Nagyon sokféle módon lehet világot járni, hiszen ahány ember, annyi vágy készteti az utazásra. Mindenki valahogy valami mást keres, és másként éli meg a látottakat. Több gyermekes szülőkként, épülő házzal évtizedekig minimálisan utazgattunk a közeli országokba. Egy igazán nagy kiruccanásunk volt 1984-ben, előbb Algériában a középkort, majd hazafelé Marseilles, Párizs és Regensburg a dicső múlt mellett az elérhetetlennek tűnő jövőt mutatta meg számunkra. Aztán csend, hosszú csend következett. Azt sem mondhatom, hogy csupán álmok voltak, mert nem is igazán szerepeltek a gondolataink között utazási álmok, hiszen elfoglaltak minket a mindennapi teendők.
De egy váratlan pillanatban történt valami furcsa dolog, ami teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat, azt is mondhatom, hogy az életemet. Kislányomat vittem zeneórára, míg ő cincogott a csellóján, én az iskolában sétálgattam. A földszinti aulában éppen akkor könyveket árultak, elkezdtem őket nézegetni. Olaszország..., hallottam már róla..., gondoltam, hogy biztos szép lesz..., lapozgatni kezdtem. Sok oldalt átlapoztam már, mikor egyik oldalnál, ahol Amalfi látképe volt látható, szinte elakadt a lélegzetem a gyönyörűségtől. Olyan szép volt, hogy talán igaz sem volt! Azóta is keresek hasonló képet a neten, de hiába, talán nem is volt "igazi" az a kép. Bár igazi lehetett, hiszen Marseillest a saját szememmel láttam a tenger felől érkezve olyan hajnali rózsaszínbe vonva, mint amilyen az az Amalfis kép volt. Hazudnék, ha azt mondanám, tudtam akkor, hogy pontosan hol is van Amalfi, de a látkép teljesen lenyűgözött. Akkor és ott megérett bennem az elhatározás, hogy nekem látnom KELL azt a várost a saját szememmel. Ettől fogva rabja voltam ennek a gondolatnak, még akkor is, ha kivihetetlennek tűnt ez az álom. 1996-ban lehetett, amikor a cél megfogalmazódott, és 8 év múlva, 2004-ben valósult meg az álom. Sok víz nyaldosta Amalfi partjait az alatt a 8 év alatt, és az én ismereteim is sokat gyarapodtak Olaszországról. Azt is mondhatnám, kis túlzással, hogy mindaddig szinte semmit nem tudtam az országról azon túl, hogy olyan a formája, akár egy csizmának, na meg hogy többféle tenger koptatja a partjait, esetleg tán valamennyit az ókori legendákról. Néha azért elgondolkozom ma is azon, vajon hogyan alakul az életünk, ha nem látom meg akkor azt a képet? Mert sorsfordító pillanat volt, az biztos.
Hogy mitől is határoztuk el, hogy az életünkben még lehetséges utazásokban Olaszországot kell nekünk a lehető legalaposabban felfedeznünk? Nem nagy titok, amint komolyabban elkezdtem foglalkozni a témával, hamar rájöttem, hogy abban az országban szinte mindent meg lehet találni, ami fontos, hegyet és tengert, gyönyörű tájakat és városokat, magas szintű kultúrát és izgalmas történelmet. De valamiért korábban nem hittem abban, hogy mi ezeknek a lehetőségeknek valaha is a közelébe kerülhetünk. A "felfedezés" után is jó ideig a mindennapok egyhangúnak tűnő örömeinél valamivel jobban örültem a Balatonnak, ahol a gyermekeink jól érezték magukat a nyári szünetekben. De a gyerekek nőttek, és többnyire a saját világukat alakítgatták a saját ízlésük szerint. Idővel az a véletlenül meglátott kép újra megelevenedett bennem, és már tudatosan Olaszország felé terelte a kíváncsiságomat. Faltam a könyveket, néztem utazási filmeket gyors egymásutánban, és egyre jobban éreztem, hogy ez kell nekünk, helyesebben, hogy most már csak ez kell nekünk!
-
2004 május 10 - május 23
Velence
Padova
Firenze
San Gimignano
Siena
Pompei
Maratea
Anacapri
Amalfi
Policoro
Cascata Marmore
Assisi
-
Belevágtunk! Persze, ha már utazás, legyen tartalmas, így aztán hosszú utazást terveztem sok szép csodával, amiknek a végén ott lebegett az eredeti cél, Amalfi. Olyannak sajnos nem láthattam, amilyennek azon az "álomképen", és olyannak sem, amilyennek a fenti képen lehet látni a tenger felől. Szép ez a kép, bár messze nem olyan szép, mint az "enyém" volt, de az is hasonló módon mutatta a várost, csak hajnali fényben.
Ilyen hosszan, ilyen sok tartalommal teli tájon még soha nem utaztunk, mert az új ismereteimmel felvértezve a "NAGY UTAZÁST" terveztem. Szinte észrevétlen volt számomra, ahogyan beleszerettem már a könyvek leírásai alapján Olaszországba. Akkoriban is volt már internet, az is sokat segített a tervezésben, de a fórumozás még ismeretlen fogalom volt számomra. Nagyon élveztem egymagamban is a szervezést, viszonylag könnyen elboldogultam a feladattal, de ma már magam sem tudom, hogy honnan és hogyan szereztem meg azt a sok ismeretet. Egy kicsit magamra is rácsodálkoztam, mennyire igénylem szinte semmi előismeret alapján, hogy lehetőség szerint majd mindent lássak ott, ahová eljuthatunk. Főleg könyveket használtam az ismeretek megszerzéséhez, jópofa kis leporellókat készítettem magunknak. Persze ez csak az általam megtalált információk gyűjteménye volt, de nagyon hasznos szolgálatot tett, annál is inkább, mert én már majdnem mindent fejből tudtam, mire a szerkesztésük végükre értem.
Nagy bánatom, hogy rosszul választottunk, videó felvevőt vettünk magunknak digitális fényképezőgép helyett, így értékelhető fényképeim nincsenek az első három utazásunkról. Persze nagy élmény visszanézegetni a videókat, sőt, bizonyos szempontból jóval nagyobb is az élmény, de mégis más, mint a fényképeket végiglapozni. Töröm rajta a fejem, hogyan lehetne megoldani, hogy ezeket a videókat mellékeljem, de erre egyelőre még nem jöttem rá. A hagyományos fényképezőgépet, ha ritkán is, de szerencsémre használtam, amiket leírással az utazás után albumba helyeztem. A blog első három útleírásainak gerincét ezek, a most digitális géppel lefényképezett fényképek adják. Aztán vannak itt még azoknál is gyengébb képek, amiket a videóval készítettem, de akkor is az én képeim. Későbbi utazásokon készült képeket lehetőség szerint itt nem használom fel, a netről csak végszükség esetén "lopok" néha, de régi képes albumokból komoly szükség esetén, fényképezek ki képeket. Adott esetben igénybe veszem a Google Earth adta lehetőségeket is, gondolom ez is bocsánatos bűn a cél érdekében, de természetesen onnan sem használom fel mások fényképeit. Fontos, hogy nem írok egy-egy bejegyzésnél semmivel se többet,mint amit mi magunk tapasztaltunk, még akkor sem, ha a következő utazásunkkor bővült az ismeret! Az majd annak a bejegyzésnek lesz a tartalma.
Lehet, hogy kicsit zavaró a fekete háttér, nehezebbé teszi az olvasást, de a rossz minőségű képek így kicsivel jobban érvényesülnek. A színes szavak linkeket rejtenek, melyeknek hasznos útvesztőjében én is gyakran szívesen elvesztem írás közben, ezért is tartott sokáig a munka. Igyekeztem az olasz nyelvűt használni, de olyan rémes a fordítás, hogy talán mégis idővel kicserélem őket a magyarra, ha azok nem is tartalmaznak olyan sok információt.
Ez az írás nem több, nem más, mint az én utazási naplóm, amit szívesen megosztok azokkal, akit érdekelnek az emlékeim:-)
Hogy mitől is határoztuk el, hogy az életünkben még lehetséges utazásokban Olaszországot kell nekünk a lehető legalaposabban felfedeznünk? Nem nagy titok, amint komolyabban elkezdtem foglalkozni a témával, hamar rájöttem, hogy abban az országban szinte mindent meg lehet találni, ami fontos, hegyet és tengert, gyönyörű tájakat és városokat, magas szintű kultúrát és izgalmas történelmet. De valamiért korábban nem hittem abban, hogy mi ezeknek a lehetőségeknek valaha is a közelébe kerülhetünk. A "felfedezés" után is jó ideig a mindennapok egyhangúnak tűnő örömeinél valamivel jobban örültem a Balatonnak, ahol a gyermekeink jól érezték magukat a nyári szünetekben. De a gyerekek nőttek, és többnyire a saját világukat alakítgatták a saját ízlésük szerint. Idővel az a véletlenül meglátott kép újra megelevenedett bennem, és már tudatosan Olaszország felé terelte a kíváncsiságomat. Faltam a könyveket, néztem utazási filmeket gyors egymásutánban, és egyre jobban éreztem, hogy ez kell nekünk, helyesebben, hogy most már csak ez kell nekünk!
-
2004 május 10 - május 23
Velence
Padova
Firenze
San Gimignano
Siena
Pompei
Maratea
Anacapri
Amalfi
Policoro
Cascata Marmore
Assisi
-
Belevágtunk! Persze, ha már utazás, legyen tartalmas, így aztán hosszú utazást terveztem sok szép csodával, amiknek a végén ott lebegett az eredeti cél, Amalfi. Olyannak sajnos nem láthattam, amilyennek azon az "álomképen", és olyannak sem, amilyennek a fenti képen lehet látni a tenger felől. Szép ez a kép, bár messze nem olyan szép, mint az "enyém" volt, de az is hasonló módon mutatta a várost, csak hajnali fényben.
Ilyen hosszan, ilyen sok tartalommal teli tájon még soha nem utaztunk, mert az új ismereteimmel felvértezve a "NAGY UTAZÁST" terveztem. Szinte észrevétlen volt számomra, ahogyan beleszerettem már a könyvek leírásai alapján Olaszországba. Akkoriban is volt már internet, az is sokat segített a tervezésben, de a fórumozás még ismeretlen fogalom volt számomra. Nagyon élveztem egymagamban is a szervezést, viszonylag könnyen elboldogultam a feladattal, de ma már magam sem tudom, hogy honnan és hogyan szereztem meg azt a sok ismeretet. Egy kicsit magamra is rácsodálkoztam, mennyire igénylem szinte semmi előismeret alapján, hogy lehetőség szerint majd mindent lássak ott, ahová eljuthatunk. Főleg könyveket használtam az ismeretek megszerzéséhez, jópofa kis leporellókat készítettem magunknak. Persze ez csak az általam megtalált információk gyűjteménye volt, de nagyon hasznos szolgálatot tett, annál is inkább, mert én már majdnem mindent fejből tudtam, mire a szerkesztésük végükre értem.
Nagy bánatom, hogy rosszul választottunk, videó felvevőt vettünk magunknak digitális fényképezőgép helyett, így értékelhető fényképeim nincsenek az első három utazásunkról. Persze nagy élmény visszanézegetni a videókat, sőt, bizonyos szempontból jóval nagyobb is az élmény, de mégis más, mint a fényképeket végiglapozni. Töröm rajta a fejem, hogyan lehetne megoldani, hogy ezeket a videókat mellékeljem, de erre egyelőre még nem jöttem rá. A hagyományos fényképezőgépet, ha ritkán is, de szerencsémre használtam, amiket leírással az utazás után albumba helyeztem. A blog első három útleírásainak gerincét ezek, a most digitális géppel lefényképezett fényképek adják. Aztán vannak itt még azoknál is gyengébb képek, amiket a videóval készítettem, de akkor is az én képeim. Későbbi utazásokon készült képeket lehetőség szerint itt nem használom fel, a netről csak végszükség esetén "lopok" néha, de régi képes albumokból komoly szükség esetén, fényképezek ki képeket. Adott esetben igénybe veszem a Google Earth adta lehetőségeket is, gondolom ez is bocsánatos bűn a cél érdekében, de természetesen onnan sem használom fel mások fényképeit. Fontos, hogy nem írok egy-egy bejegyzésnél semmivel se többet,mint amit mi magunk tapasztaltunk, még akkor sem, ha a következő utazásunkkor bővült az ismeret! Az majd annak a bejegyzésnek lesz a tartalma.
Lehet, hogy kicsit zavaró a fekete háttér, nehezebbé teszi az olvasást, de a rossz minőségű képek így kicsivel jobban érvényesülnek. A színes szavak linkeket rejtenek, melyeknek hasznos útvesztőjében én is gyakran szívesen elvesztem írás közben, ezért is tartott sokáig a munka. Igyekeztem az olasz nyelvűt használni, de olyan rémes a fordítás, hogy talán mégis idővel kicserélem őket a magyarra, ha azok nem is tartalmaznak olyan sok információt.
Ez az írás nem több, nem más, mint az én utazási naplóm, amit szívesen megosztok azokkal, akit érdekelnek az emlékeim:-)
-
Ahogy átléptük az olasz határt az én szívem biztosan hevesebben kezdett dobogni, annyira tele voltam várakozással, hogy minden hegycsúcs, minden patak, minden fűszál jelentőséggel bírt. És bizonyára a férjem is hasonlóképpen volt ezzel, mint Pogány Frigyes egykori tanítványa, ő is alaposan be volt oltva Olaszország iránti kíváncsisággal. Velünk tartott az akkor középiskolás legkisebb lányunk..., hát őt nem is tudom mi érdekelte, de reméltem, hogy jól fogja magát érezni.
Technikai kérdésekben még nagyon zöldfülűek voltunk, meg persze csórók is, így azt gondoltuk, érdemes lenne spórolni az autópálya díjjal, ráadásul milyen klassz lesz közelről látni a kisebb olasz városokat. Lehet, pár eurót valóban megtakarítottunk, de este tíz előtt 10 perccel értünk a tízig nyitva lévő mestrei (Mestre) kempingbe. Persze semmi kedvünk nem volt felállítani a sötétben és hidegben sátrunkat, faházat béreltünk, így aztán jócskán túlfizettük az autópálya díjat. A faház igen puritán volt emeletes vaságyakkal, de akkor remeknek tűnt, és május ide, vagy oda, nagyon jólesett a fűtés!
Technikai kérdésekben még nagyon zöldfülűek voltunk, meg persze csórók is, így azt gondoltuk, érdemes lenne spórolni az autópálya díjjal, ráadásul milyen klassz lesz közelről látni a kisebb olasz városokat. Lehet, pár eurót valóban megtakarítottunk, de este tíz előtt 10 perccel értünk a tízig nyitva lévő mestrei (Mestre) kempingbe. Persze semmi kedvünk nem volt felállítani a sötétben és hidegben sátrunkat, faházat béreltünk, így aztán jócskán túlfizettük az autópálya díjat. A faház igen puritán volt emeletes vaságyakkal, de akkor remeknek tűnt, és május ide, vagy oda, nagyon jólesett a fűtés!
Reggel nagy volt az izgalom: láthatjuk végre az elérhetetlennek tűnő Velencét, a földi halandók jó részének mindenkori utazási álmát! Na de, hogy ne legyen minden tökéletes, a lányom, aki akkor 18 éves volt, azt mondta: "Anyu, olyan fura érzés van a torkomban!" Életében először tüszős mandula gyulladása volt, és, bár vittem én sok mindent, de antibiotikumot nem. Így az első dolgunk a csodás Velencében gyógyszer vásárlás volt, szerencsére adtak komolyabb mutogatós szerepjáték után megfelelő gyógyszert. Persze erre a napra és a következőkre is rányomta bélyegét ez a nem éppen fájdalom mentes betegség, mint jó szülők, együtt érzőek voltunk.
De Velence csodálatos volt, mi felnőttek bizony el-el felejtettük a gyerek betegségét, és imádtuk a város minden négyzetcentijét.
-
-
Feltehetően kevesen, de azért vannak, akik nem szeretik Velencét, de engem is elkábított az, ami oly sok embert a világ minden tájáról. Tán rosszkor voltak rossz helyen, nekünk a tavaszi Velence tiszta, üde, és meglepően virágos arcát mutatta minden látható és nem látható csodája mellett.
-
-
Azok voltak a legizgalmasabb órák, amíg eljutottunk a Szent Márk térre. Nem anyagi okok miatt hagytuk ki induláskor a vaporettót, hanem a város megismerésének első állomásaként a Santa Maria Gloriosa dei Frari templomot szemeltem ki, amely nem a Canale Grande mellett van. Olyan sok izgalmas dolgot olvastam róla, hogy nem lehetett nem megnézni. A templom alapítását Assisi Szent Ferenc velencei útjához kötik, kezdetben valóban szerény kolostornak készült, csak hát ahogy lenni szokott, ez a templom is idővel hatalmassá és műkincsekben gazdaggá lett. Nem csalatkoztunk, a művészetek legizgalmasabb korszakainak híresebbnél híresebb művészeinek munkái adják páratlanságát. Én magam meg elég szentimentális vagyok, és meghatott a híres Francesco Foscari dózse története, így látni szerettem volna az ő síremlékét, mely a templom szentélyében jobboldalt látható. Foscari volt talán az egyetlen dózse, akit az ellenfelei lemondásra kényszerítettek, de hamarosan bekövetkező halála után a közemberek szeretetének engedve nagy tisztességgel temették el. Személye a történelem számára is ellentmondásos, mert ő a tengeri hatalom helyett inkább a szárazföld felé kívánta terjeszteni, illetve megtartani a Velencei köztársaság hatalmát, így a tengeri csatákban szinte verhetetlen Velencét folyamatos, és bizony gyakran vesztes szárazföldi háborúkra kényszerítette. De a jövő őt igazolta.
-
De Velence csodálatos volt, mi felnőttek bizony el-el felejtettük a gyerek betegségét, és imádtuk a város minden négyzetcentijét.
-
Feltehetően kevesen, de azért vannak, akik nem szeretik Velencét, de engem is elkábított az, ami oly sok embert a világ minden tájáról. Tán rosszkor voltak rossz helyen, nekünk a tavaszi Velence tiszta, üde, és meglepően virágos arcát mutatta minden látható és nem látható csodája mellett.
-
Azok voltak a legizgalmasabb órák, amíg eljutottunk a Szent Márk térre. Nem anyagi okok miatt hagytuk ki induláskor a vaporettót, hanem a város megismerésének első állomásaként a Santa Maria Gloriosa dei Frari templomot szemeltem ki, amely nem a Canale Grande mellett van. Olyan sok izgalmas dolgot olvastam róla, hogy nem lehetett nem megnézni. A templom alapítását Assisi Szent Ferenc velencei útjához kötik, kezdetben valóban szerény kolostornak készült, csak hát ahogy lenni szokott, ez a templom is idővel hatalmassá és műkincsekben gazdaggá lett. Nem csalatkoztunk, a művészetek legizgalmasabb korszakainak híresebbnél híresebb művészeinek munkái adják páratlanságát. Én magam meg elég szentimentális vagyok, és meghatott a híres Francesco Foscari dózse története, így látni szerettem volna az ő síremlékét, mely a templom szentélyében jobboldalt látható. Foscari volt talán az egyetlen dózse, akit az ellenfelei lemondásra kényszerítettek, de hamarosan bekövetkező halála után a közemberek szeretetének engedve nagy tisztességgel temették el. Személye a történelem számára is ellentmondásos, mert ő a tengeri hatalom helyett inkább a szárazföld felé kívánta terjeszteni, illetve megtartani a Velencei köztársaság hatalmát, így a tengeri csatákban szinte verhetetlen Velencét folyamatos, és bizony gyakran vesztes szárazföldi háborúkra kényszerítette. De a jövő őt igazolta.
-
-
-
A templom főoltárán látható Mária mennybemenetele című freskó a hatalmas művész, Tiziano egyik legszebb munkája, és jó kezdet a velencei művészet megismeréséhez.
Kiemelkedően izgalmasak a barátok kórusának hihetetlen szépen faragott padjai, aztán Bellini hármasoltár képe, Donatello fából készült szobra Keresztelő Szent Jánosról, és mindezeken túl szebbnél szebb freskók, szobrok és síremlékek tették emlékezetessé számunkra ezt a templomot.
-
-
-
Kiérve az útvesztőkből remek dolog volt a képekről már jól ismert Rialto hídról lenézve belefelejtkezni a Canale Grande látványába, az ott zajló fogalomba, a mindenfélét szállító hajókon túl látható izgalmas épületekbe.
-
-
A gyönyörködés végeztével, sajnos, sok velencei sajátosság és különlegesség mellett elsietve egyszer csak ott találtuk magunkat mi, a parányi és jelentéktelen emberek, a világ leghíresebb terén, a Piazza San Marcón. Őszintén bevallom, nem nagyon fordítottunk figyelmet a jobb és baloldalt álló két hosszú épületekre, a a Procurazie Vecchiára és a Procurazie Nuovára. A kettőt összekötő épületre, melyet Napoleon kívánságára építtettek (Museo Correr), végképpen ügyet sem vetettünk. Rengeteg szerencsés sorstárssal egyetemben csak előre tekintettünk, és esett le az állunk a bazilika és a harangtorony látványától. Az élmény olyannyira megkapó és olyannyira egyedülálló, mondhatni semmihez sem hasonlítható, örök életre szóló...., folytathatnám a közhelyeket:-)
A gyönyörködés végeztével, sajnos, sok velencei sajátosság és különlegesség mellett elsietve egyszer csak ott találtuk magunkat mi, a parányi és jelentéktelen emberek, a világ leghíresebb terén, a Piazza San Marcón. Őszintén bevallom, nem nagyon fordítottunk figyelmet a jobb és baloldalt álló két hosszú épületekre, a a Procurazie Vecchiára és a Procurazie Nuovára. A kettőt összekötő épületre, melyet Napoleon kívánságára építtettek (Museo Correr), végképpen ügyet sem vetettünk. Rengeteg szerencsés sorstárssal egyetemben csak előre tekintettünk, és esett le az állunk a bazilika és a harangtorony látványától. Az élmény olyannyira megkapó és olyannyira egyedülálló, mondhatni semmihez sem hasonlítható, örök életre szóló...., folytathatnám a közhelyeket:-)
-
De talán leginkább az lehet a mérvadó akkori állapotomra, hogy ha megkérdezné valaki, mekkora is volt a tömeg, biztos nem lenne reális a válaszom, mert szinte egyedül éreztem magam a látvánnyal. Azonban épp az imént néztem vissza az ott készült videót, és láttam, hogy bizony elég sokan voltak, főleg a templom előtti részen. Előbb leültünk egy lépcsőre az Óratoronnyal szemben, és "csak néztünk ki a fejünkből", ahogy mondani szokták.
Aztán felálltam egy kupac pallóra, és onnan videóztam. Akkor nem is értettem, hogy miért vannak ott, ma már tudom, hogy árvíz esetére..., bár akkor nem volt árvíz, de lehet, hogy várható volt.
A lényeg felett majdnem elsiklottam, szóval ott állt előttünk a Campanile és a Basilica di San Marco..
-
Miután alaposan kinézegettük magunkat, megcsodáltuk a méltán híres Óratornyot a kongató mórokkal, megcsodáltuk a Székesegyház minden gyönyörű külső díszét, természetesen beálltunk a sorba és bementünk a székesegyházba. Itt is csak közhelyekkel tudok előhozakodni, mert mi tagadás, elképesztően izgalmas és szép a belső tér, főleg a rengeteg arany csillogása miatt! Tudjuk persze, hogy ez a templom a rablás magasiskoláját testesíti meg, de azt is tudjuk, hogy a középkorban sok furcsa dolog esett meg a hit áldása alatt. A korszak rablólovagjai bizonyára örök feloldozás reményében hordták Velencébe Szent Márk földi maradványait és Bizánc egyéb, véres harcok árán zsákmányolt kincseit. A végeredmény kaotikus, de legfőképpen fantasztikus.
-
-
-
A templom szépségétől kissé kábultan sétáltunk ki a partra, vagyis a Piazzettára, ahol persze folytathattuk a gyönyörködést. Bevallom, nem sok figyelmet fordítottunk a kép hátterében látható épületre, a Jacopo Sansovino tervezte gyönyörű reneszánsz stílusú Könyvtár épületre, a Libreriára, pedig megérdemelte volna.
A két magas oszlop a partnál jól mutat, de rossz emléket őriznek. Kegyetlen kínzások, kivégzések, boszorkányégetések helyszíne volt egykor a köztük lévő terület. Boszorkányok pedig, mint tudjuk, nincsenek, csak mérhetetlen ostobaság van, ami sok ártatlan ember életébe is került a régebbi korokban. Az egyik oszlop tetején a város első védőszentjének, sárkányölő Szent Teodornak szobra áll, míg a másikon egy szárnyas oroszlán, mely Velence új védőszentjének, Szent Márknak a jelképe. Természetesen maguk az oszlopok és a szobrok is a kíméletlen keresztesháborúk után kerültek Velencébe. Mindez csupán történelem, nekünk nem kell emiatt ítélkeznünk, a mi dolgunk csupán a gyönyörködés, de azért elgondolkozhatunk a dolgon.
-
-
Velence másik emblematikus épülete, a rendkívül különleges szépségű Palazzo Ducale előtt álltunk, ilyenkor persze leperegnek gyorsan az olvasmányélmények, na meg a felkészülések emlékei, de igazán mindez még nem fontos, csak a gyönyörködésé a főszerep. Most még nem volt időnk az épület komolyabb tanulmányozására, csak küllemének vizsgálatára.
-
A két magas oszlop a partnál jól mutat, de rossz emléket őriznek. Kegyetlen kínzások, kivégzések, boszorkányégetések helyszíne volt egykor a köztük lévő terület. Boszorkányok pedig, mint tudjuk, nincsenek, csak mérhetetlen ostobaság van, ami sok ártatlan ember életébe is került a régebbi korokban. Az egyik oszlop tetején a város első védőszentjének, sárkányölő Szent Teodornak szobra áll, míg a másikon egy szárnyas oroszlán, mely Velence új védőszentjének, Szent Márknak a jelképe. Természetesen maguk az oszlopok és a szobrok is a kíméletlen keresztesháborúk után kerültek Velencébe. Mindez csupán történelem, nekünk nem kell emiatt ítélkeznünk, a mi dolgunk csupán a gyönyörködés, de azért elgondolkozhatunk a dolgon.
-
-
Velence másik emblematikus épülete, a rendkívül különleges szépségű Palazzo Ducale előtt álltunk, ilyenkor persze leperegnek gyorsan az olvasmányélmények, na meg a felkészülések emlékei, de igazán mindez még nem fontos, csak a gyönyörködésé a főszerep. Most még nem volt időnk az épület komolyabb tanulmányozására, csak küllemének vizsgálatára.
-
.-
A Velencei köztársaság történelme egészen kivételesen izgalmas olvasmány, részben felemelően dicséretes, részben elrettentően mocskos, de vitathatatlan tény, hogy a világtörténelemben elfoglalt szerepe példátlan. Ennek a városi történelemnek a nyomait őrzi a híres Sóhajok hídja is, ami persze így kívülről oly gyönyörű, hogy ki is gondolna arra, mitől kapta ezt a szépen hangzó nevet. Az elítélt rabokat kísérték át rajta a Dózse palotából a börtönbe, ahonnan aztán gyakran a két oszlop között végezték földi pályafutásukat.
-
-
-
Velence második nagy, de fából készült hídja, az Akadémia híd felé indultunk, miközben igyekeztünk kisebb, nagyobb velencei sajátosságokat ellesni. A hídról magáról nem sokat lehet elmondani, egyszerű fahíd, mely a XIX. században készült. A híd jobb oldali lábánál van a világhírű Accademia képzőművészeti múzeum (a képen nem látszik).
-
-
A San Salute templom nagyon vonzó volt a hídról, szerettük volna megnézni.
-
-
Vaporetto, a velencei villamos
-
-
Gondola, a velencei taxi
-
Gondola, a velencei taxi
-
-
Ez a fenti kép személyes okból fontos számomra, a kislányom egy nyáron erre járva megörökítette nekem az akkor virágzó hatalmas leanderfáját. Sajnos most ehhez még korán volt, de a kert így is igen irigylésre méltó, és mindenképpen újabb fényképet érdemelt.
-
-
Sajátságos renoválás Velencében
-
-
Ekkor még például azt hittük, kuriózum ez a csónakon lévő "piac", a későbbiekben tapasztaltuk, hogy állandó helye van itt, egyszerűen itt van "a" zöldséges!:-) Persze mi is vásároltunk ezt, azt szegényes kis vacsoránkhoz, legalább volt benne valami "echte" velencei:-).
-
-
Az Akadémia múzeum nem volt betervezve, de gondoltuk, hogy a Santa Maria del Salute templom még beleférhet az időnkbe. Sajnos meg is maradt az időnk, mivel zárva találtuk a templomot, így csak nézelődtünk a környéken, gyönyörködtünk a csatorna kiszélesedő részének páratlan látványában, szemben a Piazzettában, jobbra pedig a San Giorgio szigetben.
-
-
Ez a templom, a Basilica di San Giorgo Maggiore, a szigeten van a Szent Márk térrel és a San Salute templommal szemben, a kép az utóbbi helyről készült. Maga az Andrea Palladio által tervezett templom is csodálatos lehet kívül, belül, de nekem nem elsősorban annak látása a legnagyobb vágyam. Még mindig arról álmodozom, hogy egyszer átjussak oda, felmenjek a tornyába, onnan csodáljam Velence városát. Amúgy megszállott toronymászó vagyok, imádok tornyokból körülnézni, de úgy tudom mászásra nem lenne szükség, mert lifttel lehet felmenni.
Persze természetesen a templomot is nagyon szeretném látni, annál is inkább, mert magyar vonatkozású emléket is őriz. Szent Gellért püspök úgy hírlik, hogy a templom kolostorában tanulta a papi mesterséget, és onnan indult előbb a Szentföldre, de egy hajótörés okán a sors akaratából Magyarországra került.
Kitüntetett helyen volt érdeklődésemben a Paolo Veronese festményeiről híres San Sebastiano templomnak,, ami egyben a festő örök nyughelyéül is szolgál.
A templom már majdnem a Zattere rakpartnál volt, így hosszabb sétába kezdtünk, melynek során megismerkedtünk kicsit Velence kevésbé csillogó, hétköznapibb városrészével is, a Dorsoduróval.
-
-
A San Sebastiano templomban aztán valóban megcsodálhattunk elképesztően sok Veronese freskót, és a padlózatba süllyesztett sírjának feliratát is láthattuk. Különleges gyöngyszem ez az amúgy is rendkívüli velencei templomok között. Az oltárról készült képet a netről loptam, soha sehol olyan szigorú figyelem nem kísért minket, mint itt. Persze ennek oka az is lehetett, hogy csak mi voltunk a templomban, így minden mozdulatunkat láthatták.
-
-
-
Igen kellemes séta után jutottunk el a Zattere rakpartra, délután ide süt a nap, nagyon kellemes volt itt megpihenni. Az ide vezető út, és maga a rakpart se volt kisebb élmény, mint a város többi része. Az olyan apró részletek, mint amilyen a fenti képen lévő erkély, ugyanúgy el tudtak varázsolni, mint a képbe éppen becsordogáló hatalmas hajó, amely szinte maga alá temeti az ugyancsak hatalmas templomot. Ráadásul egyetlen fillérbe sem kerül ülni a parton, és csak nézni, nézni és nézni, amíg az időnk engedi. De sajnos az idő az a tényező egy ilyen utazás alkalmával, amit tán még a pénznél is jobban be kell osztani.
-
Már sötétedett, a lámpák felgyulladtak, amikor elindultunk nagyjából toronyiránt a Piazzale Rómáról induló buszhoz. Jó volt, hogy egy kicsit láttunk az esteledő Velencéből is, és az is, hogy ekkor már nem éppen frekventált utcákban jártunk. Elkönyveltük persze, hogy bármekkora közhely is, de Velence tuti, hogy a világ egyik legszebb helye, és természetesen vissza kell jönnünk!
-
Padova város talán nem tartozik a turisták legfrekventáltabb úti céljai közé, de az én akkor még elég kezdetleges figyelmemet felkeltette, és nem csalatkoztam. Csak azt sajnálom, hogy nem volt több időnk, és hogy ide ez idáig nem sikerült visszatérnünk, és kicsit kényelmesebben ismerkedni a várossal. Padova fő vonzereje Szent Antal emléke, és a Scrovegni kápolna Giotto freskóival. Mind a kettőbe volt szerencsénk röpke bepillantást nyerni, és mindkét élmény jelentős hatással volt rám. De magára a városra nem sok időnk maradt, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy átautóztunk rajta. Feltűnt, hogy milyen rengetegen jártak ott biciklivel, és az is, hogy milyen ócskák voltak azok a biciklik a biciklizés egyik fellegvárában, Itáliában. De ennek is meg lehetett az oka, talán ócskaságuk miatt nem kellettek senkinek, így nem kellett őket kikötni lopás ellen:-)
Kevés, és igen gyenge minőségű képem lévén elővettem a Google Earth segítségét, csak hogy jobban tudjam érzékeltetni Padova általunk ugyan látott, de meg nem örökített különlegességeit.
-
Kevés, és igen gyenge minőségű képem lévén elővettem a Google Earth segítségét, csak hogy jobban tudjam érzékeltetni Padova általunk ugyan látott, de meg nem örökített különlegességeit.
-
Elsőként a Prato della Vallénál álltunk meg, ilyen minden tekintetben különleges teret ritkán lehet látni.
-
-
-
Hatalmas, ovális alakú maga a tér, amit körbevesz egy kis patak, és hidakon lehet bemenni magára a térre. Ezen túl hírességét az is adja, hogy 78 nagyméretű szobrot láthatunk a hídfőkön, és ezek a szobrok olyan jelentős európai személyeket ábrázolnak, akik a padovai egyetemen tanultak. Köztük van a magyar Báthori István szobra is, de sajnos nem volt időnk megkeresni. Kis lazítás után siettünk tovább, hisz hosszú út állt még előttünk.
-
-
Térkép hiányában kisebb keresgélés után megtaláltuk "a" templomot, tán úgy, hogy a térről egyszerűen megláttuk az út végén.
-
-
-
Olaszország egyik legjelentősebb temploma a Basilica di San Antonio, és .Szent Antal viszonylag kicsi szobra a templom főbejárata felett szinte azt sugallja, hogy a templomba betérve az ő vendégei vagyunk.
-
-
Bizáncias kupoláival, karcsú tornyaival különleges és monumentális építmény. Külső megjelenése arról árulkodik, hogy Padova egykoron évszázadokon át Velence fennhatósága alatt állt, ami tény az építészetére is rányomta jeleit. A templom felsorolhatatlanul sok képzőművészeti és egyéb látnivalót kínál, a világ egyik legfontosabb temploma mind külső megjelenésében, mind eszmei mivoltában.
-
Az egykoron Donatello által tervezett szentélyt túl egyszerűnek tartották Padova előljárói és lakói, így a jelenlegi főoltárt 1895-ben építették fel úgy, hogy felhasználták hozzá Donatello gyönyörű bronzból készült szobrait. A szentély kör alakú, misztikus fény árad be a színpompás rózsaablakokon. Közepén az oltár fölött látható Krisztus a keresztfán, alatta áll a Madonna szobra, tőle jobbra és balra 3-3 szent, köztük Szent Ferenc és természetesen Padova védőszentje.
-
-
-
A templom legszentebb része a Capella dell"Arca, ahol Szent Antal koporsója van elhelyezve. A kápolna számtalan díszítése közül kiemelkedő jelentőségű az a kilenc dombormű, melyeken a Szent közismert csodáit elevenítik fel ismert reneszánsz szobrászok, köztük Jacopo Sansovino és Tullio Lombardi művei.
- A látnivalók között számomra a legmegdöbbentőbb a Capella del Tesoro, Szent Antal relikviáinak kiállítása. Mondhatni hátborzongató csodálatos ereklyetartókban látni a Szent hangszálait és a többi hangképző szervét, melyek vagy száz évvel a halála után is csodának tekinthetően teljesen ép állapotban voltak. Szent Antal elsősorban nagy hatású beszédei által lett híres, halálának oka méltó volt szent életéhez, melynek egy húsvéti prédikációja alatt történt megfázása vetett véget 36 éves korában.
-
-
Meg kell még említeni a Capella di San Giacomót csodálatos freskói miatt. Hogy ki mindenkinek van itt a sírja, nem sorolnám, sőt, a falakat borító freskók alkotóinak nevét sem, főleg mert nem tudni róla bizonyosat. A lényeg az, hogy ezt is látni kell! A templom nem csak külsejében felejthetetlen és monumentális, de a benne lévő látnivalók is számosak, olyasvalami, amit valóban mindenkinek látnia kellene.
- A látnivalók között számomra a legmegdöbbentőbb a Capella del Tesoro, Szent Antal relikviáinak kiállítása. Mondhatni hátborzongató csodálatos ereklyetartókban látni a Szent hangszálait és a többi hangképző szervét, melyek vagy száz évvel a halála után is csodának tekinthetően teljesen ép állapotban voltak. Szent Antal elsősorban nagy hatású beszédei által lett híres, halálának oka méltó volt szent életéhez, melynek egy húsvéti prédikációja alatt történt megfázása vetett véget 36 éves korában.
-
Meg kell még említeni a Capella di San Giacomót csodálatos freskói miatt. Hogy ki mindenkinek van itt a sírja, nem sorolnám, sőt, a falakat borító freskók alkotóinak nevét sem, főleg mert nem tudni róla bizonyosat. A lényeg az, hogy ezt is látni kell! A templom nem csak külsejében felejthetetlen és monumentális, de a benne lévő látnivalók is számosak, olyasvalami, amit valóban mindenkinek látnia kellene.
-
-
A templom előtti tér a másik irányból, Donatello szobra mögött két épület közül a baloldali a San Giorgo kápolna gyönyörű reneszánsz freskókkal, a jobboldali a Scuola di San Antonio csodás reneszánsz freskókkal.
-
-
Mert Gattamelata hadvezér Donatello által készített híres lovasszobra is már jól látszik a fenti képen is, így meg még jobban.
-
-
Visszatekintés a, bár sokkal kevésbé díszes, de mégis velencei hatást mutató utcai épületek közül.
-
-
A városmagban három tér van majdnem egyben, ami a fenti képen jól látható, hisz a tereken mindig valamilyen vásári forgatag van, és a sátrak ponyvái fehérlenek a magasból.
-
-
-
-
-
Mi gyakorlatilag csak átfutottunk ezeken a tereken, amik nem voltak nagyon izgalmasak, de az ott látható hatalmas épület, a Palazzo della Ragione (Törvényház), mely a két teret elválasztja egymástól, igencsak felkeltette az én érdeklődésemet is, de sajnos hiába. A XII. században kezdték építeni, de mai formája a XV. században alakult ki. Felső szintje, ami látogatható, egy hatalmas függőterem, kb. 2400 négyzetméter. Vallási és asztrológiai témákat ábrázoló freskók borítják falait teljes egészében, régen még Giotto freskói is, de azok nagy része sajnos egy hatalmas tűzben megsemmisült, csak néhányat sikerült idővel restaurálni.
Sajnálom nagyon, hogy nem volt időnk megnézni, de valami fontosabb dolgunk volt, igaz, mi is Giotto freskókat szerettünk volna látni, de nem itt.
-
-
Piazza dei Signori egyik irányból a Palazzo del Capitanóval és a gyönyörű óratoronnyal.
-
-
... és a másik irányból.
-
-
Az Arena dell' Madonna bejárata, mely jelen állapotában egy egykori római aréna helyén található városi park. De nem holmi egyszerű park, mert magában rejti a híres Scrovegni kápolnát Giotto di Bondone örök értékű freskóival.
-
-
-
Ez a kis épület a világ egyik legfontosabb képzőművészeti alkotását őrzi. Giotto di Bondonét a humanista festészet előfutárának tartják, ő az első a festők között, akinek képein az az alakoknak egyéniségük és mozgásuk van, arcuk valódi érzelmeket fejez ki, és az őket körülvevő táj is része az alkotásnak. Valóban gyönyörű, és meghatározó élmény volt látni, szerencsénkre kaptunk jegyet a helyszínen, manapság ez már képtelenség lenne, hónapokkal előre kell foglalni. Némiképp meglepő volt még akkoriban, hogy a freskók védelme érdekében akklimatizálódniuk kellett a vendégeknek. Ez azt jelentette, hogy a fél órás benn tartózkodásból negyed órát egy teremben töltöttünk, ahol vetítéssel előzetes információt kaphattunk a freskókról, és csak utána lehetett megnézni a valódi freskókat, amiket látni tényleg nagyon nagy és felejthetetlen élmény volt.
--
Kevés volt az időnk, hisz aznap még Firenzébe kellett érnünk és szállásunk sem volt. Persze Padovából is úgy jöttünk el, hogy vissza kell térnünk. A "nagy" látnivalókat láttuk ugyan, de nem tudtunk csak úgy lazán sétálgatni a városban, megérezni annak atmoszféráját. Mondjuk ennek oka volt részben a nehézkes parkolás, de azért leginkább mégis az időhiány volt.
-
-
-
Amint az ember elkezd kutakodni Olaszország csodái között, Firenze az első városok egyike lesz, amiről azt gondoljuk, hogy látni kell! Ma is furcsa kettősség van bennem ezzel kapcsolatban, úgy érzem, Firenze szépsége nem nyilvánvaló, akinek nincsenek történelmi, művészettörténelmi ismeretei a városról, nem tudnak igazán beleszeretni. Firenze látnivalói nem olyan egyértelműek, mint mondjuk Velencéé, vagy Rómáé, de a belső tartalma tán veri mindkettőt, Velencéét biztosan.
Ezen első alkalommal bármennyire is igyekeztem magam ismeretekkel felvértezni, a szívemig nem jutottak el, és nem igazán éreztem azt, hogy Firenze a legjobb hely lenne számomra a világon. Pedig azt hittem, hogy úgy lesz, és bevallom, hogy csalódott voltam. Nyilván a kellemetlenül szeles, borús időjárás, na meg a lányom betegsége is okozta ezt az érzést. De talán a legnagyobb baj mégis az volt, hogy akkor még viszonylag keveset tudtam, éreztem a város "magánügyeiből". Sokan vannak egyébként így, legfeljebb nem vallják be tán önmaguknak sem a csalódást, vagy elkönyvelik, hogy Firenze annyi, amennyit láttak belőle. Én viszont azok közé tartoztam, akik nem akartak ebbe beletörődni, és adtam újabb esélyeket a városnak, ami aztán meggyőzött, de ez még jóval odébb van.
-
-
-
Szóval ott álltunk az oly annyira vágyott Piazzale Michelangelón, a látvány lehet, hogy meggyőzőnek látszik, de mégsem tudtuk úgy élvezni, ahogy akkor azt reméltem.
-
-
-
Kissé dideregtünk, a lányom beteg volt, az eső szemergett a rohangáló felhőkből, a szél cudarul fújt..., és nekünk nem volt szállásunk arra az éjszakára! Úgy reméltem, hogy majd a tér melletti kempingben szállunk meg, de a beteg gyerekkel abban a rossz időben nem volt kedvünk sátorban kuporogni, és ott csak az a lehetőség állt fenn. Tovább küldtek minket a kb. 20 km-re lévő Figline Valdarnóig, ahol egy hatalmas kempingben kényelmesen felszerelt mobilhausban, vagyis lakókocsiban találtunk ideiglenes otthonra. Akkor ez remek megoldásnak látszott, de kicsit jobb időben mindenképpen a firenzei kempinget választottuk volna. Éjszaka persze alig tudtam aludni, mert a szemerkélő eső kopogott a fém tetőn, és egyre jobban aggódtam. Már hajnalban kiszöktem az ágyból, remélve, hogy addigra jobbra fordult az időjárás. Valóban addigra elmentek a felhők, és én nagyon boldogan sétálgattam és élveztem a szépséges toszkán táj napsütötte látványát a kemping határain kívül.
Gyors reggeli után siettünk vissza Firenzébe, keresni a csodát, amit ugyan akkor nem teljesen találtam meg, de ma már állíthatom, hogy ott van!:-) Mindent láttunk, ami egy napba besűríthető, a legnagyobb élmény a Dóm kupolájában felmenés volt (nem annyira maga a kilátás), a legnagyobb csalódás pedig az volt, hogy az orrunk előtt csukták be az oly annyira látni vágyott Santa Croce templom ajtaját.
-
-
Na de menjek sorjában..., ismét a Michelangelo téren parkoltunk, a város panorámájának ismételt gyönyörködése után vettünk buszjegyet a közeli bárban, és busszal mentünk le a Santa Maria del Carmine templom közeléig, a Tasso térig. Több kilométer hosszan ilyen csodálatos fasorok között halad az út.
A templomban Masaccio világhíres freskóit néztük meg, szerencsére akkor még oda is be lehetett menni előre bejelentkezés nélkül. Szép volt, de azért nem gyakorolt rám olyan hatást, mint Giotto Padovában. Bár lehet, hogy nem is szabadna hasonlítgatnom, hiszen mindketten "forradalmárok" voltak a festészet terén, Giotto a gótika, Masaccio a reneszánsz idejében.
-
A templomban Masaccio világhíres freskóit néztük meg, szerencsére akkor még oda is be lehetett menni előre bejelentkezés nélkül. Szép volt, de azért nem gyakorolt rám olyan hatást, mint Giotto Padovában. Bár lehet, hogy nem is szabadna hasonlítgatnom, hiszen mindketten "forradalmárok" voltak a festészet terén, Giotto a gótika, Masaccio a reneszánsz idejében.
-
-
A Carrara hídon mentünk át az Arno folyó felett életünkben először, így aztán láthattuk a Santa Trinita hidat, és mögötte a távolban kicsit a világhíres Ponte Vecchió is. A rengeteg felhő eléggé vészterhes volt.
-
-
Leérve a hídról ez az érdekes útkereszteződés fogadott minket, de az egyik útnak a végén várt ránk a Piazza Santa Maria Novella, ami akkor egy meglehetősen elhanyagoltnak tűnő tér volt.
-
-
De ezen a téren áll a Santa Maria Novella templom, amely kívülről nekem a legjobban tetszett és tetszik ma is a firenzei templomok közül.
-
-
És természetesen nagyon tetszettek benne kedvenc festőm, Domenico Ghirlandaio gyönyörű freskói is, amik miatt lett ezen első firenzei látogatásunk egyik legfontosabb színhelye ez a templom. Bár sok szépséget láttunk a freskókon kívül is, de maga a templombelső nekem akkor kissé ridegnek tűnt.
-
-
Kilépve a Santa Maria Novella templomból már látszott az út végén a Santa Maria del Fiore lanternája, siettünk hát a világhíres firenzei Piazza del Duomóra. Ezen a téren viszonylag szűkösen három fantasztikus épület látható, a Battistero (Keresztelő kápolna), a Campanile és a Duomo Santa Maria del Fiore Sajnos az összképből csak ennyi fért bele a videó fényképezőjébe, a Harangtorony alja és a Dóm egyik oldalsó bejárata. A kettő közötti vékony csíkban látszik a Keresztelő kápolna is De nem a képek itt a fontosak, hanem maga a tény, hogy ott állhattunk, a világ egyik leghíresebb épületegyüttese előtt.
-
-
A Dóm főbejáratát elképesztő műalkotások díszítik, de nem ez az épület fő vonzereje, hanem a kupolája. Ha alaposabban belegondolunk, Firenze a reneszánsz fővárosa, de a legtöbb műemlék, amit benne látunk, inkább középkori, némelyiket érintette reneszánsz hatás már küllemében is, sőt, többre a barokk is rátette kézjegyét, de belső tartalmában a legtöbb megmaradt tisztán középkorinak, itt-ott megbolondítva egy kis reneszánsszal.
-
-
-
A székesegyház azonban már a reneszánsz kor terméke, igaz, belső tere nem különösebben szép, vannak benne elszórtan különleges alkotások. Ennek ellenére leginkább a méretei lenyűgözőek. Világhíressé pedig a kupolája tette, aminek építészeti megoldása egyedülálló volt akkoriban, és még ma is csodájára járnak. Filippo Brunelleschi a reneszánsz művészeti korszak egyik legnagyobb művésze volt, és ez az épület a reneszánsz alapkövének számít az építészetben. Nagyszerű lehetőség, hogy fel lehet menni a kupola tetejéig, de nem ám akárhogyan, hanem az oldallépcső után az út kb. egyharmadát a kettős héjú kupolában kell megtenni! Még a kupola alján van belül egy sétálható galéria, onnan készült a fenti kép a szép padlóról, meg a kupolát belülről körben borító Utolsó ítélet freskóról, melyet részben Giorgo Vasari festett, aki már inkább manierista művésznek mondható, akinek legnagyobb és legelismertebb munkája a reneszánsz művészek életrajzának megírása. És persze a Duomó belső terének díszítőelemei is részben középkoriak, részben reneszánszok..., és mint a fenti Vasari féle freskó is mutatja, manierista. Na de kissé túlságosan belementem ebbe a témába, elragadott a hév.
-
-
-
Felérve a kupola tetején lévő kilátó helyre (lanterna) lehetőség van a fényképezésre, ami fényképek a videóval nem az igaziak, de azért jó, hogy vannak! Akkor még nem tudtam, hogy Firenze számomra legkedvesebb épülete lesz majdan a fenti képeken látható San Miniato templom, amire ugyancsak jellemző mindaz a középkorról és a reneszánszról, amit korábban leírtam.
-
-
Ezen a képen a Santissima Annunciata látható némi "mozgással".
-
-
A Dóm tér a csodálatos épületekkel, a felejthetetlen út a kupolában és a látvány onnan fentről firenzei pár óránk legszebb, legizgalmasabb, legemlékezetesebb percei voltak.
-
A Duomo után a Palazzo Medicibe mentünk, azt gondoltam, ha már Firenze, a Medicieket nem hagyhatjuk ki, irány a Mediciek egykori palotája, melyet a bankár Cosimo Medici építtetett a kor jeles művészével, Michelozzóval. Érdekes volt, de lényegesen többet vártam tőle, bár valami tatarozás is volt, de nem hiszem, hogy az által sokat vesztettünk. Ha valaki, mint én is, a reneszánsz kori Medici család egykori életének színtereire vágyik, hát itt nem nagyon találja (sajnos máshol sem). Tán csak a belső udvar olyan, mint az ő idejükben is lehetett, igaz, fontos színtere volt bizonyára társadalmi és családi eseményeknek, de akkor is elég kevés. Na de azért mégiscsak érdemes oda bemenni, mert van ott egy csoda, mégpedig ez a kis freskókkal teli kápolna, melyeken a Medici család és a történelem főbb szereplőit örökítette meg a festő, Benozzo Gozzoli. "A három királyok menete" a címe, fantasztikus, de megtekintése előtt érdemes a krónikákban is utána nézni is ennek a jelentős történelmi eseménynek.
Ma Palazzo Medici-Riccardi az épület neve, a Mediciektől réges-régen megvették a Riccardik, de ma már állami épület, tán megyeháza, vagy valami ilyesmi. Nem élnek ott már Medicik több évszázada, csak az emlékük, és az a kis kápolna, ahol láthatóan és felismerhetően felvonul a család több szereplője. Van egy olyan helyiség, ahol számítógépes bűvészkedéssel előzetesen "megismerhetjük" a képeken szereplőket, de talán ennél is jobb már itthon ismerkedni velük. Állítólag csak 7 percig lehet benn egy látogató..., amikor mi voltunk nem volt ilyen határ, de kevesen voltunk.
-
-
Az Orsanmichele látszik a kép közepe táján a Via Calzauolin. Bár "fő attrakciói" kívülről láthatóak, de csodaszép belül is, hátul van valahol a bejárat, ne hagyja ki senki! Mi azt hittük első alkalommal, hogy nem lehet bemenni.
-
Ma Palazzo Medici-Riccardi az épület neve, a Mediciektől réges-régen megvették a Riccardik, de ma már állami épület, tán megyeháza, vagy valami ilyesmi. Nem élnek ott már Medicik több évszázada, csak az emlékük, és az a kis kápolna, ahol láthatóan és felismerhetően felvonul a család több szereplője. Van egy olyan helyiség, ahol számítógépes bűvészkedéssel előzetesen "megismerhetjük" a képeken szereplőket, de talán ennél is jobb már itthon ismerkedni velük. Állítólag csak 7 percig lehet benn egy látogató..., amikor mi voltunk nem volt ilyen határ, de kevesen voltunk.
-
Az Orsanmichele látszik a kép közepe táján a Via Calzauolin. Bár "fő attrakciói" kívülről láthatóak, de csodaszép belül is, hátul van valahol a bejárat, ne hagyja ki senki! Mi azt hittük első alkalommal, hogy nem lehet bemenni.
-
-
Firenze leghíresebb utcáján, a Via Calzauolin közeledtünk a Piazza della Signoriára. A calzauoli harisnyát jelent, a signoria urakat, a harisnyás urak utcáján lehet eljutni az urak terére. A harisnya csak uraknak, vagyis a város vezetőinek dukált a középkorban, így jelentősége van a szónak. Ezek az urak közlekedtek leginkább a város egyházi és világi központja között, vagyis a Piazza del Duomo és a Piazza dell Signoria között.
-
-
Kínos, de nincs ekkorról képem az egész térről, a híres városháza fel volt állványozva, a még híresebb Dávid szobor pedig egy ketrecben várt minket. Némileg csalódottak voltunk, nem is időztünk itt sokat, inkább mentünk gyorsan a Piazza del Santa Crocéra, de legbelül már aggódtam!
-
-
Az aggodalmam jogos volt, a Firenze mauzóleumának is beillő Santa Croce templom már zárva volt. Dante, a város szülötte, majd száműzöttje, akit holtában szerettek volna visszakapni a firenzeiek, de nem kaptak..., vigyázta a bezárt ajtót, én pedig mélységesen csalódott voltam. Hideg téli estéken számtalanszor megnéztem a templomról szóló kis filmet, az egyik legfőbb ok volt, amiért Firenzébe annyira vágyakoztam.
-
-
Szomorkodva azért körbenéztünk a téren, de aztán sietve mentünk híres, hírhedt folyójához, az Arnóhoz., ami, bár sok rosszat is tett Firenzének, de szerencsére sosem zár be.
-
-
A folyó most tavasszal bő vízzel, de nyugodtan csordogált, hanem, bár egykor gazdagságának megalapozója volt a posztóipar fontos kellékeként, bizony nem egyszer gyilkos árvízzel sújtotta a várost. Ma már rendezték a dolgot, árvíztől remélhetően többé nem kell tartani.
-
-
A folyó most tavasszal bő vízzel, de nyugodtan csordogált, hanem, bár egykor gazdagságának megalapozója volt a posztóipar fontos kellékeként, bizony nem egyszer gyilkos árvízzel sújtotta a várost. Ma már rendezték a dolgot, árvíztől remélhetően többé nem kell tartani.
-
-
A Ponte Vecchio egyik oldala immár kézzel fogható közelségben,
-
-
majd a másik oldala. Középtájon van egy tér a hídra épített házacskák között, itt lehet bámészkodni. Valamikor mészárosok lakták a híd házacskáit, a nem kívánatos belsőségeket rögtön a vízbe dobták. Ma aranyékszereket árusító üzletecskék tulajdonosai lakják (?) őket, nyugalmuk felett meg Benvenuto Cellini aranyműves szobrászmester szobra őrködik.
-
Végezetül ismét az Arno, rajta a Santa Trinita híd, esti szürkületben. Még egy hosszú séta várt ránk a Palazzo Pitti utcáján a Porta Romanáig, ahonnan busszal felmentünk ismét a Michelangelo térre, ahol hagytuk az autónkat. Lenéztünk még a városra, de ennyi volt csupán első találkozásunk Firenzével.
Ez az egy nap tényleg csak arra volt elég, hogy még nagyobb hévvel keressem a magyarázatot arra, miért is olyan nagy szám ez a város. Most így végigmenve a képeken, én azért már látom bennük a csodát:-)
-SAN GIMIGNANO
-
Másnap csodálatos időben közeledtünk a Chianti vidék szívében a csodálatos San Gimignano felé.
-
-
Nagyon nagy élmény volt számomra ez a város, különösen a Grossa tornyában eltöltött percek, ahonnan tényleg elképesztően szép formáját mutatta alattunk a tavaszi toszkán táj.
Ennek a városnak az órája "megállt" a középkorban, magányosan, eredeti városfalai között áll egy alacsony hegy tetején. Valamikor régen 70 felett is volt magas tornyainak száma, ma már csak 9 van. A tornyok kedvelt formák voltak a középkorban, részben kevés helyet foglalt a hegytetőn, részben védelmet nyújtott az ellenséggel szemben. Gazdag város volt egykor, nőttek, nőttek a tornyok, egyre magasabbra. De az enyészet vagy a háborúk sok tornyot ledöntöttek. Egykor e mellett a város mellett fontos kereskedelmi útvonal volt, aztán építettek jobb utakat, melyek messze estek a várostól. Megállt itt az élet, és még most is áll..., bár a turizmus egyik fellegváraként tán ismét sokan élnek, megélnek a városban.
-
A városkapun beérve rögtön érezhető, hogy nem akárhol vagyunk, hanem magában a középkorban, de sajnos a sok kis üzlet a mai portékákkal némiképp rontott az összhangon.
-
-
A Grossa, a városháza. Valamikor régen versengés volt abban, hogy kinek van magasabb tornya, ami az összeomlás veszélyeivel fenyegetett. Ezért aztán felépítették a városháza tornyát, az lett aztán az etalon a maga 52 méterével, ennél magasabbat a későbbiekben senki nem építhetett.
-
-
Nekem nagyon tetszett ez a majdnem "steril" középkor, és ez a kis bagolyfióka is jelezte ott az ablakban számomra, hogy nem akárhol vagyunk!:-) Nagyon szívesen üldögéltem volna én is a templom előtti lépcsőn, de mennünk kellett tovább, elsőként fel a Grossába, a legmagasabb toronyba.
-
-
-
-
Elképzelhető, hogy mekkora élmény volt onnan a magasból körbenézni ezen a fantasztikus vidéken. Nehéz is szavakba önteni a látványt, a minket körülvevő gyönyörűséget, a képek meg aztán pláne nem tudják megmutatni..., legfeljebb csak érzékeltetik, de azért nekem nagyon is tetszenek, főleg mert igazán kellemes emlékeket ébresztenek bennem.
-
-
De talán mégis a legmaradandóbb emlékem az volt, amikor betévedtem a torony és a templom közötti kis zárt , majdnem üres térre, ahol egy hárfa hangjait verték vissza az ódon falak.
-
-
-
-Na meg nagyon tetszett nekem a sok évszázados falakból mindenfelé kiáramló élet kisebb, nagyobb növények formájában. Nagyon szerettem minden itt eltöltött percet, ezt a várost azonnal a szívembe fogadtam.
-
-
Tudtam, hogy ha egyetlen módom lesz rá, vissza kell térnem egyszer ide, San Gimignanóba!
-
-
-
Sejtettem már a felkészülés alatt is, hogy Siena nem akármilyen élményben fog részesíteni, de talán magam sem számítottam arra, amit láttam. Ahogy belép az ember a városkapun olyan kényszere támad, hogy lábujj hegyen kellene járnia, fel ne ébressze a középkort. Talán azért nem éreztem ezt annyira az ugyancsak hamisítatlan középkort idéző San Gimignanóban, mert azon az úton, ahol bejutottunk a város központjába, rengeteg üzlet volt, és ez rontott a varázslaton. Sienában nem nagyon emlékszem, hogy egyáltalán lettek volna üzletek, bár biztos voltak, csak diszkrétebben, és nem vettem őket észre.
-
-
-
Ezt a képet még a városba érkezéskor készítettem, itt részben látszik a gyönyörű templom külseje.
-
-
-
Persze az igazi csoda az akkor jön, amikor kiérünk a Campóra! Azt a hatást nem lehet még tán a legjobb képekkel sem lehet elképzeltetni. A téglákkal művészien kirakott tér lejtésében lehet a titok, az által olyan, akár egy hatalmas fészek, ami arra vár, hogy mindenkinek védelmet adjon. Nincs még egy városi tér a világon, ahol az embereknek a legtermészetesebb dolog, hogy a földön üljenek, sőt, akár feküdjenek, mint egy strandon. Itt ez a természetes, padok, ha jól emlékszem, nincsenek is sehol. És akkor a környezetről, a teret körülvevő gyönyörű házakról, mind között a legszebbről, a csodaszép városházáról még nem is ejtettem szót!
-
A Városháza tornya, a Torre del Mangia egyik térről készült képembe sem fért bele, ez a felvétel a Városháza izgalmas belső udvarából készült.
-
-
Jacopo della Quercia csodálatos szökőkútjának másolata az egyetlen, de nagyon szép dísze a térnek.
-
-
Miután kiélveztük ezt a csodálatos teret a napfénytől átmelegített téglákon is üldögélve, elindultunk a, reményeink szerint, nem kevésbé csodálatos Dóm felé.
-
--
-
Előtte azonban megnéztük a Dóm mögötti egykori piacteret. Itt akkor még újdonságként üdvözöltük a rengeteg sarlósfecskét, de idővel megtanultuk, hogy Olaszországi élményeinkhez szorosan hozzátartozik csivitelésük. Megjegyzem, hogy itt szembesültünk először azzal, hogy Olaszországban 3 és 7 óra között akár éhen is halhat a szokásokat nem ismerő utazó (bár egyre több helyen megszegik már ezt a szokást), mert hogy szieszta van.
-
-
Az út a Dómhoz elég meredek, de nagyon kellemes hangulatú, gyönyörködtető.
-
A Duomo méretéhez viszonylag kicsi az előtte lévő tér, így aztán totál képet az akkori gépemmel nem tudtam készíteni róla, de így is látszik elképesztően díszes homlokzata. Máig nem vagyok biztos abban, hogy tetszett-e ez nekem, tán jobban tetszett volna ilyen sima csíkosan, mint amilyen a harangtorony, de a sienaiak gazdagok voltak a templom építésekor, nem sajnálták a pénzt templomuk díszítésére.
-
-
Az ikreket szoptató anyafarkas figurája mindenfelé megtalálható szerte Sienában, hisz Rémus ikerfiai leszármazottainak tartják magukat az itt élők.
-
Az első templombelsőt ábrázoló kép nem az enyém, de valami "nagyot" mégis kell mutatnom, hogy azt az elragadtatást is érteni lehessen, amit ez iránt a templom iránt éreztem. Az útikönyv alapján valami nagyon kaotikusra számítottam, és végül szinte mellbevágó volt számomra a templom belső szépsége. A számomra egyszerűnek tűnő fekete-fehér csíkozottság nyugalmat, szépséget sugárzott, és a majdnem üres templom egyik kápolnájából imádság és énekszó hallatszott, ami fokozta a meghitt varázslatot. Életem tán legnagyobb templomi élménye volt az akkor ott eltöltött idő.
-
-
-
Nicola és Andrea Pisano híres szószéke a templom viszonylag kevés, de különleges dísze közé tartozott. A padlózata külön fejezetet kívánna, ha lennének róla képeim, de nincsenek. Számtalan gyönyörű intarzia díszíti, melyek fontos történelmi eseményeket idéznek, de ezek el vannak kerítve, hogy ne lépjenek rájuk a látogatók. A művek egyike Zsigmond német császár és magyar király sienai látogatását ábrázolja, de megkeresni szinte lehetetlen vállalkozás lett volna.
-
Ezek a hatalmas faldarabok az emberi nagyravágyás mementójaként maradtak meg Siena templomdombján. Valamikor Siena nagyon gazdag város volt, nem akartak megelégedni "azzal a kis" templommal, úgy képzelték el, hogy akkora templomot építenek, aminek az a régi templom csupán egy oldalhajója lesz. De a sors közbeszólt a tervnek, rettenetes pestisjárvány pusztított a városban, és elpusztította a város lakónak kétharmadát, sem ember, sem pénz nem maradt a nagy templom megépítéséhez. A már álló falakat azonban meghagyták, és az egyik közülük szabadon álló kilátóként szolgál.
-
-
Nagyon tetszett a város, így elsőre, azt kell mondanom, sokkal jobban, mint Firenze, tán másodikra is, de valami mégis hiányzott, talán épp az, aminek hiányát kezdetben dicsértem, vagyis az "igaznak, mainak látszó" élet. Siena ma is a tiszta gótika egyik jelképe, aminek oka a város sorsának szerencsétlenül alakulása volt. Képzeljük csak el, hogy ebben a hegyen lévő városban már az 1200-as években vízhálózat működött! Ez fantasztikus fejlettséget mutatott, ugyanakkor valószínűleg a város későbbi vesztét is okozta. Kisebb-nagyobb járványok rendre felütötték a fejüket a középkori városokban, így Sienában is, de az 1348-as pestis járvány, mely a lakosság kétharmadát elpusztította, megállította a város fejlődését. Aztán mire kilábaltak volna a nehézségekből, akkor egy vesztes csata után 1555-ben az örökös nagy vetélytárs, Firenze felügyelete alá rendelte a várost V. Károly német-római császár. Ez a döntés végképp elzárt minden fejlődési lehetőséget, a firenzeieknek nem volt érdekük a mindig is elleséges város jóléte, gazdagodása. Így utólag mindenképpen hálásak lehetünk ezért, mert valóban egy szinte érintetlen középkori nagyvárost csodálhatunk Siena képében. Különös érzés lehet Siena középkori házaiban lakni. A városfalakkal majdnem hermetikusan elzárt történelmi belvárost nagy kiterjedésű új városrészek veszik körül, feltételezem, hogy sokaknak ott is van kényelmesebb otthonuk.
Na de ez mind mellékes, a város gyönyörű, tudtam, hogy vissza kell majd mennem, és nem is vártam sokáig!
-
-
-
Nagyon hosszú út állt előttünk és nagyon kevés időnk volt, így aztán kipróbáltuk, milyen autóban aludni. Valahol Viterbo külvárosában egy parkolóban töltöttük az éjszakát, így időt, na meg egy kis pénzt is spóroltunk. Négy óra körül indultunk tovább, elég bosszantó volt, hogy némiképp eltévedtünk, így vagy két órát veszítettünk. Nápolyra tényleg csak egy rápillantás jutott az öbölből, mert, ha már arra jártunk, inkább Pompeit néztük meg, az befogadhatóbbnak tűnt a rendelkezésünkre álló néhány óra alatt. Persze tévedtünk, hisz a romterület hatalmas, és kellene hozzá kényelmesen egy egész nap..., de a kevesebb is jóval több, mint a semmi. Nagyon nagy élmény volt, vétek lett volna kihagyni, szinte hihetetlen az egész. Néhány saját videós kép, csak hogy magam is elhiggyem, jártam arrafelé:-)
-
-
Római szokás szerint sírhelyek az út mentén.
-
-
A legjobban megmaradt freskó egy szoba három (vagy négy) falát borítja. Egy fiatal lány felkészítését mutatja tán az esküvőjére, de vannak akik másképpen magyarázzák a freskók jelentését.
-
Dísz, "csak úgy".
-
-
-
Egy kutya mozaikból kirakva a küszöbön, alatta ugyancsak mozaikból: "Cave canem!", vagyis "Óvakodj a kutyától!". És nem csak egy helyen lehetett ilyet látni.
-
-
Van a romterületen egy nagy raktárszerű helyiség, ahol nagyon sok különleges emlék között láthatóak azok a gipsz öntvények, melyeket úgy nyertek, hogy a megszilárdult lávában lévő üregeket kiöntötték agyaggal. Az üregekben az évszázadok alatt elbomló tetemek voltak, köztük egy kutyáé is. Bizarr látvány volt, tán jobban is megérintő, mint az embereké, mert utóbbiak olyan szoborszerűek voltak, de a "gipszkutyán" látszott a kínhalál.
-
-
A kis faun eredetije Nápolyban van, az Archeológiai múzeumban.
-
-
Az egykori Színház fűvel benőtt nézőtérrel, de igazán jó állapotban.
-
-
-
Nekem a legjobban talán az utak tetszettek, mert azokon éreztem leginkább az egykori funkció és használat nyomát. Meglehetősen mély, oldalán is kikövezett mederben haladt az út, melyben, akár a mai zebrán a csíkok, magas kövek feküdtek a gyalogosok átkelése érdekében. Gondolom ezeket a köveket csak esetleg ha a mederben állt a víz, akkor használták. Azt is el tudom képzelni, hogy ezek az várost behálózó utak egyfajta csatornaként is szolgáltak. Még életszerűbbé teszi a képet azzal, ahogy az út köveit kikoptatták az ókori kocsik kerekei.
-
Volt, illetve van is egy nagy amfiteátrum a város szélén, ami az első képen látható, sajnos odáig már nem jutottunk el. Manapság is használják, olykor koncerteket tartanak benne, az egyik leghíresebb a Pink Floyd fellépése volt. Szívesen megnéztem volna én is!.
A közel két ezer éve halott város rengeteg jelét adja az egykori gondtalan életnek, és ez igazán páratlan élmény a mai kor utazóinak. Pompei megmaradt műtárgyainak legszebbjeit azonban nem itt, hanem a nápolyi archeológiai múzeumban láthatjuk egykori pompájukban. A két lehetőség megtekintése nyújt igazán megközelítő képet az ókori város pompájáról. Számomra a nápolyi lehetőség 8 év múlva, 2012 tavaszán adatott meg, csodálatos volt.
-
Pompei csodáival feltöltve meg sem álltunk Marateáig, ahol a szállásunk volt az elkövetkező egy hétben. Hogy hogyan is jutottunk el idáig? Majd egyszer erre is szánok pár sort.
Ezt a basilicatai városkát ha emlegetem, sokan összetévesztik a híres Materával, amely, bár ugyancsak Basilicátában van, de igen messze vannak egymástól. Basilicata érdekes tartomány, 99 %-a szárazföld, egy egészen kicsi szakasza nyúlik ki a Tirrén tenger partjára, és ennek a résznek egyik városkája Maratea. Nem gazdag, de nagyon kellemes kis városka, amit kezdenek már felfedezni a pihenésre és autentikus szépségre vágyók.
-
-
-
Ilyen kilátásban volt részünk az első hajnalon..., mert hát ki tud ilyenkor sokáig aludni? Jó volt ott lenni, nézni a kelő naptól csodaszép partszakaszt, hallgatni a szomszéd hegyen legelő szarvasmarhák kolompjának zenéjét, és számolni a közelben lévő templom harangjának ütéseit. Nagyon kezdők voltunk mi még akkor Olaszországból, minden rezdülést csodaként éltünk meg!
-
Mi nem a pihengető kategóriába tartoztunk, de arra is került sor, ha nem is bőven. Kirándulgattunk inkább jobbra, balra, közelre, távolra. Láttunk szegénységet a hegyi városkákban, jólétet Anacapriban és az Amalfi parton. Minket valóban az én érzelmeim vezettek ezekre a tájakra, de úgy remélem, hogy ezt senki nem bánta. Elképesztő mennyiségű tartalom volt ebben az első utazásban, és akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy milyen sok utazás fogja követni.
-
Maratea komoly zarándokhely, a mellette álló San Biagio hegy tetején egykor egy falu volt, Santa Caterina, de ma már csak az egykori település romjai látszódnak a San Biagio templomon kívül. Na meg néhány exluziv villa, amiket ottjártunkkor építettek, aminek felépítéséi költségeibe belegondolni is merész vállalkozás, de láttam az imént a neten, hogy kiadók is vannak köztük.
--
-
-
A hegy csúcsán azonban igazi látványosságként ott áll egy hatalmas márvány Megváltó Krisztus szobor ölelésre hívó karjaival. Maga a szobor is érdekesség, de az oda felvivő út igazi útépítészeti csoda lehetett annak idején. Persze nem erre a kőlépcsőre gondolok, hanem a fentebbi képeken láthatóra. Nagyon nagy élmény volt oda felmenni, ott lenni a szobor tövében..., sajnos a lélegzet elállító kilátásról egyetlen képem sincs. Bár el lehet képzeli, tenger, tenger és tenger némi partszakasszal!:-)
-
Ez a szép kis templom, ennek a harangjátékát hallgattuk reggelente.
Ezen kívül van már néhány modern villaszerűség is itt, a világ egyik tetején, és persze csodaszép és izgalmas havasi növényzet a sziklák között.
-
A hegyről letekintve látható volt az üdülő telep, Pianeta Maratea, lehet, hogy nem a legautentikusabb szállás, de megfelelő volt. Félóránként járt le ingyenes busz a strandra..., mondjuk nem mi voltunk a legfőbb használói, csak az utolsó napi búcsúzkodáskor mentünk vele.
-
A következő képek nem az enyémek, kivételesen a netről gyűjtöttem őket, mivel sajnos, számomra is érthetetlen módon, saját képeim egyáltalán nincsenek a városkáról, és valamit azért kell mutatnom addig is, amíg rá nem jövök, hogyan tehetem fel ide a videó felvételeimet.
-
-
-
-
-
-
-
Ilyen hát Maratea, nem világra szóló csoda, de a déli Olaszország egyik jellegzetesen szegényes, de kicsit már gazdagodó városkája. Az utolsó képen az a fagyizó látható jobboldalt, ahol végre volt időnk megismerkedni az olasz fagyival! Én ettem egy tiramisut is, nagyon hasonló volt az ízvilága, mint amit itthon szoktunk csinálni. A baloldalon lévő ajándéküzletben vettük a bejáratunkat most is díszítő házszámtáblát, amit meglepő gyorsasággal helyezett fel a férjem hazatérésünk után:-)Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, és talán nem is szép elmondani, de fel akartam adni két képeslapot, a postán dolgozó hölgy nem tudta, hogy hol van Magyarország, pedig akkor már EU tagok is voltunk. Felvette végül kissé kelletlenül a képeslapokat, melyek azonban sosem érkeztek célba:-( Nem tudom, hogy ez kit, vagy mit minősít.
-
Van a városnak egy helyes kis kikötője, annyira szépnek azért nem láttuk, mint amilyen ezen a képen, de kellemes volt ott lenni, szépen nyíltak már a virágok a védett öbölben.
-
-
-
A strand is nagyon klassz volt, bár kissé kényelmetlen, mert igen apró fekete kavicsokkal borított a partja, melyben bokáig süppedtünk, és igencsak csiklandozott. Cserébe viszont kristálytiszta volt a víz. Mindenesetre hoztunk a fövenyből az akváriumunkba, a halaknak tetszik:-) Minden autós utazásunkról hozunk köveket, egész szép gyűjteményünk van már. Még szerencse, hogy nem mindenki tesz így, amennyi a turista, lassan elhordanák Olaszországot!-
A strand tavasszal...
-
-
... és a strand nyáron..., mi előbbi állapotában láttuk, és igazán gyönyörű volt, gyönyörűbb, mint napozóágyakkal beterítve.
-
-
Ezen a képen már az én kislányom élvezi a napsütést, addigra meg is gyógyult.
-
-
Az utolsó estén készült kép..., a szívünk egy kis darabját biztos otthagytuk!
-
-
Ez nem a mi képünk, de azt hiszem marateai záróakkordnak kiválóan megfelel, jó volt itt!
-
-
LAGONEGRO
-
Első kirándulásaink természetesen a környékre koncentrálódtak. Lagonegro már útközben felkeltette a figyelmünket a hegyekben, hát visszamentünk. Aznap éppen valami vallási jellegű ünnepség volt, de mikorra odaértünk, már sziesztázott mindenki. Csak a házak közé kifeszített díszek és a főutcán lévő pavilonok (kínai árusokkal) emlékeztettek arra, hogy valami rendkívüli esemény történt ott aznap.
A nagy csendben sétálgatva is szinte kézzel fogható volt a városka szegénysége, a házak, a bezárt üzletek, az olykor kitekintő pillantások mind arra késztettek, hogy a videófelvevőmmel ne irritáljam az ott élőket. Érdekes találkozás volt ez egy olyan Olaszországgal, ahol nem gyakoriak a turisták.
-RIVELLO
-
Messze volt az úttól, és valami azt súgta, ott sem látnának minket szívesen, de legalább messziről alaposan szemügyre vettük. Távcsővel még a pártházon lévő vörös csillagot is ki lehetett venni, de azt is láttuk, hogy ezt a várost sem veti fel a gazdagság. Ezen a környéken réges-régen görögök telepedtek le, ez is egy jellegzetesen görög város.
-
SAPRI
Sapri városka a tenger partján van. Nem is volt igazán érdekes maga a városka, de mégis emlékezetes a kihalt tengerparton töltött időnk. Nem tudni miért, de feltehetően valami csempegyár lehet a közelben, és a part tele volt színes, pár négyzetcentis, szépen lekoptatott élű csempedarabokkal. Persze elfogott minket a gyűjtési láz..., gondoltuk csinálunk majd egyszer valamit belőlük. Hát még mindig a pincében vannak, de majd... Jó volt a vadászat, illett az akkori hangulatunkhoz:-)
-
SORRENTO
-
Majdnem elfelejtkeztem Sorrentót megemlíteni, pedig fontos állomása volt utazásunknak. Igaz, nem úgy jártuk utcáit, mint a bámészkodó turisták, inkább csak áthaladásra használtuk, de míg a parkolótól eljutottunk a hajóig, elég sok mindent láttunk. A szép épületeken, rendezett utcákon túl ott láttam először, és mindez idáig utoljára igazán mediterrán növényzetet, narancsoktól roskadozó fácskákat az utcák mentén, virágzó bougainvillea "falat", hatalmas papagájvirág bokrokat tele virággal, és persze pálmákat, meg hasonlókat.
-
-
-
-
De persze az igazi nagy durranás mégiscsak az volt, amikor kiértünk végre a kikötőbe. Az a látvány még fénykép nélkül is örökre rögzült volna az emlékezetemben.
-
-
És aztán itt a hajó, ami nekem a legszebb, hisz ez készült elvinni minket egy olyan helyre, amiről korábban álmodni sem mertem. Biztos, hogy Capri látása sokaknak nagy álma, és az én álmom most beteljesedni látszott.
-
SORRENTO
-
Majdnem elfelejtkeztem Sorrentót megemlíteni, pedig fontos állomása volt utazásunknak. Igaz, nem úgy jártuk utcáit, mint a bámészkodó turisták, inkább csak áthaladásra használtuk, de míg a parkolótól eljutottunk a hajóig, elég sok mindent láttunk. A szép épületeken, rendezett utcákon túl ott láttam először, és mindez idáig utoljára igazán mediterrán növényzetet, narancsoktól roskadozó fácskákat az utcák mentén, virágzó bougainvillea "falat", hatalmas papagájvirág bokrokat tele virággal, és persze pálmákat, meg hasonlókat.
-
De persze az igazi nagy durranás mégiscsak az volt, amikor kiértünk végre a kikötőbe. Az a látvány még fénykép nélkül is örökre rögzült volna az emlékezetemben.
-
És aztán itt a hajó, ami nekem a legszebb, hisz ez készült elvinni minket egy olyan helyre, amiről korábban álmodni sem mertem. Biztos, hogy Capri látása sokaknak nagy álma, és az én álmom most beteljesedni látszott.
-
-
Eljött végre egyike azoknak a napoknak, amik miatt erre a hosszú útra vállalkoztunk! Anacapri..., amíg nem olvastam Axel Munthe svéd származású orvos-író San Michele regénye című művét, addig fogalmam sem volt arról, hogy ez a város létezik. Capri, a csodaszép sziget mindenki számára ismert, Capri városáról is hallhattunk sokat, hisz sok híres ember telepedett itt le, de hogy a szigeten lévő hegy tetején van egy városka, Anacapri néven, ez nem hiszem, hogy közismert lett volna. Poros, szegény kis település volt valamikor, amihez csak a főníciaiak által épített 777 fokos lépcsőn lehetett feljutni még a XIX. században is. Itt baktatott fel annak idején az akkor Nápolyban dolgozó fiatal orvos, a svéd származású Axel Munthe is. Kicsit a világtól elzártan akart pihenni a lélekromboló nápolyi pestisjárvány után, és ezt a helyet szemelte ki magának. Közvetlen ember volt, összeismerkedett a városka lakóival, akik panaszkodtak, hogy nem tudnak rendesen szántani, mert az ekéjük rendre beletörik valamibe. Ezek a valamik Tiberius császár egykori palotájának maradványai voltak. Miután Axel Munthe is megnézett pár ilyen "valamit", művelt ember lévén azonnal rájött, hogy milyen különleges kincseket talált, a szó szoros értelmében kincseket. De nem az fogalmazódott meg benne, hogy ezeket a kincseket eltulajdonítsa és eladja, hanem az, hogy élete további részét ezen kincsek méltó kiállításának szenteli. Ettől fogva minden megtakarított pénzét ebbe a munkába fektette, ő maga is ha csak tehette, álmai megvalósításán dolgozott. Sok évnyi, évtizednyi munka után lassan elkészült az épület, de a sors durva fintora, hogy ezt már igazán nem láthatta a tulajdonos, mert időközben tönkrementek a szemei. Tán a mindig szikrázó tenger, tán csak már éltes kora tette, de élete végét vakságban töltötte, részben itt, aztán a végén Svédországban. A Villa San Michele ma is Svédország tulajdona, de az érdeklődők számára látogatható. Tán mondanom se kell, én is az egyik ilyen érdeklődő voltam, és felvirradt végre a nap, hogy láthassam. Olyan csodás volt minden, hogy bizonyára a családom sem bánta ezt a kirándulást.
-
Tudom, hogy nem látszik a képen olyan csodásnak Capri szigete, de ez nem a szigeten múlott:-(
-
-
Mi tulajdonképpen Capri várossal nem is foglalkoztunk, oda fogaskerekűvel lehet felmenni, de mi a kikötőtől jobbra lévő buszmegállók felé vettük az irányt. A képen jobbra fenn van egy pici fehér pötty...
-
-
...ami közelebbre hozva a videóval Axel Munthe villája. Ha jól megnézzük a képet, látni a szfixet is az erkélypárkányon. Elképzelhetitek, milyen felemelő pillanatok voltak ezek a számomra, tényleg egy megvalósult álom pillanatai.
-
-
Itt már felettünk van jobbra a villa kertje...-
-
... és a szfinx. Aki olvasta a könyvet, az tudja miről van szó, aki nem, annak is érdekes látvány. Valójában kicsit látomásszerű a regény ezen részlete, mi szerint a tengerben találták azt a csodaszép szobrot egy álom után.
-
Alattunk meg ez a gyönyörű látvány terült elénk.
-
-
.
És ott álltunk a Villa San Michele kapujában. Az egyszerű bejárat számomra ismét a megvalósult álom kategória volt.
-
-
-
-
Sok minden van még itt, de kevés a képem, a lényeg az, hogy Axel Munthe terve megvalósult, a feltárt tárgyak megtekinthetőek bárki számára (már aki el tud jutni Anacapriba), biztonságos helyen vannak. Van, akinek tetszik, van, aki csalódik..., de ennyi a történet. Ahogy a könyvével is van, sokan el sem tudják olvasni, mások imádják. Bevallom, én is meglepődtem még a harmadik olvasásánál is, hogy relatív milyen kevés szó van a könyvben a Villáról, de nyilván ez ragadta meg legjobban a képzeletemet. A legtöbben talán el sem jutnak az olvasásban odáig.
-
-
Axel Munthe kinagyított képe a kutyáival..., nekem a könyvben olvasott kutyákhoz való kapcsolata is elég volt ahhoz, hogy megszeressem, kicsit közelebbről kívánjam "megismerni".
-
És ez itt már Anacapri városkája
-
Hófehér házak, dús növényzet, rend és tisztaság. Jólét és rend sugárzik a városkából, a főtér környéke tele turistákkal. A villában nekünk nagy szerencsénk volt, mert sokan ezzel kapcsolatban is zsúfoltságra panaszkodtak, mi majdnem hogy csak magunk voltunk. Az vitathatatlan, hogy Axel Munthénak köze van a városka fellendüléséhez, ismertté, kívánatossá tette a nevét. Gondolkoztam sokat azon, vajon a ma ott élők áldják, avagy átkozzák az emlékét? Feltehetően ez is, az is előfordul, és hát ne felejtsük el, ez a városka még egyéb látnivalókkal is szolgál. A legnagyobb oka a város turisták általi felfedezésének mindenképpen a fantasztikus technikai bravúrral megépített út volt, amin igaz, csak busszal, de megközelíthetővé vált. Aztán azt követhette a Monte Solanóra épült felvonó, ahonnan káprázatos a kilátás. Egyszer azt is megmutatom, mert visszatértem 2012-ben Capri szigetére, és Anacapri, na meg a villa, akkor sem maradhatott ki az útitervből!
-
-
-
Ez a fenti majolika padló is vonzó látnivaló Anacapriban, egyedülálló a világon. A San Michele templom (véletlen az egybeesés, Axel Munthe nem erről, hanem a kertje aljában lévő San Michele kápolnáról adta a regénye címét) padlóját borítják ezek a mázas kerámiák, melyek a világ teremtését mutatják be nekünk. Ügyesen körbe lehet járni, de rálépni tilos. A legjobb rálátás a karzatról történik, ezért fizetni kell tán 2 eurót, de mindenképpen érdemes. Az alkotója feltehetően az, akiről a fenti linkben írnak, de vannak olyan elképzelések is, hogy tán az az utókor számára ismeretlen mester készítette, aki az oly népszerű nápolyi Santa Chiara templom kolostor kertjének majolikáit is.
Ha valamilyen fontos egyházi esemény van, akkor rendeltetésének megfelelően használják a templomot, és a padlót egy (vagy inkább több) hatalmas szőnyeggel letakarják.
-
-
Ez a kép igazán nem sikerült valami jól, de nem is az a fontos, hanem hogy emlék. Egy gondolatmenet emléke, miközben mi elragadtatott sétánkat folytattuk a városkában, labdarugdosást hallottunk. Tovább menve megláttunk egy kisfiút, aki szemmel láthatóan dühösen rugdosta a ház falához a labdáját. Elgondolkoztam, ki lehet ő, tán ott él, vagy csak ott nyaral..., vajon tudatában van annak, hogy hol is van, hogy hány ember vágya, hogy legalább egyszer életében eljuthasson erre a szigetre?
-
-
És ez itt már a híres föníciai lépcső, 777 foka durván faragva, magasak, rettentő kényelmetlenek, valójában muszáj folyamatosan figyelni, hogy el ne botoljunk, pedig az alattunk lévő látvány sokkal izgalmasabb. Mégis olyan itt járni, illetve inkább két lépcsőnként álldogálni, mintha a mennyországban járnánk, kiválasztottság érzése tölti el az embert. Sokan megkérdőjelezik Capri szépségét, én azt hiszem, valóban páratlan gyönyörűség. Az elképzelttel szemben szinte semmi "kivagyiság" nem látszik az avatatlan szemnek, ha alaposan bejárjuk olyan egyszerű szépségekre lelünk, mint kevés más helyen. Na jó, maga Capri város néhány utcája kirakataival, szállodáivam már nem épp a szerénység hajléka, de az csupán egy nagyon pici része a szigetnek. És az is szép, csak éppen a kirakatokat nem ajánlott nézegetni, hogy ne ébredjen fel bennünk némi kisebbségi érzés!:-( De tény, hogy ha valami népszerű a gazdagok körében, az feltehetően nem véletlen, de a kevésbé tehetősek, sőt, a legcsóróbb kíváncsiak is, bár korgó gyomorral, de páratlan örömöt lelhetnek az ittlétben!:-) Itt vagyok erre példaként én magam.
-
Mielőtt elindultunk erre az utazásra, láttam egy hasonló képet a neten a villáról, és szilárdan elhatároztam, hogy nekem is lesz egy ilyen képem! Már-már veszni látszott a terv, mert eleinte nem találtuk a lépcsőt, aztán egyszer csak ott voltunk rajta! Csakhogy ahol kiértünk ide, elég messze voltunk a villától, így egy jó darabot felmentem, hogy elkészítsem ezt a képet az utókornak:-) Nem túl jó, de az enyém!!! Jelképe a megvalósítható álomnak!
-
-
És hát ez a csodálatos tenger, azok a fantasztikus színek, és az azóta kedvenc sarkantyú virágok, melyek minden tavaszi olasz utazást végig kísérnek! Mindenhol nyílnak, árkokban, partokon, várfalakban, sziklákon. És persze már az én kertemben is:-)
-
-
Ha sziklakert..., hát ez az, az egyik legszebb sziklakert a világon!
-
-
Ez pedig kicsit magasabban a sziklákra "szerelt" vasbeton út, ami lehetővé tette, hogy feljussanak a hegyre járművekkel. Gyalogos forgalom nincs ezen az úton, a gyalogosoknak most is a főníciai lépcső áll rendelkezésükre, de a busz is csak erős idegzetűeknek és gyomrúaknak való. Caprin egyébként nincs autóforgalom, csak busz, taxi, árú szállítás..., persze biztos akadnak kivételek, de nem az egyszerű nép számára.
-
-
Itt már közeledik a kikötő, sajnos olyan kompjegyet vettünk, amivel fél négykor vissza kellett menni Sorrentóba, ez hiba volt, de nagyon zöldfülűek voltunk, nem figyeltünk eléggé a jegyváltásnál. Így első Capris kirándulásunk elég rövidre sikeredett, de ennek ellenére igen tartalmas volt. Igaz, maradt hiányérzetem, ami persze kiváló ok volt a visszatérésre, de a legfőbb vágyam teljesült!:-)
-
-
-
-
Nem ért véget a napunk ezzel a hajózással, sőt! Bevallom, én nem gondoltam rá, hogy így, izzadtan, fáradtan, éhesen szeretném látni álmaim netovábbját, Amalfit, de a férjem által kitalált lépés mindenképpen logikusnak tűnt. Sorrentóban kikötöttünk a hajóval, és onnan indult a híres Amalfi parti út, hát adta is magát a helyzet. Reggel a hegyek mögötti sztrádán érkeztünk, de most volt időnk, így nekivágtunk. Bár minden lehetséges helyen megálltunk, és videóztam, de képeket nem készítettem a páratlanul gyönyörű tájról. Ezeket a képeket videóval fotóztam, sajnos olyanok is, de azért jó, hogy vannak.
-
-
Hogy milyen is volt ez a partszakasz, azt csak az tudja igazán érteni, aki már járt rajta. Pár szóval: elképesztő, félelmetes, lélegzet elállító, gyönyörű, izgalmas, csodás!:-)
De bővebben: megyünk egy hihetetlenül kanyargós és keskeny úton, ahol lépten-nyomon előre beláthatatlan kis alagutakban kell átkelni, miközben egyik oldalon az elképesztően gyönyörű tengert lehet bámulnia annak, aki nem vezet, és annak is, aki vezetés mellett is tud bámulni. A másik oldalon hegyoldal van hasadékokkal teli sziklafalból, és minden létező helyen citrom ültetvényekkel. Elképzelni is hihetetlen, de magukban a sziklahasadékokban, barlangszerűségekben is citromfák sorakoztak. Csodálatos ez az út, életünk egyik legnagyobb élménye volt, az biztos.
-
-
Ez itt, bár nem könnyű a videós képről felismerni, de már maga Amalfi, álmaim városa.
-
Nehézkes parkolás után végre bejutottunk a városka fő, és talán egyetlen nagyobbacska terére. Ahhoz, hogy fényképezzek már sötét volt, de videózgattam. Elég rosszul érintett, hogy a harangtorony alsó része és a Szent András dóm fele is körbe volt állványozva, vagyis a lépcsőtől balra lévő része. Alapvetően persze örültem, bár én egy kényelmes, egész naposra terveztem ide a kirándulást. Na de igyekeztem túltenni magam a problémáimon, amiben az is segített, hogy itt ettem életem tán legdrágább, de tán legfinomabb fagyiját, a Baccót. Igazán nem nagyon tudtunk mit tenni, este is volt, éhesek is voltunk, végül beültünk vacsorázni. A vacsora felejthető volt, de a hely nem, annál is inkább, mert ott hagytuk a névjegyünket egy 200.-Ft-os papírpénz "személyében". Az úgy történt, hogy a recepciós pult fölött volt egy nagy tablószerűség, a technikájára nem emlékszem, de feltehetően üveg szorította le a bankókat, melyek a világ össze tájáról kerültek oda. Gondolta a férjem, szaporítja a készletet, és még kommentárt is akart hozzáfűzni Károly Róbert személyéről, az "olasz-magyar rokonságról", de nem tudta magát megértetni a pincérrel, aki inkább kommentárt nem kérve azonnal feltette a mi pénzünket is. Szóval ha valaki arra jár (a fő utcán kicsit előre és balra fel kellett menni és ott volt valahol, tán Giuseppe trattoriája, de nem biztos), az a kétszázas ott a miénk!:-) Jó lenne nekem magamnak meggyőződni róla, hogy még nem takarták el, de arra ma már kevés esélyt látok, hogy valaha Amalfi közelbe kerülök.
Az viszont nem volt kérdés, hogy én ennyi Amalfival nem érhetem be, így aztán megbeszéltük, hogy erre vesszük az irányt hazafelé jövet, és pár órát még itt töltünk.
-
JÓN TENGER-POLICORO-LIDO HERACLEA
-
Valójában már csak egy szabadnak látszó napunk maradt, amit én Agropolira vagy Paestumra terveztem, de a férjem kitalálta, milyen izgalmas lenne elmenni a Jón tenger partjára átszelve egész Basilicátát. Az út nem lévén sokkal hosszabb, és nem lévén ellene jogosnak látszó érveim, így ezt a tervet valósítottuk meg. Megjegyzem, tán az én tervem el sem hangzott, de olyan elszántnak tűnt, így nem akartam vitatkozni, valóban érdekesnek tűnt az ötlet.
Maga az út hosszú volt Basilicata tartományon keresztül, és kevés érdekességet rejtett. Néhány zanótmező, hósipkák a hegytetőkön, kolompoló tehéncsorda színesítette csupán a tájat. Emberek nem nagyon laktak arrafelé, elvétve volt néhány kisebb, szemmel láthatóan szegény városka. Az út vége felé egy víztározó keltett némi látványosságot, de már közel jártunk a célhoz, Policoróhoz.
Úgy gondoltuk, hogy talán arrafelé már melegebb a tenger..., hát tévedtünk. A végtelenül sivár, de mégiscsak strandnak látszó partszakasz a jól hangzó Lido Heraclea nevet viselte. Olyan érzésem volt a névtől és a látványtól, mintha egy amerikai film részese lennék, ahol egy kietlen országúton egy félelmetesnek látszó motelhez ér a főszereplő. Ezt a hangulatot még fokozta a szél játéka, mely folyamatosan igen hangosan lobogtatta a behúzott napvédő ernyő lelógó részét, melyen a Lido Heraclea felirat szerepelt. A lerobbant állapotban lévő kiszolgáló épületek az éttermen kívül zárva voltak, abban azonban érdekes módon terített asztalok sokaságát láttuk, amire később talán magyarázatot találtam.
El lehetett képzelni, hogy nyáron nagy strandélet van itt, de akkor csupán néhány dzsekibe öltözött helybéli múlatta az idejét a parton, tán halászok voltak, vagy csak beszélgettek. Bizonyára a mi strandoló kedvünk is jó témát szolgáltatott nekik a beszélgetésre, biztos azt hitték, legalább svédek vagyunk, hogy be mertünk menni abba a hideg vízbe. A környék, a tenger semmi szépséget nem mutatott, a Duna is szebb színű, mint ott volt volt akkor a tenger, a part homokos, kavicsos, előbbit fújta a szél, utóbbitól alig tudtunk gyalogolni. Maga a víz tán nem lett volna hideg, de túlságosan nyitott volt a tér a marateai strand hegyoldali védettségével szemben, így a szél miatt a tengerből kijőve igen csak fáztunk, legalábbis a nőneműek. Élmény volt persze ez is, de nem feltétlen pozitív élmény.
Miközben dideregtünk a parton láttam utasokkal teli buszokat masírozni a közeli szállodákba, és hevesen sajnáltam őket. Tán azt hitték életük nagy mediterrán élményét fogják átélni azon a májusi utazáson, de a környék még "nem ébredt fel" téli álmából. Szerintem itt Magyarországon melegebb lehetett akkor annál, mint ami ott volt. A tenger többnyire hűti a levegőt, és mire kellően meleg lesz fürdéshez, addigra már a levegő is forró lesz. Mi csak egy napot pazaroltunk el erre az útra, de ők, a buszosok, tán az összekuporgatott pénzüket költötték arra, hogy az a hideg szél a szemükbe fújja a port. Feltehetően az egyik ilyen busz utasainak voltak megterítve az étterem asztalai. Hogy akkori hangulatomat alátámasszam, ezt az egy képet készítettem, ez volt a strand dísze:
El lehetett képzelni, hogy nyáron nagy strandélet van itt, de akkor csupán néhány dzsekibe öltözött helybéli múlatta az idejét a parton, tán halászok voltak, vagy csak beszélgettek. Bizonyára a mi strandoló kedvünk is jó témát szolgáltatott nekik a beszélgetésre, biztos azt hitték, legalább svédek vagyunk, hogy be mertünk menni abba a hideg vízbe. A környék, a tenger semmi szépséget nem mutatott, a Duna is szebb színű, mint ott volt volt akkor a tenger, a part homokos, kavicsos, előbbit fújta a szél, utóbbitól alig tudtunk gyalogolni. Maga a víz tán nem lett volna hideg, de túlságosan nyitott volt a tér a marateai strand hegyoldali védettségével szemben, így a szél miatt a tengerből kijőve igen csak fáztunk, legalábbis a nőneműek. Élmény volt persze ez is, de nem feltétlen pozitív élmény.
Miközben dideregtünk a parton láttam utasokkal teli buszokat masírozni a közeli szállodákba, és hevesen sajnáltam őket. Tán azt hitték életük nagy mediterrán élményét fogják átélni azon a májusi utazáson, de a környék még "nem ébredt fel" téli álmából. Szerintem itt Magyarországon melegebb lehetett akkor annál, mint ami ott volt. A tenger többnyire hűti a levegőt, és mire kellően meleg lesz fürdéshez, addigra már a levegő is forró lesz. Mi csak egy napot pazaroltunk el erre az útra, de ők, a buszosok, tán az összekuporgatott pénzüket költötték arra, hogy az a hideg szél a szemükbe fújja a port. Feltehetően az egyik ilyen busz utasainak voltak megterítve az étterem asztalai. Hogy akkori hangulatomat alátámasszam, ezt az egy képet készítettem, ez volt a strand dísze:
-
-
De mindez annyira nem lett volna bosszantó, jártunk ott is, láttuk azt is, és elmondhatjuk magunkról, hogy fürödtünk a Jón tengerben is. De amikor hazafelé 50 kilométerre mentünk el a híres Materától, akkor nagyon bántott, hogy a város megnézése helyett ott fagyoskodtunk. De már késő lett volna ahhoz, hogy odamenjünk, inkább siettünk haza, hogy méltó búcsút vegyünk a mi Marateánktól, hisz az volt az utolsó esténk.
Előbb a tengerhez mentünk nézni a lemenő nap fényében a gyönyörű partszakaszt, majd megnéztük a már üres strandot, aztán a városka egyetlen, de igazán színvonalas fagyizójának teraszán múlattuk az időt.
-
-
Bár eléggé fáradtak voltunk már, de vártak ránk még csodák a következő napokban is.
-
-
Reggel a lehető legkorábban indultunk, hisz hosszú út várt aznap is ránk sok látnivalóval. Elsőre persze Amalfi volt a cél. Hát mint is mondjak, azért másodjára már nem volt az az elementális élmény, az állványzat most is ott éktelenkedett, és valójában azon túl, hogy láttuk nappali fényben is, nem sokkal többet láttunk belőle, mint korábban. De legalább emlékképeket tudtam róla készíteni.
Hogy miben is rejlik Amalfi szépsége? Nehéz erre válaszolni, valójában sokan csalódnak benne, mert tényleg valami csodát várnak, és hát csoda nincs, csupán egy érdekes városka. Még különösebben érdekesnek sem mondható, vannak szerte Itáliában ennél izgalmasabb városok, de talán mégis van benne valami, ami sok embert megbabonáz. Egyszer régen egy TV műsorban nagyjából azt hallottam, hogy " ha egy Amalfiban élő ember meghal, nem is veszi észre, mert a mennyország pont olyan, mint Amalfi." Ez azért erős túlzásnak tűnik, de az biztos, hogy nagyon különleges és kellemes hely. Magam sem tudom, csalódtam-e benne, de nem hiszem. Mikor 2012-ben Nápolyban jártunk terveztem ide egy kirándulást, de végül inkább maradtunk Nápolyban..., nem éreztem elég erősen, hogy jó lenne még egy sietően itt töltött alkalom, mert valójában az Istenek ösvényét terveztem végig járni. Akkor úgy gondoltam, maradjanak inkább a régi emlékek, és adjuk meg Nápolynak még azt az egy napot, ami járt neki. Jó döntés volt, az volt a legklasszabb nápolyi napunk, így legalább Nápoly tényleg kerek lett. De ha úgy adódna, hogy eljutnék még egyszer Amalfiba, jó lenne legalább egy teljes napot ott tölteni..., melynek egy részében csak üldögélnék a templom lépcsőjén, miközben echte Amalfis limoncellót szopogatnék:-)
-
Hogy miben is rejlik Amalfi szépsége? Nehéz erre válaszolni, valójában sokan csalódnak benne, mert tényleg valami csodát várnak, és hát csoda nincs, csupán egy érdekes városka. Még különösebben érdekesnek sem mondható, vannak szerte Itáliában ennél izgalmasabb városok, de talán mégis van benne valami, ami sok embert megbabonáz. Egyszer régen egy TV műsorban nagyjából azt hallottam, hogy " ha egy Amalfiban élő ember meghal, nem is veszi észre, mert a mennyország pont olyan, mint Amalfi." Ez azért erős túlzásnak tűnik, de az biztos, hogy nagyon különleges és kellemes hely. Magam sem tudom, csalódtam-e benne, de nem hiszem. Mikor 2012-ben Nápolyban jártunk terveztem ide egy kirándulást, de végül inkább maradtunk Nápolyban..., nem éreztem elég erősen, hogy jó lenne még egy sietően itt töltött alkalom, mert valójában az Istenek ösvényét terveztem végig járni. Akkor úgy gondoltam, maradjanak inkább a régi emlékek, és adjuk meg Nápolynak még azt az egy napot, ami járt neki. Jó döntés volt, az volt a legklasszabb nápolyi napunk, így legalább Nápoly tényleg kerek lett. De ha úgy adódna, hogy eljutnék még egyszer Amalfiba, jó lenne legalább egy teljes napot ott tölteni..., melynek egy részében csak üldögélnék a templom lépcsőjén, miközben echte Amalfis limoncellót szopogatnék:-)
-
-
-
A városka fő nevezetessége a Szent András templom, amit végül nem sikerült belülről is látni, csak később tudtam meg, hogy nem egykönnyen megtalálható a bejárata. Ami még ma is rossz emléket ébreszt, az inkább az volt, hogy felcsatangoltunk a harangtorony mögé, aztán valahogy elvesztettük egymást, én jól felizgattam magam, és el is felejtkeztem a templomról.
-
De ezért a látványért mindenképpen megérte a fáradtság és még az izgalom is.
-
-
Szűk, fehér sikátorok szövevénye a városka.
-
-
Ez a kép már Ravellóból, a hegyről készült, Amalfi városkája fut le a tengerre, körülötte pedig végestelen végig citromültetvények a hegyoldalon. Amalfi legfőbb híressége a Limoncello, bár a legtöbb itteni város a magáénak vallja. Természetesen a citrom, illetve érdekes módon csak a friss, tiszta citromhéj az alapanyaga.
Ha úgy adódna, hogy eljutnék még egyszer Amalfiba, jó lenne legalább egy teljes napot ott tölteni..., melynek egy részében csak üldögélnék a templom lépcsőjén, vagy éppen a kikötőben, miközben echte Amalfis Limoncellót szopogatnék.
-
Ha feltenné valaki a kérdést, megérte-e ezért a városért akkora utat megtenni, csak azt mondhatnám, hogy IGEN, nagyon megérte! De tán nem ezért, hanem mindenért, amit láthattunk, tapasztalhattunk ezen az igen hosszú utazáson. Amalfi látása így a megvalósult álmok nem legtökéletesebb formájának tekinthető, de azért mégiscsak megvalósult:-)
-
-
Felkészülésem alatt már használtam az internetet, és valahogyan rábukkantam a Cascata Marmoréra, Olaszország egyik legnagyobb vízesésére. Nem "igazi" ez a vízesés, még a rómaiak terelték a szakadék felé a Nera folyó vizét a mocsarak miatt, és ma már részben vízerőműként működik. A pontos működési elvét nem tudom, de este 6 óra után ezt a szakaszt lezárják, és valahol máshol elektromos energia termelésre használják a víz erejét. Úgy gondoltam, hogy hazafelé utazásunk egyik megállójaként beveszem az útitervbe. A képek alapján elég vonzónak, érdekesnek tűnt, szeretjük a vízeséseket, miért is ne néznénk meg, ha már a közelben járunk? A képek kivételesen a második látogatásunkkor készültek, de a videós felvétel ebben az esetben tényleg hasznosabb volt, hiszen nem csak a mozgó kép, de a dübörgő hang is sokkal izgalmasabb még emlékként is. Olyannyira megérte ide is eljönni, hogy egy későbbi utazásunk terveibe is bevettem, a képek akkor készültek.
-
-
-
ASSISI
-
Az Assisi felé vezető úton olyan városok mellett haladtunk el, mint Spoleto, Spello..., akkor még talán remélni sem mertem, hogy egyszer azok utcáit is fogom koptatni. Assisibe, helyesebben mondva a város alatti kempingbe szemerkélő esőben, sötétedés után értünk, de fogadtak és szerencsére volt üres lakókocsi.
-
Reggel nagy aggodalom, vajon az eső nem mossa-e el számunkra Assisit? Nem mosta el, szép idő ugyan nem lett, de akkor arra a pár órára tökéletes volt. Ez a kép nem akkor készült, hanem évekkel később, de most Assisiről nem szeretnék sokat írni, oly rövid volt az ottlétünk, lesz majd másik alkalom, amikor igazán kiélvezhetjük a város emlékeit, szépségeit.
Ami az időjárástt illette, nagyjából rendben volt a dolog, de a felső templom nem volt aznap látogatható, ami eléggé szíven ütött. Az alsó templomban ellenben nagyon szépen énekeltek apácák, miközben lehetett nézelődni, megható és szép volt.
-
-
Kár is szaporítanom a szót, láttuk, hogy Assisi gyönyörű, és tudtuk, hogy az a pár órás városnézés is csak arra volt jó, hogy erősödjön bennünk az elhatározás, meg kell egyszer néznünk Assisit alaposan! Vissza is mentünk, de az már egy sok évvel későbbi történet. Mindenkit biztosíthatok addig is, hogy Assisi tényleg csodaszép:-)! Talán egy kicsit "túl" szép is..., de erről "majd a jövőben" írok.
Assisi után tényleg az otthonunk volt a fő cél, persze útközben itt-ott azért pár percre megálltunk, előbb gyönyörködni az umbriai tájban, majd később az Adriai tenger partján egy "tipikus" strandon. A szezon még ott is odébb volt, de már bontogatta szárnyait..., és a tengert látni, meg hallani minden évszakban nagy élmény. Persze a tengerek és tengerpartok nem egyformák, de mindegyik lenyűgöző a maga erejével, és bármelyik ébreszhet bennünk érdekes emlékeket, amik aztán érdekes gondolatmeneteket szülnek. Itt a Halál Velencében regény "díszletei" között érezhettük magunkat, a fürdőkabinok, a szélben lobogó napernyők, a magányosan hullámzó tenger "ismerősnek" tűnt. Megfelelő záróakkordja is volt ennek az első, de mindmáig talán legjelentősebb olaszországi utazásunknak....,
.... melynek legfőbb eredménye az volt, hogy elhatároztuk, az egész világ sajnos nem lehet a mienk, de Olaszországot tán meg tudjuk valamelyest ismerni! Néha eszembe jut, hogy ebbe, vagy abba az országba talán jó lenne elmenni, de mindig az lesz a vége, hogy annyival kevesebb jutna pénzből, erőből Olaszországra. Olyan ez, akár egy folytatásos regény, aminek évente jelennek meg a fejezetei. És ha már elolvastuk a fantasztikusan izgalmas első fejezetet, nem kezdhettünk bele egy másik regénybe, amíg ennek a történetnek végére nem járunk!:-)
ASSISI
-
Az Assisi felé vezető úton olyan városok mellett haladtunk el, mint Spoleto, Spello..., akkor még talán remélni sem mertem, hogy egyszer azok utcáit is fogom koptatni. Assisibe, helyesebben mondva a város alatti kempingbe szemerkélő esőben, sötétedés után értünk, de fogadtak és szerencsére volt üres lakókocsi.
Ami az időjárástt illette, nagyjából rendben volt a dolog, de a felső templom nem volt aznap látogatható, ami eléggé szíven ütött. Az alsó templomban ellenben nagyon szépen énekeltek apácák, miközben lehetett nézelődni, megható és szép volt.
Kár is szaporítanom a szót, láttuk, hogy Assisi gyönyörű, és tudtuk, hogy az a pár órás városnézés is csak arra volt jó, hogy erősödjön bennünk az elhatározás, meg kell egyszer néznünk Assisit alaposan! Vissza is mentünk, de az már egy sok évvel későbbi történet. Mindenkit biztosíthatok addig is, hogy Assisi tényleg csodaszép:-)! Talán egy kicsit "túl" szép is..., de erről "majd a jövőben" írok.
---------------------
Assisi után tényleg az otthonunk volt a fő cél, persze útközben itt-ott azért pár percre megálltunk, előbb gyönyörködni az umbriai tájban, majd később az Adriai tenger partján egy "tipikus" strandon. A szezon még ott is odébb volt, de már bontogatta szárnyait..., és a tengert látni, meg hallani minden évszakban nagy élmény. Persze a tengerek és tengerpartok nem egyformák, de mindegyik lenyűgöző a maga erejével, és bármelyik ébreszhet bennünk érdekes emlékeket, amik aztán érdekes gondolatmeneteket szülnek. Itt a Halál Velencében regény "díszletei" között érezhettük magunkat, a fürdőkabinok, a szélben lobogó napernyők, a magányosan hullámzó tenger "ismerősnek" tűnt. Megfelelő záróakkordja is volt ennek az első, de mindmáig talán legjelentősebb olaszországi utazásunknak....,
.... melynek legfőbb eredménye az volt, hogy elhatároztuk, az egész világ sajnos nem lehet a mienk, de Olaszországot tán meg tudjuk valamelyest ismerni! Néha eszembe jut, hogy ebbe, vagy abba az országba talán jó lenne elmenni, de mindig az lesz a vége, hogy annyival kevesebb jutna pénzből, erőből Olaszországra. Olyan ez, akár egy folytatásos regény, aminek évente jelennek meg a fejezetei. És ha már elolvastuk a fantasztikusan izgalmas első fejezetet, nem kezdhettünk bele egy másik regénybe, amíg ennek a történetnek végére nem járunk!:-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése