2008. Firenze
(Soha el nem múló hálával ajánlva barátnőmnek, Margitnak!)
2008 tavaszán nagyon
különleges lehetőséget kértem és kaptam! Egy ismerős házaspár és a barátnőjük
elhatározták, hogy busszal Firenzébe utaznak, és az általam ajánlott szállást
választották..., ami 4 személyes volt! Befogadtak engem is, és így jutottam el ismét az
akkor már álmaim városának tűnő Firenzébe!
Nem
jellemző rám, hogy bármekkora szívességeket kérjek, de most ezt a soha vissza nem térő lehetőséget egyszerűen nem tudtam kihagyni! Ők hét napra mentek, én hármat aludtam ott, és hatalmas köszönettel tartozom nekik azért,
hogy befogadtak! Életem nem túl sok "legszebb" napjainak számát növelték kettő fél és kettő egész nappal ezzel a gesztussal!
----
Igen, ismét Firenzében voltam! A buszos utazás rettenetes volt, de nem panaszkodom, csodálatos, hogy fenn lehettem azon a buszon!
Képek nélkül valószínűleg nem tudnám már pontosan feleleveníteni az emlékeimet, de azok sorrendje most határozott vezetőként szolgál. Így igazi számomra is az emlékek felidézése!
-
Valamit el kell mondanom még itt az elején. Biztosan többen azt gondolják, ha majd olvassák ezt a leírást, hogy ez egy őrült, és részben felesleges rohanás volt. Én azt nem állíthatom, hogy akkor már alaposan ismertem Firenzét, de voltam már ott, a frekventált helyeket ismertem kívülről, némelyeket meg belülről is. Abban a helyzetben, egyedül, a saját tempómban nem csak új templomok és új múzeumok megismerése volt a célom, hanem magát az élő várost szerettem volna látni! Legalább kívülről. Hogy olyanokat lássak, amit a firenzeiek, hogy icipicit olyan legyek, mint akinek köze van ahhoz az egészhez. Hogy olyan helyeken járjak, amiken átlagos firenzei emberek is járnak, hogy láthassam, ha csak kívülről is, az útjaikat, az házaikat. Mindennek tudtam örülni, egy kerékpár útnak is, mert azon is Firenzében élő emberek járnak, nem turisták! Egészen kicsit én úgy egyedül barangolva, többnyire egyáltalán nem látva turistát, el tudtam határolódni a turista léttől. Persze nem teljesen, mert hát mégiscsak kerestem és csodáltam, na meg bőszen fotóztam is a múlt emlékeit. Persze azért nem az igazi külvárosban jártam, hanem a múlt és a jelen határán. Erre igazán csak egy napon volt lehetőség, de az a nap nekem nagyon csodálatos volt..., nem cserélném el egy hét tengerparti nyaralással, de tán még egy hét Rómával sem. Egy hét Firenzével talán igen! :-) Pedig nem történt más, csak mentem (?) és néztem. És éreztem.
Persze a többi nap is, ami talán sokaknak szintén csak rohanás, rohanás..., de én választottam azt a rohanást, mert ilyen vagyok, mindent akartam, ami fizikailag számomra lehetséges. És ezt természetesen csak egyedül tehettem meg, senkit nem kényszeríthettem volna ennyi sétára, ilyen tempóban. Elárulom, hogy volt egészségügyi következménye annak a tempónak, de szerencsére nem súlyos. Nem bántam. A templomok, múzeumok, amikbe bementem, szintén inkább az átfogóbb élet iránti érdeklődésemet szolgálták, bár voltak azért kivételek. Ami kevés időm volt, azt én, saját akaratomból, rohanásra akartam használni!:-)
-----
Igen, ismét Firenzében voltam! A buszos utazás rettenetes volt, de nem panaszkodom, csodálatos, hogy fenn lehettem azon a buszon!
Képek nélkül valószínűleg nem tudnám már pontosan feleleveníteni az emlékeimet, de azok sorrendje most határozott vezetőként szolgál. Így igazi számomra is az emlékek felidézése!
-
Valamit el kell mondanom még itt az elején. Biztosan többen azt gondolják, ha majd olvassák ezt a leírást, hogy ez egy őrült, és részben felesleges rohanás volt. Én azt nem állíthatom, hogy akkor már alaposan ismertem Firenzét, de voltam már ott, a frekventált helyeket ismertem kívülről, némelyeket meg belülről is. Abban a helyzetben, egyedül, a saját tempómban nem csak új templomok és új múzeumok megismerése volt a célom, hanem magát az élő várost szerettem volna látni! Legalább kívülről. Hogy olyanokat lássak, amit a firenzeiek, hogy icipicit olyan legyek, mint akinek köze van ahhoz az egészhez. Hogy olyan helyeken járjak, amiken átlagos firenzei emberek is járnak, hogy láthassam, ha csak kívülről is, az útjaikat, az házaikat. Mindennek tudtam örülni, egy kerékpár útnak is, mert azon is Firenzében élő emberek járnak, nem turisták! Egészen kicsit én úgy egyedül barangolva, többnyire egyáltalán nem látva turistát, el tudtam határolódni a turista léttől. Persze nem teljesen, mert hát mégiscsak kerestem és csodáltam, na meg bőszen fotóztam is a múlt emlékeit. Persze azért nem az igazi külvárosban jártam, hanem a múlt és a jelen határán. Erre igazán csak egy napon volt lehetőség, de az a nap nekem nagyon csodálatos volt..., nem cserélném el egy hét tengerparti nyaralással, de tán még egy hét Rómával sem. Egy hét Firenzével talán igen! :-) Pedig nem történt más, csak mentem (?) és néztem. És éreztem.
Persze a többi nap is, ami talán sokaknak szintén csak rohanás, rohanás..., de én választottam azt a rohanást, mert ilyen vagyok, mindent akartam, ami fizikailag számomra lehetséges. És ezt természetesen csak egyedül tehettem meg, senkit nem kényszeríthettem volna ennyi sétára, ilyen tempóban. Elárulom, hogy volt egészségügyi következménye annak a tempónak, de szerencsére nem súlyos. Nem bántam. A templomok, múzeumok, amikbe bementem, szintén inkább az átfogóbb élet iránti érdeklődésemet szolgálták, bár voltak azért kivételek. Ami kevés időm volt, azt én, saját akaratomból, rohanásra akartam használni!:-)
Szállásunk a San Lorenzo templom közelében volt, lepakoltuk a csomagjainkat. "Házigazdáimmal" megbeszéltük, hogy külön utakon járunk, kaptam egy kulcsot, jöhettem, mehettem kedvemre. Az én első utam is persze hova máshova vezethetett volna, mint a Piazza del Duomo felé. Elhaladtam az árusok tömkelegében, a San Lorenzo templom, Giovanni delle Bande Nere szobra (amit sajnos akkor nem fényképeztem le), majd a Palazzo Medici-Riccardi mellett, aztán előttem állt a Piazza del Duomo minden gyönyörűségével.
-
-
Az idő is gyönyörű volt, a sok fehér márvány ragyogott a napsütésben, és elképesztően jó volt újra ott lenni! De túl sokan voltak ott, és én már tudtam, hogy reggel kell majd visszajönnöm! Meg amúgy is sokkal jobban izgattak azok a látnivalók, amikre korábban egyáltalán nem volt időm! Most valami újra, ismeretlenre vágytam, készültem tettben és lélekben egyaránt. Mivel egyedül volt lehetőségem barangolni, helyük lehetett a váratlan döntéseknek is. De, Firenze bármennyire sem mondható nagy városnak, annyi benne a látnivaló, a gyönyörűség, hogy kell egy terv, ez kétségtelen. És tervem minden bizonnyal nekem is volt. Legalábbis fejben.
-
-
Az én első tervem még teljesen művészetközpontú volt, nem más, mint a Bargello megtekintése. De azért igyekeztem valami új színt vinni a dologba, mert megközelítése egyben már a fél belváros átsétálását is jelentette.
-
-
Nem a "megszokott" Via Calzauolin mentem, és nem is tudom szavakba foglalni, milyen remek érzés volt azokon a "mellékutcákon" járni. A legfeltűnőbb persze az, hogy nincs tömeg, sőt, embert alig látni, de ennél sokkal fontosabb, hogy bármerre nézünk, a firenzei történelmet látjuk, érezzük magunk körül. Nincsenek kirakatok, nincsen hömpölygő embertömeg, nincsenek árújukat orrunk alá dugó alkalmi "üzletemberek". Nem mondom, hogy minden csuda szép, csak elvétve vannak igazán kiemelkedően szép épületek, de ez nem számít, az érzés számít!
-
-
-
A templommal szemben áll a hírhedt, híres Bargello. Mint múzeum sok izgalmas szobrászati kincset rejt, de maga az épület is minden tekintetben rendkívül érdekes. És mindennek még különösebb hangulatot ad az, hogy évszázadokon át milyen jelentős szerepet töltött be Firenze mindennapjaiban ez az épület.
-
-
A középkorban Palazzo del Podesta néven nevezték, sok egyéb mellett életről és halálról döntöttek itt. Ahol ma a kedves kis kút van a belső udvar közepén, ott egykoron vesztőhely volt, az épületben lévők meg a város legbefolyásosabb emberei ültek. De mindez már csak történelem, mert már a 1865 óta a legszebb firenzei szobrok fenséges gyűjteményét láthatjuk itt, és Museo Nacionale az épület mai, hivatalos neve.
--
Az én első tervem még teljesen művészetközpontú volt, nem más, mint a Bargello megtekintése. De azért igyekeztem valami új színt vinni a dologba, mert megközelítése egyben már a fél belváros átsétálását is jelentette.
-
Nem a "megszokott" Via Calzauolin mentem, és nem is tudom szavakba foglalni, milyen remek érzés volt azokon a "mellékutcákon" járni. A legfeltűnőbb persze az, hogy nincs tömeg, sőt, embert alig látni, de ennél sokkal fontosabb, hogy bármerre nézünk, a firenzei történelmet látjuk, érezzük magunk körül. Nincsenek kirakatok, nincsen hömpölygő embertömeg, nincsenek árújukat orrunk alá dugó alkalmi "üzletemberek". Nem mondom, hogy minden csuda szép, csak elvétve vannak igazán kiemelkedően szép épületek, de ez nem számít, az érzés számít!
