltehetően Oránban.
-
Egy olyan helyre is elvittek minket apósomék, ahol "hasonló cipőben járó" magyar kollégák igazi mintagazdaságot csináltak, de sajnos szinte semmire nem emlékszem. Furcsa, de valahogy a zöld szín az egyetlen, ami halványan előttem lebeg ezzel az emlékkel kapcsolatban. Feltehetően tényleg azért, mert olyan sok szép zöld növény volt ott, ami bizony arrafelé, főleg nyár közepén, elég ritka. De talán még valami zöld háló is lehetett, ami erősítette a hatást. Én azt hiszem, ez a hely Saidában volt, rémlik, hogy ezt a városnevet nagyon sokszor emlegették a nagyszülők. Férjem szerint talán Relizanéban, de ez alapjában véve mindegy, a lényeg az, hogy sok magyar próbált részt venni az újjá építésre készülő Algériában.
-
-
Ez a fenti kép is szerepel a gyűjteményemben, Ouadhia az a város, ahol ez a különös Diadalív áll, de sajnos nem sikerült megtudnom, hogy minek, kinek az emlékét őrzi.
-
Aztán eljött végre a Nagy (több napos) kirándulás ideje. A végállomás nagyon-nagyon messze volt, és abban a 35-40-45 fokos hőségben, természetesen légkondi nélkül, igazi megpróbáltatás volt az utazás mindenkinek. Persze leginkább a lányokért aggódtam, örültem, amikor aludtak, addig legalább nem kínlódtak. Meg kell amúgy mondjam, nagyon rendes kislányok voltak, gyakorlatilag a szükségesnél semmi több gond nem volt velük. Ez a fenti kép is szerepel a gyűjteményemben, Ouadhia az a város, ahol ez a különös Diadalív áll, de sajnos nem sikerült megtudnom, hogy minek, kinek az emlékét őrzi.
-
Látom a Google Earthon, hogy a végcél minimum 500-600 kilométer körül lehetett, és persze vissza is kellett menni, vagyis a legkevesebb 1000-1200 kilométert tettünk meg a 3-4 nap alatt. De nem is maga az út hossza volt a durva, hanem a körülmények, a hőség, a víztelenség, a kicsi gyerekek. Ha belegondolok ismét, hogy apósomék csak néhány évvel voltak fiatalabban akkor, mint mi most vagyunk, alig tudom elhinni, hogy ekkora bátorság volt bennük! Nem tudom, hogy lehetne-e annyi kalandvágy, annyi pénz, hogy mi bármi hasonlóba bele mernénk vágni!
Egy alkalommal igen jellemtelen, ám annál is emlékezetesebb cselekedetet vittem véghez az út során! Egyszer megálltunk, hogy valami folyadékot vegyünk. Nem igazán értem így utólag, hogy miért pont nekem kellett bemenni egy valamilyen kis büfészerűségbe, ami ráadásul az utca túloldalán volt. Ma is látom magam előtt. Köztudott, hogy az arab világban a nőkkel szemben elég furcsa álláspont van, persze az idegenektől eltűrik a "ledér" öltözetet, de bizonnyal meg van a maguk véleménye. És abban a hőségben feltehetően nem voltam állig begombolkozva. Na mindegy, nekem kellett innivalót keresni, és a kis üzletben nem volt nagyobb kiszerelésű hűtött ásványvíz, csak valami édes szörpféle, de ezt már megszoktuk, sima víz szinte sosem volt. Hanem most egyetlen egy darab fél literes ásványvíz mégiscsak árválkodott a vitrinben! Hát azt én ott helyben megittam, nem kapott belőle senki! Szinte látom magam előtt a kezemben bepárásodó flakon, érzem az oly nagy kincsnek számító hideg víz semmivel nem pótolható ízét! Szánom-bánom azóta is, de nem hagyhattam ki azt az egyedülálló lehetőséget!:-) Innivaló olyan jól valószínűleg még soha nem esett nekem, mint akkor, és az!
-
4-5 órányi folyamatos autózás után nagy utazásunk első jelentős állomására, Tipasába érkeztünk, majd onnan mentünk a térképen megjelölt Sidi Ferruchba. A link szerencsére sok mindent elmond mindarról, ami Tipasában látható volt. Akkor nekünk leginkább csak kövek voltak szanaszét heverve, utólag néztünk utána, hogy mit is láttunk. Bár persze tudtuk, hogy nem akármilyen kövek, de igen elcsigázottak voltunk a hosszú úttól. Azért emlékeim szerint elég jól éreztük itt is magunkat, különösen a lányoknak tetszett a sok érdekes kő.
-
Kedves arab úriember mesélt nekünk a pun korabeli romokról, de ami akkor minket a legjobban érdekelt, vagyis azt, hogy hol laknak a majmok, sajnos nem tudta. Hallottunk róla, hogy a közelben van egy hely, ahol roppant szelíd majmok lógnak a fákról és mászkálnak az emberek vállán..., a lányok biztos nagyon élvezték volna, de akkor nem tudtuk meg sajnos, hogy merre vannak. Bár leginkább az lehetett a baj, hogy nem tudta egyikünk sem, hogy miként van arabul vagy franciául az a szó, hogy majom. Mert rémlik, hogy igyekeztünk, még utánozva is őket, megértetni az úrral, mit is keresünk, de csak egyre furcsábban nézett ránk:-)
-
-
Tipasa mint város nem túl jelentős, a pun korból származó romokon túl legfőbb látványossága a képen látható pazar szálloda komplexum lehetett. -
Ezen a fenti térképen már közelebbi képen a három további jelentős állomásunk látható, Sidi Ferruch, Algír és a még légvonalban is kb. 100 kilométerre lévő Tizi Ouzou.
-
Ha az emlékeink nem csalnak meg minket, elhagyván Tipasa városát a Sidi Ferruch nevű üdülővároskába érkeztünk, és ott strandoltunk egy jó nagyot! De a strandolás előtt foglaltunk szállást a strand hátterében és a lenti képen még jobban látható szálloda komplexumban, ahol azon az éjjelen jó nagyot aludtunk.
De a strandolás után és az alvás előtt egy vicces helyzetben volt részünk ezen a kifejezetten nagyon elegáns helyen. Elegánsnak elegáns volt, és persze nagyon drága is, így aztán, jó arab (és talán magyar) szokás szerint, mely alapján sok jó ember kis helyen is elfér, hatunknak egy kétágyas szobánk volt..., de valóban elfértünk, hisz voltak alapvető kirándulási felszereléseink. Ám a kétszemélyes szobához csak két vacsora járt, és úgy döntött a család, hogy a férjemmel mi ketten menjünk le vacsorázni. Le is mentünk, az étterem nagyon szép, a vacsora inkább felejthető, bár mintha csirkecomb lett volna. De mindez nem fontos, az este igazán emlékezetes része ezután következett:-) Egyszer csak eloltották a lámpákat, és az éttermet csupán a konyhában magasan lobogó tűz világította meg. Eleinte nem értettük a dolgot, de aztán rájöttünk, hogy takarékossági okból lekapcsolták az áramot. Mindenki kapott egy gyertyát, azzal mehettünk fel a szállásunkra, ami a szálloda labirintusa miatt nem is volt annyira egyszerű. Vettünk időközben egy üveg ásványvizet (talán eddig nem írtam, hogy ha folyt is víz a csapból, Algériában nem szabadott csapvizet inni), és vittük fel magunkkal.
Nem is tudom, hogy miért, de a palack aljával kopogtatott a férjem, és meglepődve hallottuk apósom izgatottnak, és feltűnően szolgálatkésznek tűnő hangját, majd amikor kinyitotta az ajtót, láttuk ijedt arcát. Persze nem sokáig volt ijedt, amikor látta, hogy csak mi vagyunk az ajtóban, szemmel láthatóan nagy kő esett le a szívéről! Az történt ugyanis, hogy teát akartak csinálni, de a dugasz nem illett a konnektorba. A nagypapa, aki technikából valószínűleg sosem remekelt, de azért mindig próbálkozott, kitalálta, hogy szétszedi a dugaszt, és a csupasz villákat dugja a konnektorba. Csupán véletlen volt, hogy pont akkor aludt el a villany, miközben ezzel próbálkozott, de apósom abban a hitben volt, hogy ő okozta az áramszünetet az egész szállodában! Szegény, amikor a palackkal keményen kopogtattunk, azt hitte, hogy jönnek őt felelősségre vonni! Gondolom az izgalmára rátett egy lapáttal anyósom is, aki jól értett az ilyesmihez!:-) Mindenesetre nagy volt a megkönnyebbülésük! Ők sajnos már régóta nem, de én most is jót nevettem ezen az emléken.
-
Végre elérkezett a legjobban várt esemény ideje, hogy lássuk Algírt, de útközben még meg-megálltunk ilyen látványokat méltóképpen megcsodálni.
-
Algírra egész jól emlékszem, tán azért is, mert apósom, nem találva biztonságos parkolóhelyet, vagy ötször körbeautózta:-) Szép és izgalmas város, szép, de fürdésre alkalmatlan tengerparti sávval, feljebb gyönyörű lépcsőzetes parkkal, rálátással a tengerre. Itt a kislányok is remekül érezték magukat, nyugodtan üldözhették a galambokat, mi meg gyönyörködhetünk az elénk táruló gyönyörű látványban.
-
A gyerekek hátterében a híres algíri főposta épülete látható, itt a nagypapának feltétlenül volt dolga, de nem bántuk!
-
-
Különlegesnél különlegesebb növények, és háttérben a tenger..., felejthetetlen élmény volt. Az alsó képen középen a korábbi képeken is feltűnő főposta látható, ami minden Algériában dolgozó számára valami okból különlegességnek számított..., talán valami biztonságos kapocsnak az anyaországgal.-
Csak a teljesség kedvéért loptam a netről pár képet, amiket kék felhőcskével jeleztem, de ugye nekünk lehetőségünk sem volt a tengerről fényképezni a várost, pedig hát az az igazi!
-
Az Algéria fővárosában eltöltött órák után is voltak még terveink, Tizi Ouzouba mentünk tovább, és egy ottani, már nem annyira elegáns szállodában szálltunk meg kirándulásunk második éjszakáján.
-
Egy ilyen nagy utazásnak is lehetnek látszólag jelentéktelen, de a benne szereplőknek mégis nagyon fontos eseményei. Akkortájt már kb. másfél hete lehettünk Algériában, és nekem, aki általában kétnaponta szoktam hajat mosni, abban a hőségben még nem volt erre lehetőségem vízspórolás okán. Ebben a jelentéktelen szállodában korlátlan mennyiségű meleg víz folyt a zuhanyzóban, így aztán életem legörömtelibb hajmosásában volt részem! Megtapasztalhattam itt, hogy egy szimpla hajmosás is lehet életre szóló élmény!:-)
-
Nagy kirándulásunk utolsó állomása egy Beni Yenni nevezetű település volt egy nagyon magas hegyen. A link sajnos semmit nem mond a városról, ami emlékezetem szerint megkapóan aranyos volt..., tán egy kicsit a Grimm mesék helyszíneihez hasonlatos. Ez a különös kis falu arról híres, hogy sok-sok ezüstműves lakik és munkálkodik ott jelenleg is. Benézegettünk a kicsiny épületekbe, néztük hogyan dolgoznak, nem bánták, így megy ez náluk évszázadok óta. Aztán persze vásároltunk is ezt, azt. Íme a mai választék:-) Jelenleg két fél pár innen való fülbevalót őrizgetek a "kincses ládikámban". Ezek a gondos és művészi kézimunkával készült ékszerek elég sérülékenyek, az ezüst így majdnem tisztán nagyon puha. Persze pont ezért is tudják olyan ügyesen alakítani. Érdekes volt végignézni a filmet, látni újra, hogy hogyan készülnek a művek, és látni, hogy ma is pont olyan jellegzetes színeket használnak a festéshez, ami az én fél pár fülbevalóimon van:-)
Ezzel a kedves, autentikus és nem utolsó sorban rövid kis muzsikálással búcsúztatnám Beni Yennit és azt az emlékezetes kirándulást, mely rövidsége ellenére is tán adott annak idején számunkra némi áttekintést az országról.
-
Valahogy a visszaút mindig rövidebb, így aztán nem is emlékszem, hogy lett volna benne jelentős esemény. Sajnos a majmok kimaradtak, pedig, mint utólag megtudtuk, egész közel mentünk el hozzájuk. Az biztos, hogy így is mindenki nagyon elfáradt, a gyerekek és a nagyszülők különösen, és akkor már a nagypapa is átadta a férjemnek a kormányt. Délutánra épségben és szellemileg feltöltődve érkeztünk vissza Mostefa Ben Brahimba.
-
Természetesen az előzetes tervekben benne volt egy sivatagi kiruccanás is, de olyan, algériai viszonylatban is különlegesen meleg volt akkoriban, hogy ezt nem merte bevállalni a család. Sajnálatos, de érthető volt, Afrikába alapvetően nem nyár közepén kell menni, főleg, ha sivatagot is akarunk látni!-
Lassan, de biztosan fogytak az ott tartózkodásra szánt napjaink. Vártuk persze az új kalandokat, de nem volt könnyű elválni a kicsinyeinktől. Ráadásul a kisebbik kicsit beteg lett, ami különösen nehezítette a búcsúzkodást. Na de nekünk nem lehetett változtatni, hisz meg volt a hajójegy. Ellenben másnak lehetett! Oránból indultunk volna Marseille felé, de hiába mentünk ki a kikötőbe, kiderült, hogy csak másnap indul a hajó. Eléggé kínos volt, hogy visszamentünk, a gyerekek persze nem igazán értették a miértjét, azt hihették, hogy maradunk. Aztán másnap megint búcsúzkodás, ami még nehezebb volt, és akkor tényleg elindultunk. A hajóállomásra kivivő apósomnak arcát soha nem felejtem el, ahogy távolodtunk egymástól. Először láttam könnyeket a szemében, és tudtam persze, hogy nem a mi elmenetelünk miatt könnyezik, hanem hogy nem jöhet ő is velünk..., 1984 júliusa volt akkor, akit érint, tudja, hogy mi történt akkor.
-
UTAZÁS A FÖLDKÖZI TENGEREN
-
Elindultunk új kalandokat keresni, és nem is kellett azokra sokat várni. Történt ugyanis, hogy a hajón két európai házaspár utazott csupán, egy francia és mi, a többiek arabok voltak. Ez önmagában nem olyan különleges, de az igen, hogy egy kabinba akartak minket tenni két arab asszonnyal. Mi még itthon megvettük a kétszemélyes kabinra szóló jegyet a Vörösmarty téri IBUSZ irodában:-), de a becsekkolásnál magyaráztak valamit az orvosról. Sajnos semmit nem tudtunk franciául, csak annyit értettünk, hogy "dottore", az összefüggéseket nem, bár persze sejtettük, és persze éreztük, hogy valami nem stimmel, és a Dottore kapta a kabinunkat. Férjem határozott fellépése, amit az egyetlen általa jól ismert francia szóval támasztott alá: no, no, no..., hatásos volt, és elköltöztették a hölgyeket:-) Azért elképzelhetitek, milyen lett volna az az utazás, ha egész idő alatt a kabinban kellett volna őrizni a cuccainkat! Mert bármennyire is lojálisak voltunk az arabokhoz, ahhoz a két nőhöz rengeteg férfi is tartozott, akik nem tették be ugyan a lábukat a kabinba, de ott nyüzsögtek az ajtó előtt. Amúgy most belefészkelte az agyamba magát a gondolat, hogy lehet, nem is a férjemnek sikerült elintéznie a dolgot! El lehet képzelni, hogy arab férfiak beletörődjenek, hogy asszonyaik egy kabinban aludjanak egy európai férfival? Na de mindegy is, a lényeg, hogy elmentek, és mi élvezhettük a továbbiakban az utazást! Nagyon jó kiszolgálásban volt részünk a hajó éttermében, de ennél sokkal érdekesebb volt üldögélni a fedélzeten és nézni a tengert és a hajónkat követő delfineket, sirályokat. Ilyen szituációkban kiválasztottnak érzem magamat, hisz hány ember mondhatja el magáról, hogy hasonló élményben volt része valamikor?
-
-
-
Harmadnap hajnalban érkeztünk Marseillesbe, állítom, hogy olyan gyönyörűségben azóta se nagyon volt részem, amit akkor láttam! Előbb a híres If várát, majd Marseilles városát láttuk a hajnali napsugár által rózsaszínbe vonva! Több okból is hihetetlen nagy élmény volt az a látvány, a szépsége is lenyűgöző volt, de az érzés, hogy újra Európában vagyunk, őszintén, szavakkal leírhatatlan! -
MARSEILLE 1984 július 15, 16
-
Persze a kikötő, és az azt követő utcák nem voltak túl bizalom gerjesztőek, ám mi mégis hamarosan betértünk egy szállodafélébe. Bizonyosan én aggódtam, hogy mihamarabb legyünk túl a foglaláson, na meg gondolom a csomagjaink sem voltak könnyűek. Akkoriban még kerék nélkül működtek ám a bőröndök!
Szóval foglaltunk egy szállást..., olvasmányélményeim alapján volt fogalmam arról, mik is lehetnek egy ilyen kikötő közeli szállás jellemzői, de leginkább a tapéta zavart. Szinte biztosan éreztem, hogy ott nyüzsöghetnek alatta a svábbogarak..., de sosem láttam egyet sem! Úgy tudtam, ugyancsak az olvasmányaimból, hogy azok éjjel járkálnak, így a papucsomat az ágyamban tartottam:-) De semmi bizonyíték nem lett rá, hogy valóban lettek volna, ám ezt még most sem hiszem el!:-) Maga a szoba is érdekes volt, mert valami paravánnal elkerítve volt benne egy mosdóhelyiség, tán ott zuhannyal is felszerelve.
Na de legyen elég ennyi a szállásról, a lényeg, hogy volt, letehettük terheinket, és indulhattunk felfedezni a várost. Eredetileg három napot töltöttünk volna ott, de a hajó egy napos késése miatt csak két nap lett belőle, harmadnap dél körül indult Párizsba a vonatunk. Furcsán kihalt volt a város, bár vasárnap volt, de mégis furcsa volt..., és feltűnően sok volt a szemét. Csak Párizsban, a Champs Elyzeén, látva a még ott felejtett emelvényeket, jöttünk rá, hogy július 16.-a volt aznap, amikor Marseillebe érkeztünk, szóval feltehetően pihentek az emberek az előző napok bulizása után. Az csak most jut az eszembe, lehet, hogy amiatt nem indult időben a hajónk? Bár azt korábban is tudhatták, milyen napra érkezett volna.
-
Részletekre azonban már nem nagyon emlékszem, de azt tudom, hogy első utunk felvitt a hegyre az aranyló Szűz Mária templomához (Notre Dame de la Grande), és nagyon kellemes volt minden, gyönyörű volt onnan a kilátás. Egy link a város nevezetességeiről, na de mennyire hihetünk neki, ha a város legfontosabb látványosságát, a Notre Dame de la Grandét rossz képpel mutatják benne? Az a kép a Katedrálist mutatja, csak másik irányból.
-
Kilátás a templomhegyről, a távolban a nagyobb sziget előtt If kicsiny vára látható.
-
Feltehetően ez a kép a Szent Miklós erődről készült.
-
Ez a híres Pharo park a kikötőnél, állítólag Josephine császárné kastélya volt az ott látható épület.
-
-
Ez az épület feltehetően a régi katedrális helyén a XVIII. században épült, bizánci jellegzetességeket is mutató új katedrális..., bár sajnos csak kívülről láthattuk, de engem nagyon megfogott fekete-fehér kövekből épült külső szépsége és monumentalitása, Olaszországban is később nagyon örültem a hasonló anyagból épült templomoknak.
-
Ebben a képeslapra méltó parkban pihentünk egyet, erre jól emlékszem.
-
-
-La Carabiere egy képeslapon, Marseille legforgalmasabb utcája..., hogy szép lenne, az azért túlzás, de híres. És persze már amikor mi ott jártunk, akkor se hiszem, hogy pont így nézett ki, csak ennyi autóval. A lényeg az, hogy nagyon megtetszett nekünk a város, és, bár valami Cate d'Azuros tervünk volt másnapra, inkább maradtunk Marseille-ben, hogy azt alaposan megnézzük. Eredetileg is két nap volt rá tervezve, csak a hajó miatt vesztettünk egy napot.
-
-
-A Régi kikötőben kezdtünk másnap reggel, nagyon hangulatos volt ott sétálgatni, annak ellenére, hogy én sem a tenger gyümölcseit, sem a foghagymát nem különösebben szeretem. Itt ezeknek a termékeknek van igazán keletjük, reggelre érkeztek a zsákmánnyal megrakott csónakok, és képzeljetek el egy piacot, ahol csak és kizárólag fokhagymát árulnak!
-
Aztán sétálgattunk a városban, amerre csak vitt a lábunk. Ám amikor olyan helyre jutottunk, ahol sok arab volt, gyorsan húztunk onnan, akkor kicsit elegünk volt az arabokból, de azért nem volt jelentősége a dolognak:-)
UTAZÁS PÁRIZSBA 1984 július 17
Egy sima utazást azért nem szoktak ekkora betűkkel jelezni, de nekünk az az utazás életünk egyik legnagyobb élményét jelentette.
A vonatjegyet ugyancsak a Vörösmarty téri IBUSZ irodában vásároltuk, elfogadható áron, és vagy egyáltalán nem vizsgáltuk meg, vagy elkerülte a figyelmünket, de fogalmunk sem volt a beszállásig, hogy milyen vonatra is szólt a jegyünk! Elárulom hát, hogy a TGV-re szólt! Hallani hallottunk már róla, de tényleg nem tudom, hogy miért nem tudtuk előre. Na de ez mindegy is, beültünk a vonatba, kényelmesen elhelyezkedtünk és vártuk a csodát. De nem történt semmi különös, a vonat gyorsan, de egyáltalán nem rendkívül gyorsan haladt, mi meg gyönyörködtünk a tájban!
Volt is okunk a gyönyörködésre, a kiszáradt algériai sztyeppéken legelésző csont-sovány és mocskos juhok után a méregzöld mezőn legelésző kövér és patyolat-tiszta tehenek látványa lenyűgöző hatású volt! Bennem akkor vált igazán örökre nagybetűs szóvá Európa, akkortól éreztem, mekkora kiváltság maga az is, hogy Európában élhetek!
-
Na de visszatérek a vonatra, 6 órás volt a menetidő, és az út egyharmadát Lyonig 4 óra alatt tettük meg! Na gondoltam, itt órákat fogunk késni. Hanem Lyon után begyújtották a rakétákat, és szinte repültünk! A villanypóznákat, kerítést látni sem lehetett abban a rohanásban. Legyen az elég, hogy az előre megírt időpont előtt 1 perccel a párizsi pályaudvaron voltunk, és szép lassan becsordogálva mikor ugrott a mutató, megállt a vonat!
-
PÁRIZS 1984
-
Bár nem voltunk gyakorlott utazók, de úgy emlékszem, nem okozott gondot megtalálnunk a Rou de Roulét, ahol anyósom régi magyar ismerősének a szintén magyar ismerőse foglalt nekünk szállást. Ez az utca a belvárosban, a Louvre metrómegállójánál volt, egyik végén a Point de Neuf, másik végén a Les Halles új formáját alakították éppen. Sajnos a Google Earthel most már nem lehet bemenni az utcába, el sem tudom képzelni, hogy miért. Hacsak nem, és ezt gondolni okom van, a Rue Saint Denis belvárosi párja nem lett. Hogy maga a szállásunk valószínűleg valamikor, sőt, talán akkor is valami garniszálló szerűség volt, simán el tudom képzelni. Akkor eleinte nem gondoltam erre, de idővel gyanús lett a dolog. Na de nem szaladnék annyira előre. Megérkeztünk, volt egy ajtó, amin ablak, és ott volt egy csinos, szimpatikus, nem túl fiatal, de nem is öreg, kakaóbarna bőrű hölgy. Na mi franciául ugye most sem tudtunk sokkal többet, mint hogy "no", és nem igazán értettük egymást. Vagyis azt, hogy Nagy Imre küldött minket hozzá. Végül nem is tudom kinek jött a mentő ötlete, hogy leírtuk a nevet, és nagy megkönnyebbülésünkre a hölgy arca barátságosra fordult: ááá, nadzsi!, kiáltotta, és megkaptuk a szobát:-) Azt hiszem, hogy olyan lehet a garniszálló, volt egy szobarész, és gyakorlatilag benne egy fürdőszobarész, mosdóval és bidével. WC a folyosón, ez kevésbé zavart, mint hogy a hátamat 9 napig nem érte víz!:-( Na jó, ekkor azért még nem gyanakodtunk (nagyon), de amikor pár nap múlva elmentünk a Rue Saint Denisre, ahogy az a híres Imre "Nadzsi" lakott, és szembesültünk az ott látottakkal, akkor már biztosak voltunk a dologban, de persze nem csináltunk belőle problémát. Most is csak azért írom le, mert jópofa.
-
A továbbiakban Párizsi programunkat csak jelzésekkel érintem, részletekbe nem kívánok belemenni. Párizs látványosságairól annyian és annyifelé számoltak már be, én csak néhány mondattal idézem fel a számomra fontos emlékeket.
-
Első nap: Természetesen a Notre Dame és a Sainte Chapelle.
-
-
-
-
Közel laktunk a Citéhez, csak átsétáltunk a Pont de Neuf sokszázados kövein, ismerkedtünk a szigettel, emlékszem, még a virágpiac is elvarázsolt. Párizsban lenni azért a legnagyobb élmények egyike annak, akinek megadatik.
A Notre Dame mind kívül- mind belül, mind alul- mind felül, mind elől- mind hátul elvarázsoló szépségű.
Aznapra nincs is más konkrét terv, csak a San Chapelle, ami ugyancsak varázslatos.
Csak mászkálunk és élvezzük a helyzetet, van időnk, nem kell sietni.
-
Második nap: Louvre, Consiergerie, Szajnapart-
A Louvre persze csodás volt, és akkoriban még, ahogy a képemen is látható, elég kényelmes. A Consiergerie is fontos, ha érdekel minket a történelem. Kislány koromban a Tolnai Világtörténelemben valahogy mindig a francia forradalom képeit nézegettem...
- Harmadik nap: Latin negyed, Rodin múzeum, Invalidusok dómja, Luxemburg kert
-
Kerestük Ady lábnyomait a Szent Mihály útján, szél nem rebbent.
A Rodin múzeum várakozás szerint szép, izgalmas, mi is megcsináltuk a magunk "Gondolkodóját", kevesen voltak, pedig "kötelező" program. Nem úgy, mint a mellette lévő Invalidusok Dómja, érdekes, nem is találok róla önálló Wikipédia bejegyzést, csak mint Napóleon végső nyughelyét említik leginkább. Bevallom, mi is gondban voltunk, fáradtak is voltunk, a belépő igen magas volt..., ültünk egy padon, és majdhogynem sorsoltunk..., de végül bennünk is az kerekedett felül, hogy mégiscsak Napóleon sírja van odabenn! Maga a templom is nagyon szép volt a sok szép zászlóval, de a hadtörténeti kiállítás nekem már nem fért bele az erőmbe. Mindenképpen örülök, hogy bementünk végül.
Pihenő a Luxemburg kertben, persze, hogy ez is remek.
-
Negyedik nap: Labdaház és Eiffel torony
-
Tán a legkellemesebb párizsi napunk volt, bár több órás sorban állás után jutottunk be az impresszionisták múzeumába, ami akkor még a Labdaházban volt. Megérte a várakozást, nem türelmetlenkedtünk, tudtuk, hogy nagy élmény lesz, és természetesen az is volt.
És délután az Eiffel torony, előtte kis séta a közelben lévő temetőben..., ez is mutatja, hogy az ember nem nagyon változik, Olaszországban is megnézem ma is a temetőket, és a férjem is szívesen jön velem.
Előbb azt hiszem gyalog felmentünk az első szintre, de elégedetlen voltam, és felmentünk lifttel a tetejéig..., az már túl sok volt, azt hiszem a második szint lehet a legideálisabb, de arról nincs emlékem. Akkor idegenkedtem a Defence negyedtől, azóta is sajnálom, időn is lehetett volna, csak buta, maradi voltam.
-
Ötödik nap: Champs Elisées és a Diadalív
-
Kötelező program, ami igazán különleges élvezetet nem nyújtott..., inkább csak egyfajta "elégtétel", hogy sétáltam a Champs Éliseén. A Petit és Grand Palais tetszett, de csak kívülről láttuk őket. Tán ha felmentünk volna a Diadalívre, akkor emlékezetesebb lenne a nap. Nem tudom miért nem mentünk fel, gyanítom, hogy nem lehetett, akkor nem spóroltunk nagyon a belépőkkel, sejtettük, hogy soha vissza nem térő alkalomról van szó. Persze a monumentalitása így is izgalmas volt.
-
Hatodik nap: Les Halles és a Pompidou központ, Bois de Boulogne
-
Talán ez volt a legkevésbé kellemes napunk, bár a Boisban biciklizés is klassz volt, de azért nem annyira, mint a versaillesi. Egyedül itt ettünk biciklizés előtt igazi ebédet..., először szembesültünk vele, hogy előbb kaptunk egy fej salátát, aztán ha megettük, jött a hús..., vicces volt. Akkor kicsit megdöbbentett a többi (francia) vendég, és főleg gyermekeik fesztelensége, mondhatni zavaró viselkedése, de azóta mi is sok mindent tapasztaltunk a saját életünkben és a világban.
-
Hetedik nap: Montmartre, Sacre-Coeurt
-
Nagyon szerettem itt lenni, imádtam a templomot a maga frivolságával, az utcákat, tereket, a hangulatot.
-
Nyolcadik nap: Versailles Valójában azt hiszem a negyedik napon voltunk ott.
-
-
-
Bármennyire is szuper volt a látvány, a kastély, a kert, meg minden, de nekem az itteni biciklizés a legszebb emlékem.
-
Úgy gondolom, hogy az a 7+1 nap kényelmesen elég volt, persze hónapokat is el lehetne ott tölteni, de ennyi is nagy ajándéka életünknek. Alapvetően elégedett voltam, vagyok a programunkkal, csak azt az egyet nem értem máig, hogy hogyan maradhatott ki a Saint Denis székesegyház, ami ráadásul közel is volt a szállásunkhoz. Nagyon nagy hiba volt ez részemről, soha vissza nem térő alkalom. Persze biztos maradtak egyéb kihagyhatatlannak tűnő párizsi helyek, de jó volt így, csodálatos emlék!
Regensburgról, ami persze csodaszép város, nem sokat tudok írni, de tény, hogy különleges élmény volt Németország rendezett szépsége korábbi tapasztalataink után. Az a pár nap rokonlátogatásról és vásárlásról szólt leginkább, persze volt benne némi kultúra is, de ezek felidézése már nem nagyon menne, igencsak telítve voltunk már akkor emlékekkel. Tán látni a mi hatalmas Dunánk eredetét volt a legemlékezetesebb, na meg a nagy bevásárló központ, ahol mindent, de mindent lehetett venni!:-)