-
-
Rövidke "közép és reneszánsz kori" séta után előttem állt la Badia, Firenze legrégebbi temploma. Igazán csak a karcsú tornya látványos, és ritkán látogatható, de mint épület az egyik legfontosabb a városban, hiszen a X. században alapították, amikor valójában a mai Firenze alapjait lerakták. Akkoriban még nem működött a műemlékvédelem, és az egykori római város maradványaival nem sokat törődtek. Nemes egyszerűséggel a romokra építették az új, immár keresztény várost, és ebben a Badia templom építője volt a zászlóvivő. Talán véletlen volt, hogy nyitva találtam, egy különös szertartás folyt éppen, de, ha emlékezetem nem csal, ezt eléggé távolról és magasabbról láttam, mint ahogyan ez templomoknál szokás. Mintha üvegfal is elválasztott volna a lenti tértől. Nem maradtam sokáig, nem nézelődtem, nem lett volna illendő. Örülök, hogy van róla itt bennem valami kép, valami érzés.-
A templommal szemben áll a hírhedt, híres Bargello. Mint múzeum sok izgalmas szobrászati kincset rejt, de maga az épület is minden tekintetben rendkívül érdekes. És mindennek még különösebb hangulatot ad az, hogy évszázadokon át milyen jelentős szerepet töltött be Firenze mindennapjaiban ez az épület.
-
A középkorban Palazzo del Podesta néven nevezték, sok egyéb mellett életről és halálról döntöttek itt. Ahol ma a kedves kis kút van a belső udvar közepén, ott egykoron vesztőhely volt, az épületben lévők meg a város legbefolyásosabb emberei ültek. De mindez már csak történelem, mert már a 1865 óta a legszebb firenzei szobrok fenséges gyűjteményét láthatjuk itt, és Museo Nacionale az épület mai, hivatalos neve.
A kiállított műremekeket természetesen nem szabad fotózni, ezért az épület belsejét sem, de mind épületként, mind múzeumként kihagyhatatlan állomása Firenzének.
-
Nem
siettem a Piazza della Signoriára, hiszen láttam már többször is, hanem
inkább a Piazza San Firenzén, majd a Via D. Leonin sétáltam az Arno
felé, minek látására már igen nagyon vágytam. De persze útközben nézelődtem,
fényképeztem.
Az
első képen látható Palazzo di San Firenze (egykor kolostor és templom volt, ma
törvényszék) épülete befoghatatlan a viszonylagosan kis téren. Ugyanígy
van ez a keskeny utcában álló Palazzo Gondi, melynek különleges
homlokzata mindig csodálatra méltó. -
-
Ám utam során egy igazi meglepetést is találtam. Eleinte nem is tudtam, hogy a Palazzo Vecchio (Palazzo della Signoria) fedett teraszát látom. Sajnos, bár voltam azóta is a Palazzóban, nem sikerült kijutnom arra a loggiára, pedig elvben látogatható. Ahogyan a tornyába sem jutottam még fel, de remélem mindkettőre lesz még alkalmam.
-
Firenzében az igazán nagy pillanatok egyike az, amikor kiérünk az Arnó partjára, főleg akkor, ha gyönyörű idő van. Nekem a San Miniato al Monte templom a túloldalon a legkedvesebb látványok egyike. A Ponte Vecchio..., hát arra azért nem könnyű jelzőket találni, mert a szépség ezt nem igazán fedi. Mondjuk inkább azt, hogy egyedülállóan tüneményes. A második világháborúban hidakat felrobbantó visszavonuló német katonák csak ennek a hídnak kegyelmeztek, de az ára az volt, hogy a hídfőknél lévő épületeket lerombolták, lehetetlenné téve így a gyors áthaladást. De én most nem mentem fel a hídra, voltam már rajta többször is, és leszek is még, ez egészen bizonyos, de más terveim voltak.
-
-
_
Pár kattintás után az első adandó alkalommal befordultam egy kicsi utcába, nagyon kedvelem ezeket a keskeny sikátorokat. Bocsánat, kicsit bonyolult, a Via Lamberteskán mentem a Via Dei Gorgoliig, azon végigsétáltam a Via Poor Santa Mariáig. Onnan kicsit visszamenve a folyó felé nyílik egy kis beszögelés, melyben egy nagyon szép templomocska áll, nevezetesen a Chiesa di Santo Stefano al Ponte. Nem volt nyitva, de különös jelentősége van művészettörténeti okokból. Ezt az épületet is lerombolták a németek, természetesen felépítették, de sajnos már csak nagyon ritkán használják. Egyszerűbb, de kevésbé érdekes a megközelítése a hídtól a Via Poor Santa Maria jobb oldalán.
-
A Via Poor Santa Marián kezdődik Firenze egyik legkedvesebb utcája, a Borgo SS. Apostoli, ami végül befut a Piazza Santa Trinitába. A hatalmas banánfa látványát nem ígérem mindenkinek, aki erre jár, mert egy udvarban állt, és valószínűleg csak szerencsém volt, hogy nyitva hagyták pár percre a kaput. Tele volt kis banánokkal, esélyes, hogy Firenze "katlanában" be is értek. Az itt látható épületek szépek, érdekesek, hangulatosak.
-
-
Na de van itt egy igazán nagy kincs, igaz, ahhoz nagy szerencse kell, hogy nyitva találjuk! Nekem ekkor nem sikerült, de nem adtam fel, másodjára szerencsém volt. Azt gyanítom, véletlen esemény volt az is, mert éppen kezdték is leoltani a lámpákat, talán észre sem vették, hogy benn vagyok. Nagyon szép kis templom, jelentős hagyományokkal. A Chiesa dei Santi Apostoliról írok, ami egy kis téren van, és könnyen elmehet mellette az ember, ha nem figyel eléggé. A terecske neve Piazza del Limbo, egykor azon csecsemők temetője volt itt, akik meghaltak, mielőtt megkeresztelhették volna őket.
-
-
Még néhány kanyar a kedves utcán, és meglátjuk a Piazza Santa Trinita épületeit. A térnek nevet adó templomról majd később mesélek részletesen, amikor alkalmam lesz belülről is újra megtekinteni. A tér közepén elhelyezett Igazság oszlopát 1563-ban helyezték el a téren. Rómából hozatták ide a hatalmas gránit oszlopot. A szobor, mely az Igazság mérlegét tartja kezében, Francesco Tadda alkotása és 1581-ben került az oszlopra. Köpönyeget később terítettek rá, mert túl karcsú volt a szobor, alig lehetett észrevenni. Az épület balra lenn az oly sokat vitatott Palazzo Bartolini Salimbeni. Az utca meg Firenze és a reneszánsz talán leghíresebb utcája, a Via Tornabuoni. Aki abban az időben számítani kezdett, az többnyire ott építtette fel a palotáját. Firenze gazdagodása a XV., XVI. században elképesztő méreteket öltött. Ennek sok oka volt, elsősorban a textilipar páratlan fejlődésének és a mind kifinomultabb bankrendszernek köszönhetően.
-
-
A Via Tornabuoni volt Firenze legjobban fejlődő utcája a reneszánsz idők alatt. Akinek lett elegendő pénze a gyorsan jövő gazdagodási lehetőségek után, az itt építtette fel többnyire grandiózus palotáját a legismertebb építészekkel.
-
A Palazzo Strozzival szemben áll a Via Vigna Nuova és a Via Spada találkozásánál egy igen érdekes, de viszonylag kicsi, háromszög alaprajzú épület, a Palazzo Dudley, mely Robert Dudley, Erzsébet angol királynő kegyeltjének fiával van valamilyen kapcsolatban (fenti montázson balra lenn). Régi képeken látható, hogy kezdetben teljesen be volt építve a csúcs, idővel bontották le úgy, hogy azt a jó kis teraszt kialakították. Képzeljük el, hogy milyen jó lehetett meleg nyári estéken, vagy összejöveteleken ott levegőzni. De ehhez már békésebb idők kellettek.
-
-
Sétámban ekkor elértem a régen volt középkori városrészbe, melyben sajnos a középkor emlékei már csak apró nyomokban láthatóak. Majd a későbbiekben mutatok arról a makettről képeket, amik ennek a városrésznek egykori mintájára készültek. A XIX. században egy tűzvész után majdnem teljesen lebontották a már veszélyes városrészt. A terület nagy részét most a Piazza della Repubblica foglalja el.
-
-
Pár kattintás után az első adandó alkalommal befordultam egy kicsi utcába, nagyon kedvelem ezeket a keskeny sikátorokat. Bocsánat, kicsit bonyolult, a Via Lamberteskán mentem a Via Dei Gorgoliig, azon végigsétáltam a Via Poor Santa Mariáig. Onnan kicsit visszamenve a folyó felé nyílik egy kis beszögelés, melyben egy nagyon szép templomocska áll, nevezetesen a Chiesa di Santo Stefano al Ponte. Nem volt nyitva, de különös jelentősége van művészettörténeti okokból. Ezt az épületet is lerombolták a németek, természetesen felépítették, de sajnos már csak nagyon ritkán használják. Egyszerűbb, de kevésbé érdekes a megközelítése a hídtól a Via Poor Santa Maria jobb oldalán.
-
A Via Poor Santa Marián kezdődik Firenze egyik legkedvesebb utcája, a Borgo SS. Apostoli, ami végül befut a Piazza Santa Trinitába. A hatalmas banánfa látványát nem ígérem mindenkinek, aki erre jár, mert egy udvarban állt, és valószínűleg csak szerencsém volt, hogy nyitva hagyták pár percre a kaput. Tele volt kis banánokkal, esélyes, hogy Firenze "katlanában" be is értek. Az itt látható épületek szépek, érdekesek, hangulatosak.
-
Na de van itt egy igazán nagy kincs, igaz, ahhoz nagy szerencse kell, hogy nyitva találjuk! Nekem ekkor nem sikerült, de nem adtam fel, másodjára szerencsém volt. Azt gyanítom, véletlen esemény volt az is, mert éppen kezdték is leoltani a lámpákat, talán észre sem vették, hogy benn vagyok. Nagyon szép kis templom, jelentős hagyományokkal. A Chiesa dei Santi Apostoliról írok, ami egy kis téren van, és könnyen elmehet mellette az ember, ha nem figyel eléggé. A terecske neve Piazza del Limbo, egykor azon csecsemők temetője volt itt, akik meghaltak, mielőtt megkeresztelhették volna őket.
-
Még néhány kanyar a kedves utcán, és meglátjuk a Piazza Santa Trinita épületeit. A térnek nevet adó templomról majd később mesélek részletesen, amikor alkalmam lesz belülről is újra megtekinteni. A tér közepén elhelyezett Igazság oszlopát 1563-ban helyezték el a téren. Rómából hozatták ide a hatalmas gránit oszlopot. A szobor, mely az Igazság mérlegét tartja kezében, Francesco Tadda alkotása és 1581-ben került az oszlopra. Köpönyeget később terítettek rá, mert túl karcsú volt a szobor, alig lehetett észrevenni. Az épület balra lenn az oly sokat vitatott Palazzo Bartolini Salimbeni. Az utca meg Firenze és a reneszánsz talán leghíresebb utcája, a Via Tornabuoni. Aki abban az időben számítani kezdett, az többnyire ott építtette fel a palotáját. Firenze gazdagodása a XV., XVI. században elképesztő méreteket öltött. Ennek sok oka volt, elsősorban a textilipar páratlan fejlődésének és a mind kifinomultabb bankrendszernek köszönhetően.
-
A Via Tornabuoni volt Firenze legjobban fejlődő utcája a reneszánsz idők alatt. Akinek lett elegendő pénze a gyorsan jövő gazdagodási lehetőségek után, az itt építtette fel többnyire grandiózus palotáját a legismertebb építészekkel.
-
-
De minden palota közül kiemelkedik a Palazzo Strozzi (aminek látványa a Budapesten élők számára is ismerős lehet. (A Nagykörúton, az Oktogon közelében áll kicsinyített mása, amiben házasságkötő terem működik). A Medici család legfőbb ellenfelei voltak a Strozzik, aminek idővel komoly következményei is lettek. De most nekem csak élveznem kellett az épület látványát. Hatalmas belső udvarában folyamatosan változó kiállítások láthatóak. Ekkor éppen valami keleti kultúrával kapcsolatos esemény volt, ami engem nem érdekelt.A Palazzo Strozzival szemben áll a Via Vigna Nuova és a Via Spada találkozásánál egy igen érdekes, de viszonylag kicsi, háromszög alaprajzú épület, a Palazzo Dudley, mely Robert Dudley, Erzsébet angol királynő kegyeltjének fiával van valamilyen kapcsolatban (fenti montázson balra lenn). Régi képeken látható, hogy kezdetben teljesen be volt építve a csúcs, idővel bontották le úgy, hogy azt a jó kis teraszt kialakították. Képzeljük el, hogy milyen jó lehetett meleg nyári estéken, vagy összejöveteleken ott levegőzni. De ehhez már békésebb idők kellettek.
-
-
Sétámban ekkor elértem a régen volt középkori városrészbe, melyben sajnos a középkor emlékei már csak apró nyomokban láthatóak. Majd a későbbiekben mutatok arról a makettről képeket, amik ennek a városrésznek egykori mintájára készültek. A XIX. században egy tűzvész után majdnem teljesen lebontották a már veszélyes városrészt. A terület nagy részét most a Piazza della Repubblica foglalja el.
-
Ami komoly művészeti és történelmi emlék a környékről, az a fenti kép jobb felső és bal alsó sarkában lévő épület, mely egykor Arte della Lana néven a gyapjúszövők székháza volt. Nagyjából itt az első kör bezárult..., de messze nem volt vége még a napnak!
-
Amikor visszaemlékezésemben idáig jutottam, alig hittem a saját képeimnek (az emlékeim már nem működnek megbízhatóan), hogy a meglehetősen kényelmetlen éjszakai buszos utazás utáni délutánon még mennyi további izgalmas dolog megtekintésére voltam képes! Persze tudtam, hogy kevés az időm és sok volt a tervem, a lehetőséget ki kellett használnom.
-
-
Új terveim alapján ismét a Ponte Vecchiónál találtam magam, de most át is sétáltam rajta.
És ha már úgyis arra jártam, akkor benéztem az Arno "budai" lábánál lévő Chiesa di Santa Felicitába, aminek legfőbb nevezetessége egy Pontormo festmény. A kápolna, ahol ez a freskó látható, mindjárt a bejárattól jobbra van . A színei nem csak azért ilyen erősek, mert a gépem ilyenre "csinálta" (nem kapcsoltam ki a vakut, ami miatt majd elsüllyedtem szégyenemben, és meg sem próbáltam újra fényképezni már vaku nélkül), hanem kicsit azért is, mert Jacopo_Pontormo elég erős színekkel festett. Mindezt még gondolom tetézte a freskó megvilágítása is. Magát a templomot többször átépítették, előbb még Cosimo Medici nagyherceg életében, aki Giorgio Vasarival elkészíttette a "Vasari folyosót", ami nemes egyszerűséggel áthalad a templom felső szakaszán. Így a főhercegi család szinte láthatatlanul vehetett részt a szertartásokon.
-
-
A Casa Bianca Capellóról nem tudni, hogy miről híresebb, a tulajdonosáról, vagy a különleges homlokzatáról. Talán az utóbbiról, mert ha Bianca Capello háza nem lenne ilyen különleges, valószínűleg senkit nem érdekelne a háza, de ha egy ismeretlen embernek lenne ilyen háza, azt is bizonyára csodálnánk. Megjegyzem, amikor Bianca Capello lakott itt, még nem volt ilyen a ház homlokzata, amikor később óvodaként működött az épület, akkor festették ilyenre. Valószínűleg a kalapot is akkor festhették oda, emlékeztetőül. A kettő együtt, a történelem és a különleges homlokzat viszont már bőven megér egy kis kitérőt. Amúgy az egész Via Maggio tele van szebbnél szebb házakkal, hiszen abban a korban rengeteg gazdag ember építtetett magának házat ezen a mondhatni újonnan felfedezett, jobb levegőjű környéken. Gondolom ebben a döntésben nagy szerepe volt a Pitti palotának is, vonzotta a gazdagokat a környékre.
-
Ám akkor nekem nem volt időm szép házakban sokáig gyönyörködni, siettem Firenze egyik legszebb templomához, a Santo Spiritóhoz.
-
-
A Brunelleschi által tervezett templomok talán egy kicsit túlságosan hasonlítanak egymásra, és nekem talán kicsit túl sterilnek tűnnek, de természetesen így is csodálom őket. Ebben a templomban van állítólag két Michelangelo másolat is, én a saját szememmel csak a Piétát láttam, de a könyv szerint van itt egy Feltámadt Krisztus is. De ezt a templomot illetően nem mindig helytállóak a Panoráma könyv állításai. Ennek oka talán egy viszonylag friss átrendezés lehet..., na meg hogy régi a könyv. Jelenleg is van a főoltár mögött egy feszület, de amit állítólag Michelangelo készített, az most abban a nyolcszögletű sekrestyében van kiállítva, nagy becsben tartva, amit Cronaca és Sansovino terveztek. Én gyakorlatilag csak "véletlenül" mentem be abba a kápolnába, nem is sejtettem, hogy mit fogok ott találni.
-
-
Hogy valóban az akkoriban 18-20 éves Michelangelo alkotása-e ez a szobor, azt máig sokan vitatják, de azt, hogy gyönyörű, azt talán senki. Különös a történetben az is, hogy Michelangelónak egyetlen más fából készült alkotása sem ismert. Nem olyan kicsi ám ez a szobor, hogy azt higgyük, egy fadarabhoz könnyebben hozzájuthatott, mint egy darab márványhoz. Amúgy nem veszélytelen munkálkodásának teret adó fizetsége lett volna ez, mert nagy titokban a templom kórházának halottasházába járt éjszakánként az ifjú művész holttesteket tanulmányozni. Ha elkapják, akár halállal is lakolhatott volna. És persze a kolostor létezése szempontjából is kockázatos volt ennek a tevékenységnek az engedélyezése. Az, hogy mennyire értékelték az ifjú művész alkotását akkoriban, azt nem tudhatjuk, de minden bizonnyal csak évszázadokkal később vették elő valahonnan a pincéből. Valószínűleg Krisztus testének ilyen kendőzetlen ábrázolása nem volt még "publikus" azokban az időkben, főleg nem egy templomban.
-
-
Amikor visszaemlékezésemben idáig jutottam, alig hittem a saját képeimnek (az emlékeim már nem működnek megbízhatóan), hogy a meglehetősen kényelmetlen éjszakai buszos utazás utáni délutánon még mennyi további izgalmas dolog megtekintésére voltam képes! Persze tudtam, hogy kevés az időm és sok volt a tervem, a lehetőséget ki kellett használnom.
-
Új terveim alapján ismét a Ponte Vecchiónál találtam magam, de most át is sétáltam rajta.
És ha már úgyis arra jártam, akkor benéztem az Arno "budai" lábánál lévő Chiesa di Santa Felicitába, aminek legfőbb nevezetessége egy Pontormo festmény. A kápolna, ahol ez a freskó látható, mindjárt a bejárattól jobbra van . A színei nem csak azért ilyen erősek, mert a gépem ilyenre "csinálta" (nem kapcsoltam ki a vakut, ami miatt majd elsüllyedtem szégyenemben, és meg sem próbáltam újra fényképezni már vaku nélkül), hanem kicsit azért is, mert Jacopo_Pontormo elég erős színekkel festett. Mindezt még gondolom tetézte a freskó megvilágítása is. Magát a templomot többször átépítették, előbb még Cosimo Medici nagyherceg életében, aki Giorgio Vasarival elkészíttette a "Vasari folyosót", ami nemes egyszerűséggel áthalad a templom felső szakaszán. Így a főhercegi család szinte láthatatlanul vehetett részt a szertartásokon.
-
A Casa Bianca Capellóról nem tudni, hogy miről híresebb, a tulajdonosáról, vagy a különleges homlokzatáról. Talán az utóbbiról, mert ha Bianca Capello háza nem lenne ilyen különleges, valószínűleg senkit nem érdekelne a háza, de ha egy ismeretlen embernek lenne ilyen háza, azt is bizonyára csodálnánk. Megjegyzem, amikor Bianca Capello lakott itt, még nem volt ilyen a ház homlokzata, amikor később óvodaként működött az épület, akkor festették ilyenre. Valószínűleg a kalapot is akkor festhették oda, emlékeztetőül. A kettő együtt, a történelem és a különleges homlokzat viszont már bőven megér egy kis kitérőt. Amúgy az egész Via Maggio tele van szebbnél szebb házakkal, hiszen abban a korban rengeteg gazdag ember építtetett magának házat ezen a mondhatni újonnan felfedezett, jobb levegőjű környéken. Gondolom ebben a döntésben nagy szerepe volt a Pitti palotának is, vonzotta a gazdagokat a környékre.
-
Ám akkor nekem nem volt időm szép házakban sokáig gyönyörködni, siettem Firenze egyik legszebb templomához, a Santo Spiritóhoz.
-
A Brunelleschi által tervezett templomok talán egy kicsit túlságosan hasonlítanak egymásra, és nekem talán kicsit túl sterilnek tűnnek, de természetesen így is csodálom őket. Ebben a templomban van állítólag két Michelangelo másolat is, én a saját szememmel csak a Piétát láttam, de a könyv szerint van itt egy Feltámadt Krisztus is. De ezt a templomot illetően nem mindig helytállóak a Panoráma könyv állításai. Ennek oka talán egy viszonylag friss átrendezés lehet..., na meg hogy régi a könyv. Jelenleg is van a főoltár mögött egy feszület, de amit állítólag Michelangelo készített, az most abban a nyolcszögletű sekrestyében van kiállítva, nagy becsben tartva, amit Cronaca és Sansovino terveztek. Én gyakorlatilag csak "véletlenül" mentem be abba a kápolnába, nem is sejtettem, hogy mit fogok ott találni.
-
Hogy valóban az akkoriban 18-20 éves Michelangelo alkotása-e ez a szobor, azt máig sokan vitatják, de azt, hogy gyönyörű, azt talán senki. Különös a történetben az is, hogy Michelangelónak egyetlen más fából készült alkotása sem ismert. Nem olyan kicsi ám ez a szobor, hogy azt higgyük, egy fadarabhoz könnyebben hozzájuthatott, mint egy darab márványhoz. Amúgy nem veszélytelen munkálkodásának teret adó fizetsége lett volna ez, mert nagy titokban a templom kórházának halottasházába járt éjszakánként az ifjú művész holttesteket tanulmányozni. Ha elkapják, akár halállal is lakolhatott volna. És persze a kolostor létezése szempontjából is kockázatos volt ennek a tevékenységnek az engedélyezése. Az, hogy mennyire értékelték az ifjú művész alkotását akkoriban, azt nem tudhatjuk, de minden bizonnyal csak évszázadokkal később vették elő valahonnan a pincéből. Valószínűleg Krisztus testének ilyen kendőzetlen ábrázolása nem volt még "publikus" azokban az időkben, főleg nem egy templomban.
-
Érdemes említést tenni az akkor (2008) pár éve nagyon szépen kialakított templom előtti térről is. Több rossz hírt is hallottam azóta, remélem nem mind igaz. Amikor ott voltam, akkor tetszetős és rendezett volt, nem sokkal korábban építették át. Volt összehasonlítási alapom, pár éve már jártam arra.
-
-
-
-
És igen, most magam is csodálkozom, de volt még erőm ahhoz, hogy bemenjek a Boboliba! Kertkedvelő lévén nem történhetett volna meg, hogy ne lássam, és nem tudhattam, hogy lesz-e valaha még lehetőség rá. Mit is mondjak róla? Nem feltétlenül ez a stílusú kert, ami nekem a legjobban tetszik, de természetesen érdekes és talán izgalmas is. Minden részét idő hiányában már nem láthattam, de amit láttam az olyan, amilyennek egy ilyen nagyhercegi kertnek lennie kell! És a kilátás a városra valóban szép, olyan, mintha karnyújtásnyira lenne minden.
-
Arról, hogy mikorra érkeztem a szállásunkra nincsenek sem képeim, sem emlékeim, de biztosan nem voltak alvási problémáim.
-
-
...amikor nem sokat teketóriázhattam, kiosontam a házból, és valami egészen csodálatos órákat éltem át! Mintha csak az enyém lett volna Firenze azokban az órákban! Meg azt, hogy ha az egész utazás csak azt a pár órát adta volna, akkor is bőven megérte volna a távolságot megtenni!
-
-
Nem igazán hiszem, hogy bármit kellene írnom a fenti képekről, hiszen ezek az épületek már annyira ismertek. Ám arról, hogy milyen volt a Battistero kapui előtt egyedül állnom, arról lehet, hogy hosszasan tudnék mesélni! Rendesen felmehet a vérnyomásom ma is, amikor ilyesmikre gondolok ennyi év távlatából!
-
-
-
Firenzében korán kezdik a munkát az utcák takarítói, apró gépekkel söprik a szemetet, utána fellocsolják a kövezetet. Aki azt akarja látni, hogy hogyan fürdőznek a galambok a Via Calzaiuolin, az jól teszi, ha hozzám hasonlóan korán kel útra!
-
Szerencsémre napsütéses volt a reggel, és az a nap kezdte fényével bevonni az épületek tetejét. Szemerkélő esőben bizonyára nem élveztem volna annyira a kihaltnak is mondható tér látványát, mint amennyire élveztem így.
-
Nem hiszem, hogy kommentárt tudnék fűzni a fenti képhez, magáért beszél! A szobrok, mint mindig, gyönyörűek. De, bevallom, engem nagyon várt már az Arno (vagy fordítva), és nem sok időt szenteltem akkor a szobroknak.
-
Sok hozzáfűzni valóm ezekhez a képekhez sem lehet, gyönyörű reggel volt, szebbet elképzelni sem tudok! És nekem akkor végre nem volt szükségem a képzeletre! Ezen a helyszínen minden bizonnyal élveztem volna a látványt bármeddig, de annyi minden volt aznapra is a terveimben, úgyhogy mennem kellett! Ám nem panaszkodom, nem is igazán volt nyugodalmam, és felfokozott lelki állapotban a "szimpla" gyönyörködésre számomra mindig kevés az idő.
-
Át kellett haladnom ismét a megmaradt reneszánsz kori városközponton ahhoz, hogy újabb célpontomat elérjem. Akkor már inkább a részletekre figyeltem.
-
Megérkeztem a Santa Maria Novella térre. Nagy munkálatok folytak éppen, igazán ráfért, emlékszem, hogy eléggé elhanyagolt volt, többnyire kutyasétáltatásra használták, ami tudjuk, mivel jár. Bár elég korán volt még, de a Basilica di Santa Maria Novella kertjében készült néhány képem tanúsága szerint be tudtam menni a templomba. Mint tudjuk, ott rendkívül szigorúak a fényképezési tiltások, így nem is próbálkoztam, de kihagyni nem tudtam, mert nagyon fontos szerepe van abban, hogy Firenze rajongója lettem. Azt hiszem, hogy ahányszor jártam Firenzében, mindig betértem ide.
-
A Palazzo Davanzati megtekintése volt még a kora délelőtti terveimben. Ide is mindig betérek, ha Firenzében járok, és többnyire látok benne valami újat.
-
-
És remélem lesz legközelebb, és akkor újra bemegyek, és lesz megint valami új!:-)
-
A fenti képen a guelf párt egykori székháza látható, meg egy érdekesen sivár utca..., de ezek akkor nem voltak annyira fontosak. Nagy tervem volt, és annak eléréséhez éppen errefelé vezetett az út.
-
-
Ismét
az Arno partján voltam..., de szemmel láthatóan az idő már nem volt olyan
szép, mint pár órával korábban. Sebaj, Firenze szép idő nélkül is csodálatos. Amikor igazán fontos volt, akkor mindig szép volt, és ez a lényeg!
-
És igen, ezen a
ponton végre megkezdtem dédelgetett tervem megvalósítását, vagyis a Firenzét
körülvevő középkori körút jelentős részének bejárását!
-
-
Szóval indulásra kész voltam a nagy sétára! Többnyire a belső utcákon mentem, érdekesebbnél érdekesebb épületek között, majd kimentem ismét a partra, és ott folytatom az utat. Vagyis kezdtem a "nagy" kört!
-
-
Amit a körúton legelsőre elérek, az a Cascine park..., régóta vágytam ide is bekukkantani. Sajnos éppen akkoriban az ide vezető tér fel volt túrva villamosvágányok építése miatt. Tényleg csak egy kukkantás volt a parkba..., de itt már láttam embereket, ha feltehetően nem is turistákat! Ám meg kell mondanom, a most látható Google Earthon egyetlen pontot sem tudok beazonosítani abból, amit akkor fényképeztem. Talán pont azon a szépséges fasoron vannak a villamos sínek, amik ottjártamkor már ki voltak pakolva egy nagy kupacban?
-
-
Az első fontos látnivaló itt a Porta al Prato..., és a közelében van egy érdekes szálloda, melynek csak az egyik homlokzata mutatja a megszokott mostani firenzei stílust, a másik elég viharvert, de sokkal hangulatosabb, egyedibb. Azért nem szeretnék itt megszállni, rettenetes nagy lehet a forgalom.-
Átmenni a vasút sínjei alatt ezen az alagúton nem volt igazán bizalom gerjesztő, de túléltem. Hamarosan elérkeztem a nem túl jó hírnek örvendő, de mégis Firenze történelme szempontjából fontos várhoz, melyet Alessandro Medici herceg építtetett a nép ellenszenvétől való félelmében. Lehet, ha azt a sok pénzt nem várépítésre, hanem a nép életének megkönnyítésére fordítja, nagyobb sikere lett volna. Gyilkosság áldozata lett így is a kegyetlen, gőgös és kéjvágyó herceg, bár nem a nép, hanem egy rokon által. Ma olyan célokra használják a várat, amik a firenzeiek életét teszi érdekesebbé, színesebbé.
-
A vár mellett van egy tér, egy nagyobbacska tóval. Talán valamikor ez a terület is a vár része volt, most közpark, de hogy mi a neve, azt nem tudtam kideríteni. Ám az egyik ok, ami miatt engem érdekelt ez a környék, az az, hogy a tó mellett három út indul, és a középső neve nem más, mint Via Lorenzo il Magnifico. Kíváncsi voltam arra, milyen utca érdemelte ki ezt a nevet..., és hát kicsit csodálkoztam, hogy "csak" ez jutott neki. De bizonnyal jó, elegáns környék lehet a most erre élők számára.
-
De azért ennél jobban vonzott engem a firenzei orosz templom a Via Leonén, ami ugyancsak ezen a környéken van. Csupán a véletlen egybeesése, hogy földrajzilag is jól jött ki számomra a dolog, a templom volt a fontosabb. Nem vagyok hívő és nem vagyok orosz, de jártam már orosz templomban, volt fogalmam, hogy milyen lehet. Az, hogy firenzei-orosz, még vonzóbbá tette. És mekkora szerencsém volt, éppen nyitva találtam! Bevallom, fogalmam sincs, hogy hogyan nézett ki belül, akkor és ott ez volt talán a legkevésbé fontos. Más turistát is láttam, és bemerészkedtem. Nemrégiben halt meg a bátyám, aki nagyon érintett volt minden vallási témában, és különösképpen érdeklődött az ortodox szertartások iránt. Az ő emlékére kellett ott maradnom és meggyújtanom egy gyertyát! Szertartás volt, meghúztam magam, nem bámészkodtam, de érzelmileg nagyon felemelő volt az egész.
-
Elég hosszú volt a templomtól az út a Viale San Lavagninin, míg elértem a Piazza della Libertára. Előbb ezeket a fenti épületeket látjuk, majd jobbra ott van már maga a híres tér. Egyetlen másodpercig nem bántam, hogy megtettem érte ezt a hosszú utat. Harmonikus, megható, elgondolkoztató és kellemes. Másnap a Firenze com'era múzeumban láttam és lefényképeztem Poggi tervrajzát a térről, azon láthatóak a fenti házak is. Szerintem nagyon szépen megcsinálták a teret, hogy valahogyan egyesítsék a két korszak meghatározó építményeit. A Habsburgok terve, hogy az ősi firenzei kapu eltörpüljön a nagy diadalkapú mellett, egyáltalán nem sikerült. A tekintetet és a gondolatot sokkal inkább leköti a Porta San Gallo, mint a Habsburgok nagyságát hirdető építmény. Legalábbis a szívünkben!
-
Hogy annyira ne legyen egyszerű ez a körséta, én akkor bementem az ősrégi kapun át a városba, végigsétáltam a Via San Gallon, amiről akkor és ott eldöntöttem, hogy Firenze legkellemesebb utcája.
-
Azon túl, hogy kellett egy kis technikai szünet és a szállásunk a közelben volt, szerettem volna megnézni a Cenacolo di S.Apolloniában Andrea de Castagno Utolsó vacsoráját. Ez utóbbi sajnos nem sikerült, délben bezárt. De pihenni kicsit tudtam, és átöltözni is, így hamarosan újult erővel folytattam az utam az időközben napfényessé és meleggé vált városban.
-
-
Kicsit körbenéztem a Piazza San Marcón is, majd a kerítésen át megvizsgáltam a botanikus kertet. Észleltem, hogy késtem egy kicsit, a csodás azaleák már elhervadtak, viszont a gesztenyefa virágai legszebb pompájukban voltak. De ezen megállapításokat meg tudtam tenni az utcáról, séta közben, annak, hogy bemenjek, nem lett volna sok értelme.
-
Elindultam hát a Via Lamarmorán vissza a körútra. Időközben láttam ezt a különös protestáns templomot. Sajnos bemenni nem lehetett. A Google Earthon láttam, hogy mostanában tatarozzák.
-
Én meg ugye éppen a protestáns temetőbe készültem a Viale Matteottin. Hogy miért is? Valami titokzatos okból nagyon régóta vonzanak a temetők. Lehet, ez még gyerekkoromra nyúlik vissza, amikor mondhatni kirándulásnak számított a nagymamámmal elmenni ősszel az elég távoli temetőbe. Sosem éreztem a temetőket kellemetlen helynek, sőt, nagyon is szerettem azt az őszi hangulatot, megnyugvást. Talán mert gyerekként sosem találkoztam a halállal, nem volt hozzá köthető rossz emlékem. És persze korábbi utazásink kapcsán többször elmentünk autóval a temető mellett, és vonzott, hogy közelebbről lássam. Az meg, hogy protestáns temető, számomra még érdekesebbé tette, hiszen olyanban még sosem voltam.
-
Meg is láttam hamarosan, hiszen a temetőcske igen érdekes módon a többsávos út közepén helyezkedik el, és a bejárata a másik irányban van. Ám az örömöm nem volt teljes, mert amikor elkészültem az útra, akkor megtudtam, hogy nem lesz nyitva ez a temetőcske, de mégsem választhattam más napot erre a sétára, mint ezt. Hogy miért, arra már nem emlékszem, de biztosan okom volt rá.
-
Megérkeztem, és a kapu, ha résnyire is, de nyitva volt. Nagyon megörültem, beosontam, de hamarosan egy apáca jelent meg, messziről kiabálva, hogy "no, no!" Természetesen egy világ kezdett összeomlani bennem. A kedves apáca látta bánatomat, kérdezte, hogy honnan jöttem, és mikor mondtam, hogy honnan, szó szerint felderült az arca! Rögvest invitálni kezdett, és elvitt egy közel lévő sírhoz. Abban a sírban egy magyar kisfiú volt eltemetve! Nos, én nem hiszek a csodákban, és ez sem volt az, de akkor annak tűnt!
-
-
A kisfiú neve ismerős volt számomra, hiszen Magyarországon ismert családjának majd összes tagja három sírral odébb nyugszik a Fiumei úti temetőben, mint ahol az én Apukám. Már korábban férjemmel alaposan utána is néztünk Pulszky Ferencz és családja történetének. Ez a kicsi gyermek persze nem szerepelt már abban a névsorban, Firenzében érhette a halál. Valahogyan ezt sikerült elmondanom a kedves apácának, és bebocsájtást nyertem így ebbe a kis különleges világba.:-) -
Sokunk emlékeit idézheti fel ez a fenti sírkő! Azt hiszem akkor, amikor én fényképeztem, még nem tudtam, hogy kinek a sírja, csak tetszett. A sokunk által oly kedvelt filmet talán később láttam, és benne a temetést. Elizabeth Barrett Browling, élt 55 évet. Ha jól emlékszem a film a "Tea Mussolinivel" volt.
-
Miután alaposan körbenéztem, folytattam a sétámat, mert aznapra még rengeteg dolgom volt!
-
Hamarosan a Porta alla Croce állta utamat, körbesétáltam, és innen már nem mentem tovább a körúton. Olyan terveim voltak, amik a városrész belsőbb területein találhatóak ebben a magasságban.
-
A Borgo la Croce nekem akkor a legkedvesebb firenzei utcám lett. Lehet borús időben nem éreztem volna így, de akkor egyszerűen imádtam ott sétálni. És persze voltak terveim. Ez is gondolom szokatlan, az alapvető érdeklődésemet és semmilyen elkötelezettségemet nem jelzi, hogy be akartam menni a Zsinagógába. Ez a vágy már bennem volt a legelső firenzei napunk óta, amikor is a Duomó tornyából néztem a hatalmas zöld kupolát. Nosza, ott volt a lehetőség! Voltam én a budapesti Zsinagógában is, mert érdekelt. Azt hiszem a budapesti érdekesebb volt, ennek a legemlékezetesebb része a biztonsági ellenőrzés volt, sokkal többre nem emlékszem. A fényképet nagyon nehezen a zárt kapun keresztül készítettem, vakon, mert szemmagasságig beláthatatlan volt a kapu szerkezete.
A Chiesa di San Ambrogiót is szívesen megnéztem volna, de sajnos zárva volt.
-
Na és igen, végre ott voltam sétám talán legjobban várt állomásánál, a Loggia del Pechénél. Valahogyan mindig renitenskedem, és nekem Giorgio Vasari az "eszményi reneszánsz ember", holott ő már a manierizmust képviseli. Nem elsősorban mint művész fontos számomra, hanem mindaz, amit tett Firenzéért, és a művészetért, a művészekért. Az, hogy valamivel később született, mint a nagy reneszánsz mesterek, az nem igazán írható negatívumként a számlájára. Ám amit tett a városért, mi több, a reneszánsz mesterek emlékének megőrzéséért, az számomra nagyobbá teszi őt bármely más firenzei művésznél. És számomra azóta sem feldolgozható, hogy annyi ismeretlen személy mellett nem jutott számára hely a sok híres firenzei polgár szobra közt! Na de térjek vissza ide a térre..., ez a kis hal árusító csarnok valamikor a középkori városrészben volt (a múzeum makettjéről készült egyik fényképemen látható is lesz majd). Amikor lebontották a városrészt, a csarnokot darabjaira szedték, megőrizték, és valamikor itt újra felépítették. Hétközben használtcikk piac szokott lenni a téren, azok a virágok is eladók a képen lenn jobbra.
-
A Santa Croce negyed egyik nevezetessége a Casa Buonarroti, ami azért, valljuk be őszintén, nem igazán éri meg azt a belépőt, amit kérnek érte. De az, hogy a magyar Tolnay Károly volt a múzeum egyik igazgatója hosszú ideig, amit emléktábla is őriz a bejáratnál, büszkeségre adhat okot számunkra.
-
És itt van a híres Piazza Santa Croce..., most éppen vásár volt rajta, de történtek és történnek a mai napig is rajta ennél izgalmasabb események is. Régen lovagi játékok kedvelt színhelye volt, és a "calzio" nevű vérre menő labdajátékot ma is játsszák itt alkalmanként. De nekem még sok tervem volt, nem értem rá itt hosszabban időzni.
-
Busszal mentem fel a Michelangelo térre, sem időm, sem erőm nem lett volna felgyalogolni. Igaz, ahhor is erő kellett, mert álltam és nagyon lassan haladtunk. De május első napjaiban voltunk, ilyenkor nyílnak az íriszek, a város címervirágai, nem hagyhattam ki! Nekem hiába mondják azt, hogy liliom a város címervirága, az a virág, amit annak mondanak, nem liliom, hanem írisz. És ezt valószínűleg Firenzében is tudják, hiszen ez a hatalmas gyönyörű kert az íriszek elképesztő változatosságát mutatja meg nekünk! Mint a képeken is látható, az időjárás megint kicsit borúsabbra fordult, de nem volt lehetőségem válogatni. És nem is kellett, az íriszek talán abban a borús időben még szebben virítottak. Napfényben nem jó kerteket, növényeket fotózni az árnyékok miatt.
-
-
Bizonyosan nem időztem ott sokat, inkább csak egyfajta rituálé volt, hogy ha már Firenzében vagyok, akkor mi az, amit látnom kell! Most ennyi év távlatából nem tudom, de valószínűleg pontosan megtervezett programom volt. Mindenesetre az idő eléggé szomorkás volt, esőtől is lehetett tartani. Csináltam néhány képet azért a Michelangelo térről is, de erős a gyanúm, hogy kissé bánatosan mentem lefelé a Viale Poggin.
-
Leérve a hídhoz nem lehetett sok reményem egy szép naplementére, de korai is volt még hozzá az idő. Valami kicsikét, de mindenképpen szerettem volna az Arno innenső partján is sétálni, izgatott a Borgo San Jacopo, szerettem volna közelről megnézni a San Frediano templomot, esetleg be is menni, ha lehet.
-
-
-
Na meg ami még jobban vonzott, az az volt, hogy egy kis épségben maradt középkori városfalat is lássak! Minden vágyamat sikerült elérnem, kivéve persze azt, hogy a
templom nyitva legyen. Egyik korábbi utazásunk alkalmával már jártunk a környék fontos állomásán, a
Santa Maria del Carminében, így nagyjából elégedett voltam, és siettem
vissza az Arnó partjára.
-
A kissé felhős idő egészen különösen világító kékes színbe vonta az Arnót és a hidakat. Szép volt, ahogyan a Ponte alla Grazia hídról végig láttam a folyót, a hidak gyöngysorát, de azért ennél többet reméltem, amire ugyan nem sok alapom volt.
- 
-
Kicsit szomorkásan bandukoltam át a Ponte Santa Trinitára, és mire
odaértem, elképesztő látvány fogadott! A Ponte Vecchio igazi aranyhíddá
változott a ragyogásban. És nem csak a híd, hanem a rakpart házai is
csillogtak, villogtak a vakító fényességben.
-
Fényképeim elkészítése után siettem a Ponte Vecchióra, el ne múljon az én ragyogó csodám. Lefényképeztem a ragyogó napkorongot is a Ponte Santa Trinita mögött, amikor egy különlegességet vettem észre. Olyan volt, mintha két nap lenne az égen, egy vakítóan tiszta, és egy kicsit felhővel takart! Sajnos egy képre nem fért rá a különös jelenség a fényképezőgépem korlátai miatt, de azt gondolom, hogy a még bőven lévő felhőkben keletkezett egy híd, amin szinte átsütött az igazi nap. Hát mi lehetett ez más, mint valami csoda? Mivel nem vagyok hívő, én nem érdemeltem meg, de hátha volt ott mellettem valaki, akinek igenis járt az a csoda! És én jókor voltam jó helyen, nekem is jutott belőle! De az biztos, hogy nagyon boldog voltam! És persze biztosan aznap sem volt nehéz elaludnom, legfeljebb csak az izgatottság lehetett volna akadály.
Harmadik nap:
Ennek a napnak a délelőttje és a délutánja is múzeumok látogatásával telt, de déltájra egy kis természetközeli programot is beterveztem.
Lévén a legközelebb, az Opera del Duomóban kezdtem.
-
-
-
Valószínűleg Michelangelo Piétája vonzott oda a legjobban, és ha semmi mást nem láttam volna, csak azt, akkor is megérte elmenni. Műelemzésekhez nem értek, és amit éreztem a szobor mellett, azt nem igazán tudom szavakba szedni. Abban a kidolgozatlan szoborban számomra sokkal több mondanivaló volt, mint Michelangelo többi művében. Talán ebbe az érzésbe a kidolgozatlanság tökéletlensége is belejátszik, talán így még jobban érződik a gond, a fájdalom, a tehetetlenség, mint egy tökéletes csiszolt márványban. És talán maga Michelangelo is jobban benne van ebben a tőle szokatlanul kicsit nyers, kicsit aránytalan műben.
-
-
-
-
Nem nagyon tudok mit írni, természetes szépek voltak a műalkotások, mindent alaposan megnéztem, de várt valami ismeretlen, ami miatt nagyon izgatott voltam. Siettem hát a Via Proconsolo csodás épületei közt a célhoz.
-
- Museo di Firenze com'era
-
-
Firenzéért rajongó ismerőseim valószínűleg egyetértenek velem abban, hogy minden változás ellenére az ősrégi Panoráma útikönyv a mi legmegbízhatóbb "Barátunk". Bármennyi kiadvány is jelenjen meg, ilyen teljes tán sosem lesz, de azért sajnos tény, hogy itt-ott már nem fedi a valóságot. Hisszük vagy sem, Firenze is változik, de szerencsére lassan. Én valamikor régen ennek a könyvnek a tanulmányozása közben fedeztem fel azt a címet, hogy "Museo di Firenze com'era", vagyis nagyjából "A múlt Firenzéjének múzeuma". Talán ennek a mostani irományomnak a bevezetőjével is egybe cseng tőlem mindaz, ami ebbe a múzeumba vezetett. És nem csak vezetett, tán ezt vártam a legjobban! Firenze a múltban! Nem csak Firenze művészei, épületei, műtárgyai! És igen, az volt, amit vártam, tán egy kicsit kisebb volt a vártnál, de az volt. A múlt Firenzéje képekben, tárgyakban, emlékekben!
Ám az idő tényleg halad, és a dologban most az az igazán érdekes, hogy sajnos már az a múzeum is csak a múlt része, mert bezárták. Az ott általam is látott emlékeket más múzeumokban helyezték el. Hogy hol, azt majd nekünk kell megtalálni! Firenzei életképeket lehet itt-ott látni, de arra különösen kíváncsi vagyok, vajon a középkori városrész makettje hová kerülhetett. Bizonnyal lehetett neki jobb helyet találni, mint ebben a kis egykori kolostorban volt, de vajon hol van az a jobb hely? Talán majd kiderül, talán majd valaki rátalál! Szépen kérem, hogy szóljon, hadd lássa más is, mert tényleg nagyon érdekes volt!
-
Most, hogy nincs már a múzeum, szinte mindegy a sorrend, de azért mégis kell valami vezérelv. Az első, amit láthattam, egy hatalmas terepasztal volt még a földszinten, ahol a rómaiak által felépített ókori Florentia városról készült makettet lehetett megszemlélni. Úgy volt kialakítva, hogy a mai jelentősebb épületek körvonalait ráhelyezték a makett épületeire drótból. Ennek célja az lehetett, hogy lássuk, mi is áll éppen most az ókori maradványok felett. Valójában nem sok ilyen jelzés látható, kevés római maradványt találhattak. De akkor minek alapján készítették a makettet, azt nem tudom..., de jól nézett ki és érdekes volt.
-
-
-
-
Harmadik nap:
Ennek a napnak a délelőttje és a délutánja is múzeumok látogatásával telt, de déltájra egy kis természetközeli programot is beterveztem.
Lévén a legközelebb, az Opera del Duomóban kezdtem.
-
-
Valószínűleg Michelangelo Piétája vonzott oda a legjobban, és ha semmi mást nem láttam volna, csak azt, akkor is megérte elmenni. Műelemzésekhez nem értek, és amit éreztem a szobor mellett, azt nem igazán tudom szavakba szedni. Abban a kidolgozatlan szoborban számomra sokkal több mondanivaló volt, mint Michelangelo többi művében. Talán ebbe az érzésbe a kidolgozatlanság tökéletlensége is belejátszik, talán így még jobban érződik a gond, a fájdalom, a tehetetlenség, mint egy tökéletes csiszolt márványban. És talán maga Michelangelo is jobban benne van ebben a tőle szokatlanul kicsit nyers, kicsit aránytalan műben.
-
Nem nagyon tudok mit írni, természetes szépek voltak a műalkotások, mindent alaposan megnéztem, de várt valami ismeretlen, ami miatt nagyon izgatott voltam. Siettem hát a Via Proconsolo csodás épületei közt a célhoz.
-
- Museo di Firenze com'era
Firenzéért rajongó ismerőseim valószínűleg egyetértenek velem abban, hogy minden változás ellenére az ősrégi Panoráma útikönyv a mi legmegbízhatóbb "Barátunk". Bármennyi kiadvány is jelenjen meg, ilyen teljes tán sosem lesz, de azért sajnos tény, hogy itt-ott már nem fedi a valóságot. Hisszük vagy sem, Firenze is változik, de szerencsére lassan. Én valamikor régen ennek a könyvnek a tanulmányozása közben fedeztem fel azt a címet, hogy "Museo di Firenze com'era", vagyis nagyjából "A múlt Firenzéjének múzeuma". Talán ennek a mostani irományomnak a bevezetőjével is egybe cseng tőlem mindaz, ami ebbe a múzeumba vezetett. És nem csak vezetett, tán ezt vártam a legjobban! Firenze a múltban! Nem csak Firenze művészei, épületei, műtárgyai! És igen, az volt, amit vártam, tán egy kicsit kisebb volt a vártnál, de az volt. A múlt Firenzéje képekben, tárgyakban, emlékekben!
Ám az idő tényleg halad, és a dologban most az az igazán érdekes, hogy sajnos már az a múzeum is csak a múlt része, mert bezárták. Az ott általam is látott emlékeket más múzeumokban helyezték el. Hogy hol, azt majd nekünk kell megtalálni! Firenzei életképeket lehet itt-ott látni, de arra különösen kíváncsi vagyok, vajon a középkori városrész makettje hová kerülhetett. Bizonnyal lehetett neki jobb helyet találni, mint ebben a kis egykori kolostorban volt, de vajon hol van az a jobb hely? Talán majd kiderül, talán majd valaki rátalál! Szépen kérem, hogy szóljon, hadd lássa más is, mert tényleg nagyon érdekes volt!
-
-
-
-
-
-
-
-
Ez a kép, melynek eredetije a Palazzo Vecchióban látható, és melyet Giorgio Vasari festett, gondolom valaminek a tanulmányozása okán volt egy belsőbb szobában, csak az ajtón nézhettem be. Érdekes volt.
-
Újra buszra szálltam, és felmentem ismét a hegyre. Most kényelmesen ültem, pihentem, fényképezgettem. Az eső szemerkélt..., mit lehetett tenni, nekem mindenképpen fel kellett mennem a San Miniatóhoz! -
-
Az a templom ..., hát furcsa dolog erről beszélni úgy, hogy nem vagyok hívő. A templomok nem csak az igaz hívőknek adják meg a nyugalmat, a biztonság érzetét, és persze a szépség csodálatának lehetőségét. De ez esetben én elszámoltam magam, nem részesülhettem ezekben a kellemes érzésekben, mert nem tudtam, hogy déltől 3 óráig zárva van a templom. -
Azért nagyon nem estem kétségbe, voltam már benn, tudtam, mit mulasztottam, de akkor leginkább talán nem is a templom belső terének látványáért mentem.
-
-
Hát igen, a temető. Volt már korábban alkalom, hogy kicsit benézhettem, de most nagyobb sétát terveztem. Minden országnak megvan a maga temetkezési kultúrája, ebben nincs is semmi különös. Ám ide azt hiszem, nem jellemzően átlagembereket temettek, legalábbis erre enged következtetni a látvány. Egyszerűbb temetkezési módozatok mellett szebbnél szebb műalkotásokat is láthatunk a gyönyörű környezetben. És itt aztán végképpen nincs tömeg!
-
-
Hát igen, a temető. Volt már korábban alkalom, hogy kicsit benézhettem, de most nagyobb sétát terveztem. Minden országnak megvan a maga temetkezési kultúrája, ebben nincs is semmi különös. Ám ide azt hiszem, nem jellemzően átlagembereket temettek, legalábbis erre enged következtetni a látvány. Egyszerűbb temetkezési módozatok mellett szebbnél szebb műalkotásokat is láthatunk a gyönyörű környezetben. És itt aztán végképpen nincs tömeg!
-
A kis kápolna szerű síremlékek változatossága megdöbbentő, és némelyik bizonyára magas művészi értékekkel is bír. De azért engem a művészet itt nem annyira érdekelt, csupán a látvány volt fontos.
-
Sokféle módját lehet látni a halottak emlékének megőrzésére tett kísérleteknek. Sok évszázada áll fenn ez a temető, és bizonyára nagy megtiszteltetés bárkinek is itt végső nyugalmat kapni.
A fenti képek a múlt emlékei, ami ezek után jön, az a jelen.
-
Cimiterro delle Porte Sante. Hivatalosan az a templom körüli, alatti temető neve. Lehet kicsit kiábrándító ez a része, de ha belegondolunk, biztosan a legtöbb firenzei polgár itt szeretné végső nyughelyét tudni. És az erre szánható hely véges.
-
-
Még egy búcsú a sajnos zárt templomtól, néhány kattintás a Michelangelo térről, most éppen szemerkélő esőben. De a bal legfelső képen Fiesole városka a napos időnél kivehetőbben látszik Firenze házai felett. Megtévesztő a kép, elég messze van az a város Firenzétől.
-
-
Még egy búcsú a sajnos zárt templomtól, néhány kattintás a Michelangelo térről, most éppen szemerkélő esőben. De a bal legfelső képen Fiesole városka a napos időnél kivehetőbben látszik Firenze házai felett. Megtévesztő a kép, elég messze van az a város Firenzétől.
-
Amikor a fenti montázs jobb felső képét készítettem még nem tudtam, hogy milyen kertet fényképezek. Most tudatosult bennem, hogy az a Giardino Bardini, amit 2011-ben volt alkalmam meglátogatni. Aki teheti nézze meg, nagyon szép kert, főleg májusban. Mint persze általában a legtöbb kert.
-
Ismét lesétáltam a Viale Poggin, ismét egy múzeum és egy templom szerepelt a kora délutáni terveimben a Piazza S.S. Annunziátán. A teret láttam már korábban, bevallom, annyira nem hatott meg az az állítás, hogy Firenze legharmonikusabb tere. Talán ha nem díszelegtek volna rajta hatalmas szemetes konténerek meg a szökőkutak korlátaihoz láncolt biciklik..., de tudomásul kell venni, hogy Firenze nem egy szabadtéri múzeum, hanem egy élő város! Szerencsére autóforgalom nincs, elégedjek meg ennyivel!
A három árkádos épület persze tényleg megteremt egyfajta összhangot...., és egyik szebb, mint a másik. A legszebb az Innocenti, az árvaház, melynek múzeumába akkor sajnos nem volt időm bemenni.
-
-
Elsősorban az archeológiai múzeum kínálatát szerettem volna látni, nagyon izgatták már akkor is a fantáziámat az etruszkok. Ennek a múzeumnak a legnagyobb kincse az Arezzói kiméra.
-
-
1553-ban került ki a földből Arezzó egyik városkapujánál, és I. Cosimo, mint Toszkána nagyhercege, bármit megtehetett, így Firenzébe szállíttatta a pompás leletet. Én is erre voltam a leginkább kíváncsi, de azt hiszem, ez volt az első olyan múzeum, ahol etruszk emlékeket láttam, és nagyon érdekesnek találtam őket. Persze a kiméra kiemelkedik a "csecsebecsékből". Remélem lesz még alkalmam itt alaposabban körülnézni, de akkor nem csak az időhiány, hanem egy bosszantó dolog is akadályozott a további műélvezetben. A kiméránál is jobban érdekeltek volna a kertben található etruszk sírok, amik persze eredetileg nem itt voltak, de eredeti leletekkel vannak felszerelve. Kiderült, hogy csak vasárnap látogathatóak, amit én nem tudtam. Ha tudtam volna másként osztom be az időmet, és nem hétfőn megyek oda. Azt figyeltem, hogy nyitva legyen hétfőn, mert az ugye sok helyen szünnap, de erre nem számítottam. Nagyon bosszantott a dolog. Tán egyszer járok még ott vasárnap! Most, hogy a Panorámás útikönyvből olvasgatok, emlegeti a vetulóniai, populóniai, arezzói leleteket..., akkor ezek a helyiségnevek még talán semmit nem mondtak nekem. Ám azóta jártam mindhárom helyszínen, és a cortonai meg volterrai etruszk múzeumban is sok gyönyörűséget láttam. Azokhoz képest elég jelentéktelennek tűnik a firenzei etruszk gyűjtemény, de olyan szobor, mint a kiméra, nincs sehol!
Fenn a dombtetőn ott van még a fiesolei etruszk múzeum, sajnos abban nem jártam. Igaz, itt Firenzében nem csak etruszk leletek vannak..., de a "magunkfajtákat" valószínűleg azok érdeklik a legjobban.
Elsősorban az archeológiai múzeum kínálatát szerettem volna látni, nagyon izgatták már akkor is a fantáziámat az etruszkok. Ennek a múzeumnak a legnagyobb kincse az Arezzói kiméra.
-
1553-ban került ki a földből Arezzó egyik városkapujánál, és I. Cosimo, mint Toszkána nagyhercege, bármit megtehetett, így Firenzébe szállíttatta a pompás leletet. Én is erre voltam a leginkább kíváncsi, de azt hiszem, ez volt az első olyan múzeum, ahol etruszk emlékeket láttam, és nagyon érdekesnek találtam őket. Persze a kiméra kiemelkedik a "csecsebecsékből". Remélem lesz még alkalmam itt alaposabban körülnézni, de akkor nem csak az időhiány, hanem egy bosszantó dolog is akadályozott a további műélvezetben. A kiméránál is jobban érdekeltek volna a kertben található etruszk sírok, amik persze eredetileg nem itt voltak, de eredeti leletekkel vannak felszerelve. Kiderült, hogy csak vasárnap látogathatóak, amit én nem tudtam. Ha tudtam volna másként osztom be az időmet, és nem hétfőn megyek oda. Azt figyeltem, hogy nyitva legyen hétfőn, mert az ugye sok helyen szünnap, de erre nem számítottam. Nagyon bosszantott a dolog. Tán egyszer járok még ott vasárnap! Most, hogy a Panorámás útikönyvből olvasgatok, emlegeti a vetulóniai, populóniai, arezzói leleteket..., akkor ezek a helyiségnevek még talán semmit nem mondtak nekem. Ám azóta jártam mindhárom helyszínen, és a cortonai meg volterrai etruszk múzeumban is sok gyönyörűséget láttam. Azokhoz képest elég jelentéktelennek tűnik a firenzei etruszk gyűjtemény, de olyan szobor, mint a kiméra, nincs sehol!
Fenn a dombtetőn ott van még a fiesolei etruszk múzeum, sajnos abban nem jártam. Igaz, itt Firenzében nem csak etruszk leletek vannak..., de a "magunkfajtákat" valószínűleg azok érdeklik a legjobban.
Azt hiszem bosszúságomban nem tudtam nagy figyelmet tulajdonítani az egyiptomi kiállításnak, mely a könyv szerint a torinói után a legnagyobb Itáliában. Most elhatároztam, hogy oda be kell még mennem, de feltétlenül egy vasárnap!
-
Ismét a tér..., majd legközelebb megpróbálom lefényképezni mostani állapotában a fenti helyről, bár azt hiszem, ez nem lesz túl egyszerű, hiszen a lovasszobor majdnem az innen nyíló utca torkolatában van.
-
-
A Santissima Annunziata templom mind felépítése, mind díszítettsége alapján valószínűleg az egyik legérdekesebb Firenze templomai közül. Hol láthatunk hasonló fedett átriumot egy templom bejárataként? Persze ez sem volt mindig így, de idővel a sok értékes freskó védelmében beüvegezték. Andrea del Sarto neve vált a legismertebbé a freskók készítői közül, az ő művei miatt zarándokolnak oda leginkább a festészet rajongói. A két kisebb képen a művész a saját feleségét ábrázolta látogatóként a bibliai helyszíneken.
-
-
A templomtér igen különösen sötét, az aranyozott stukkók szinte világítanak benne. Gondolom, ez volt a cél. Az bizonyos, hogy más hatást kelt, mint a legtöbb templom.
-
A Santissima Annunziata templom mind felépítése, mind díszítettsége alapján valószínűleg az egyik legérdekesebb Firenze templomai közül. Hol láthatunk hasonló fedett átriumot egy templom bejárataként? Persze ez sem volt mindig így, de idővel a sok értékes freskó védelmében beüvegezték. Andrea del Sarto neve vált a legismertebbé a freskók készítői közül, az ő művei miatt zarándokolnak oda leginkább a festészet rajongói. A két kisebb képen a művész a saját feleségét ábrázolta látogatóként a bibliai helyszíneken.
-
A templomtér igen különösen sötét, az aranyozott stukkók szinte világítanak benne. Gondolom, ez volt a cél. Az bizonyos, hogy más hatást kelt, mint a legtöbb templom.
-
-
Templomból aznapra jutott még kettő, hiszen nem voltam még a kedvenceimben, a Santa Trinitában és az Ognissantiban. Ezekről feltétlenül kell még mesélnem, talán-talán egy kis magyarázattal is szolgál arról, amiről már korábban írtam. Konkrétan arra gondolok, hogy mi az, ami engem Firenzében annyira érdekel, és hogy hol és hogyan keresem azokat az élményeket. Írtam, hogy nem annyira a művészet vonz, sajnos nem igazán értek hozzá. Sokkal inkább a város történelme egykor, és az élet most. Hogy hogyan ötvöződik a két fogalom, a múlt és a jelen, a történelem és a valóság? Sok történelmileg, művészettörténetileg fontos élményben volt részem, de a Santa Trinita templomban (és a Santa Maria Novellában is) kedvenc festőm, Domenico Ghirlandaio a saját korának szereplőit festette a falakra, a vásznakra. Nem elképzelt tüneményeket, hanem kortársakat, híreseket, ismeretleneket egyaránt. Természetesen nem egyszerű tájképeken, hanem a bibliai, egyháztörténelmi eseményeket jelenítette meg reneszánsz kori helyszíneken, reneszánsz kori emberekkel. Sajnos csak keveseket ismerünk név szerint, de őket mondhatni ismerősként látni a falakon nagyon nagy élmény számomra.
-
A Santa Trinita templom nem tartozik a legkülönlegesebb, legszebb templomok közé, nagyjából átlagos felépítésű három hajós templom, amiben vannak elszórva érdekes és értékes látnivalók. A bal alsó oltárkép a majdan leírt Sasetti kápolna oltárképe, mely a Szűzanyát, és a kisded előtt hódolókat ábrázolja. Ghirlandaio önmagát is a képre festette a magára mutató pásztor személyében.
-
-
A felső kép bal felső sarkában látható az egész kápolna, amelyet Lorenzo de Medici egyik közeli munkatársa, Sasetti bankár vásárolt meg. A bankár Domenico Ghirlandaióra bízta a nevét halhatatlanná tevő kápolna kifestését! Hogy milyen instrukciókkal látta el a festőt, milyen kívánságai voltak, azt nem tudjuk, de a végeredményt látjuk.
-
A felső kép bal felső sarkában látható az egész kápolna, amelyet Lorenzo de Medici egyik közeli munkatársa, Sasetti bankár vásárolt meg. A bankár Domenico Ghirlandaióra bízta a nevét halhatatlanná tevő kápolna kifestését! Hogy milyen instrukciókkal látta el a festőt, milyen kívánságai voltak, azt nem tudjuk, de a végeredményt látjuk.
A kápolnának falait Szent Ferenc életéből vett jelenetekkel ábrázolta úgy a
festő, hogy a kor jelentős személyeit behelyezte a legendás környezetbe.
A festményeken látható személyek többnyire
Sasetti bankár kortársai voltak, így nem csak az számít, hogy szépek meg érdekesek a képek, hanem
egyben páratlan dokumentumok is abból a legendás korszakból! A
jobb alsó képen a Spini család gyermekének feltámadását látjuk,
valószínűleg itt is vannak kortárs szereplők a képen, ha nem is tudták
őket beazonosítani. De ott a háttér az, ami igazán izgalmas. A
Via dei Tornabuoni akkori képét látjuk, közepén a Santa Trinita
hiddal.
-
-
-
Azt azért nem állítják a tudósok, hogy minden szereplő valóban létező személyről lett mintázva, de az biztos, hogy a korabeli Medici család gyermek tagjai szépen felvonulnak előttünk a fenti képen. A lépcsőn sorban jönnek felfelé Lorenzo de Medici fiai: Giuliano, Piero és Giovanni, oktatójuk, a híres humanista, Poliziano kíséretében. Fenn az apjuk várja őket Sasetti bankár társaságában.
-
-
Volt még egy templom, amit meg kellett néznem, mégpedig az Ognissanti az Arnó partján. Jártam már ott is egy korábbi alkalommal, emlékszem, hogy míg a férjem sorba állt az Uffizinél, én futottam végig a rakparton, hogy megnézhessem ezt a két templomot. Most azért több időm volt megtekinteni a részleteket kívül -belül, és néhány fényképet is készíteni.
Az Ognissanti templom homlokzata és egész környezte sokkal szebb, mint a Santa Trinitáé, ezt be kell látni. Sőt, talán nyugodtan mondhatom, hogy ami a külsőt illeti, a legszebb firenzei templomok közt van a helye. A története is érdekes, érdemes utána olvasni, de azt elárulom, hogy annak a szerzetesrendnek a tagjai rakták le alapjait, akik megalapozták Firenze gazdagságát. Ők voltak a humiliták (megalázkodók), akik Itália északi részéből vándoroltak ide, és itt, az Arno partján telepedtek le, és kezdték meg a gyapjúfeldolgozást. Egyik vezetőjük, a Dante által is megénekelt Farina oly annyira neheztelt az egyház akkori fejére, Carlo Borromeora, hogy meg akarta ölni. A merénylet nem sikerült, de a merénylőt persze kivégezték, és a rendet feloszlatták.
-
-
És talán a templombelső látványa is érdekesebb, harmonikusabb, mint a Santa Trinitáé. Itt is vannak festmény különlegességek, melyek ugyancsak emelik a látvány értékét. Valamikor régen a két kortárs, ráadásul közelben élő festő, Sandro Botticelli és Domenico Ghirlandaio megbízást kaptak egy-egy szent képének megfestésére. A montázson felül lévő képet Botticelli festette Szent Ágostonról, az alsót Ghirlandaio Szent Jeromosról. A szakértők egybehangzóan Botticelli képét tartják jobbnak. Érdekes, ha a két képet alaposan megnézzük, hogy a festők korában milyen különleges használati tárgyak voltak már ismertek.
És van még egy különös látnivaló, a Vespucci család a Szűzanya védőszárnyai alatt. Ezt külön is megmutatom, balra lenn közvetlenül a Szűzanya mellett látható a fiatal Amerigo Vespucci. Ezt a képet is Domenico Ghirlandaio festette, aki csupán 2 évvel volt idősebb, mint Amerigo Vespucci. Ki tudja, talán barátok is voltak! Bár ez nem valószínű, nagy volt köztük a társadalmi különbség.
-
Esti képek 
-
Bár volt még egy fél napom, de ez az este már egyfajta csodálatos búcsú volt a várostól. A lábaim valószínűleg remegtek az egész napi lótás-futástól, és bizony tényleg nagy elszántság kellett ahhoz, hogy a szállásról ismét útra kelljek az állványommal. De egy pillanatig sem volt ez kétséges, hogy útra kelek, hiszen Firenzét este is látni és megörökíteni kell..., hogy egy állvánnyal több, vagy kevesebb, az szinte mindegy. És nem panaszkodhatok, elég jól sikerültek a képek. Sok magyarázatot nem igényelnek, csak az utolsó montázshoz fűzök még néhány szót.
Bár volt még egy fél napom, de ez az este már egyfajta csodálatos búcsú volt a várostól. A lábaim valószínűleg remegtek az egész napi lótás-futástól, és bizony tényleg nagy elszántság kellett ahhoz, hogy a szállásról ismét útra kelljek az állványommal. De egy pillanatig sem volt ez kétséges, hogy útra kelek, hiszen Firenzét este is látni és megörökíteni kell..., hogy egy állvánnyal több, vagy kevesebb, az szinte mindegy. És nem panaszkodhatok, elég jól sikerültek a képek. Sok magyarázatot nem igényelnek, csak az utolsó montázshoz fűzök még néhány szót.
-
-
-
-
-
Babona ide, vagy oda, annak a vadkannak bizony meg kell simogatni az orrát, ha vissza akarunk ide térni! Ha esetleg mégsem sikerül, biztosan nem a vadkanon múlik! Igaz, ha sikerül, az sem, de legalább ad némi reményt, ha megtettük a magunkét! Én visszatértem pár év múlva, meg is köszöntem!
Amikor már indultam vissza a szállásra, megláttam a fagyizót, ahogy nyitott ajtajával hívogatóan világított a sötétben. Mi lehetne még jellemzőbb, marasztalóbb, mint egy ilyen látvány? Fagyizni is vissza kell menni, ez nem kérdés! :-)
-
Negyedik nap
-
-
Az utolsó firenzei reggelemen sem lustálkodhattam sokáig. A részletekre annyira nem emlékszem, de minden bizonnyal úgy gondoltam, hogy az a legkevesebb, ha elmegyek korán reggel az Uffizihez, hogy a jegyvásárlást megkönnyítsem kedves "szállásadóim", és a magam számára. Csodaszép volt az a reggel, tán a legszebb, legtisztább az ottlétem alatt. Becsomagoltam, és fél hét körül én már úton voltam. Még egy kis nézelődés, fényképezés itt, ott..., aztán álldogálás.
Aznap mi voltunk az elsők, akik beléptek a múzeumba, igaz, páran előttünk vettek jegyet, de mi lifttel mentünk fel. Mert hogy úgy is lehet! Bár jártam már a múzeumban, de természetesen én sem hagytam ki, és nem csak azért, mert annyit álltam a jegyért, hanem mert szerettem volna újra ott lenni. A képek most is gyönyörűek voltak, de az értékesebb képeket takaró üvegen nagyon csillogott a zöldes fény. De ugyanakkor érthető, hogy védeni kell őket. Sajnos!!!
Mivel korábban nem láttam, a legnagyobb élmény a Caravaggio terem volt, a Meduza fej egyszerűen elképesztő.
-
-
Nem csak a termek izgalmasak, de a folyosók is, na meg természetesen a kilátás is megunhatatlan.
-
-
-
Gyors és nem túl jó búcsúfotó még az Arnóról, emléknek jó, aztán siettem tovább.
-
-
-
Lieto fine!
-
-
Gyönyörű időben, gyönyörű tájon száguldott velem hazafelé a busz. Nem, egyáltalán nem voltam szomorú, hogy mennem kellett, hiszen azon túl, hogy elképesztően sok élményben volt részem, rettenetesen fáradt is voltam. De ez így volt jó, így volt csodálatos.
Ismét köszönöm a lehetőséget, csoda volt ez számomra, nem pedig egy fárasztó utazás! :-)
-
Babona ide, vagy oda, annak a vadkannak bizony meg kell simogatni az orrát, ha vissza akarunk ide térni! Ha esetleg mégsem sikerül, biztosan nem a vadkanon múlik! Igaz, ha sikerül, az sem, de legalább ad némi reményt, ha megtettük a magunkét! Én visszatértem pár év múlva, meg is köszöntem!
Amikor már indultam vissza a szállásra, megláttam a fagyizót, ahogy nyitott ajtajával hívogatóan világított a sötétben. Mi lehetne még jellemzőbb, marasztalóbb, mint egy ilyen látvány? Fagyizni is vissza kell menni, ez nem kérdés! :-)
-
Negyedik nap
-
Az utolsó firenzei reggelemen sem lustálkodhattam sokáig. A részletekre annyira nem emlékszem, de minden bizonnyal úgy gondoltam, hogy az a legkevesebb, ha elmegyek korán reggel az Uffizihez, hogy a jegyvásárlást megkönnyítsem kedves "szállásadóim", és a magam számára. Csodaszép volt az a reggel, tán a legszebb, legtisztább az ottlétem alatt. Becsomagoltam, és fél hét körül én már úton voltam. Még egy kis nézelődés, fényképezés itt, ott..., aztán álldogálás.
Aznap mi voltunk az elsők, akik beléptek a múzeumba, igaz, páran előttünk vettek jegyet, de mi lifttel mentünk fel. Mert hogy úgy is lehet! Bár jártam már a múzeumban, de természetesen én sem hagytam ki, és nem csak azért, mert annyit álltam a jegyért, hanem mert szerettem volna újra ott lenni. A képek most is gyönyörűek voltak, de az értékesebb képeket takaró üvegen nagyon csillogott a zöldes fény. De ugyanakkor érthető, hogy védeni kell őket. Sajnos!!!
Mivel korábban nem láttam, a legnagyobb élmény a Caravaggio terem volt, a Meduza fej egyszerűen elképesztő.
-
Nem csak a termek izgalmasak, de a folyosók is, na meg természetesen a kilátás is megunhatatlan.
-
-
Az, hogy felmentünk a tetőteraszra, ami nem más, mint a Loggia dei Lanzi teteje, új és nagyon kellemes élmény volt számomra. Csodálatos volt az idő, gyönyörű volt minden, amit onnan láthattam. Hihetetlenül jó érzés volt az egész. De mennem kellett..., volt még két fontos tervem. Az egyik a Chiesa dei Apostoli, korábban nem sikerült bejutnom, és nagyon szerettem volna látni. Mint írtam is korábban, sikerült a második próbálkozásom, a képeket, amiket akkor készítettem, egy korábbi bejegyzésnél megmutattam. -
Gyors és nem túl jó búcsúfotó még az Arnóról, emléknek jó, aztán siettem tovább.
-
-
Egyetlen egy helyre még mindenképpen el kellett mennem, és ez a hely az Ognissanti templom kolostora volt. Már korábban is próbálkoztam, de nem találtam nyitva azt az ajtót, amin az előző utazás alkalmával bejutottam. Most sem volt nyitva..., kezdtem kétségbe esni..., de kiderült végül, hogy máshol van az igazi bejárat! A kolostor ebédlőjének falára festette kedves festőm, Domenico Ghirlandaio a város egyik Utolsó vacsora freskóját (három van belőle). Maga a kolostorkert is mindenképpen megér egy látogatást, hiszen egyszerűen gyönyörű.-
-
Lieto fine!
-
Gyönyörű időben, gyönyörű tájon száguldott velem hazafelé a busz. Nem, egyáltalán nem voltam szomorú, hogy mennem kellett, hiszen azon túl, hogy elképesztően sok élményben volt részem, rettenetesen fáradt is voltam. De ez így volt jó, így volt csodálatos.
Ismét köszönöm a lehetőséget, csoda volt ez számomra, nem pedig egy fárasztó utazás! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése