Verona
Sestriere
Torino
Francia kirándulás
Susa
Antibes
Noli
Monte Carlo
Genova
Portofino
Grangessises
-
Luzern
Rajna vízesés
Stein am Rhein
Jó kis memória torna nekem ezen régi utazások emlékének felelevenítése, de nagy örömömre szolgál. Amitől inkább félek egy kicsit míg végigjátszom a fejemben utazásaink filmjeit, melyekben annyi szépet láttunk, annyi jót tapasztaltunk, hogy képtelenségnek tűnik az emlékek végére érni. Na de ha meg sem próbálom, akkor ugye sosem tudom meg, hogy képes vagyok-e tervem megvalósítására?:-)
Első utazásunk leírásakor nem részleteztem, valójában hogyan is kezdődtek el a mi utazásaink. Talán azért nem, mert akkor a cél volt adott elsősorban, vagyis Amalfi, de hogy akár az, és főleg az azt követő utazások valóban létre jöttek volna valaha is, nagyon kérdéses. Elsősorban anyagi, de talán elhatározási okból is..., ám időközben létrejött egy kényszer!
Biztos majdnem mindenkit hívtak telefonon már innen-onnan különböző üdülési jogokkal, és ez velünk is megtörtént. Ha jól emlékszem egy három napos üdülést ajánlottak a családnak minden kötelezettség nélkül, gondoltuk, jó lesz az majd a gyerekekkel, és persze nagyon szilárdan elhatároztuk, hogy semmibe nem hagyjuk magunkat belerángatni! Elhatározás ide, vagy oda, hagytuk magunkat, akkoriban épp kisebb örökség részese voltam, és úgy határoztunk, hogy amíg még van belőle, befektetjük erre az utazási célra.
Most itt kellene egy eredményt hirdetnem, hogy jól tettük, avagy sem. Nem olyan egyszerű ám ezt eldönteni, hisz sokféle tényező játszik szerepet a történetben. Én persze az évek során levontam a magam következtetéseit: nagy valószínűség szerint nem volt jó bevállalás, sem anyagilag, sem helyhez kötöttségileg. Viszont az az egy majdnem biztos, ha nem tesszük meg, sosem leszünk olyan mindenre elszánt utazók, amilyenekké tulajdonképpen a kényszer tett minket! Félre ne értsen senki, nem a vágy hiányzott, nem is az idő, hanem az anyagiak, amikből erre a célra nem igazán jutott volna úgy, hogy ne kelljen másról lemondani. De így, hogy elköteleztük magunkat, így meg kellett oldani a helyzetet, és valahogy mindig megoldódott :-)
Igen, kényszer, mert egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy eltelt a szerződés megkötése óta annyi év, hogy ha nem utazunk, elveszítjük az első lehetőséget! Azért ezt mégsem hagyhattuk, összehúztuk hát a nadrágszíjat, és elkezdtünk tervezgetni. Nálam akkor már a cél adott volt, Amalfi, és a cél megvalósítására nagy szerencsémre adott volt a marateai szállás lehetősége, amiről az első bejegyzésemben írtam. Az, hogy az utazás anyagi lehetőségei hogyan oldódtak meg, az már leginkább a férjem gondja volt, és megoldotta. Persze a semmiből ritkán lesz pénzt, valahonnan el kell venni azt, ami van, és másra költeni. De a lényeg mégis az volt, hogy ettől az évtől kezdve nem nagyon volt más megoldás, majd minden évben "kellett" menni valahová. A szállás így adott volt, de tudjuk, hogy azért nem a szállás az egyetlen, ami pénzbe kerül, sőt, mondhatjuk, hogy az szinte részletkérdés! :-(
Ha ebbe a helyzetbe így belegondolok, azt kell mondanom, minden örök emlékű csodát, amit az utóbbi évek utazásaiban átéltünk, ennek a kényszernek köszönhettük. Még azokat az utazásokat is, amiket ezen a "kötelezettségen" kívül valósítottunk meg, mert akkora már egyszerűen nem tudtunk meglenni Olaszország nélkül!
Igen, kényszer, mert egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy eltelt a szerződés megkötése óta annyi év, hogy ha nem utazunk, elveszítjük az első lehetőséget! Azért ezt mégsem hagyhattuk, összehúztuk hát a nadrágszíjat, és elkezdtünk tervezgetni. Nálam akkor már a cél adott volt, Amalfi, és a cél megvalósítására nagy szerencsémre adott volt a marateai szállás lehetősége, amiről az első bejegyzésemben írtam. Az, hogy az utazás anyagi lehetőségei hogyan oldódtak meg, az már leginkább a férjem gondja volt, és megoldotta. Persze a semmiből ritkán lesz pénzt, valahonnan el kell venni azt, ami van, és másra költeni. De a lényeg mégis az volt, hogy ettől az évtől kezdve nem nagyon volt más megoldás, majd minden évben "kellett" menni valahová. A szállás így adott volt, de tudjuk, hogy azért nem a szállás az egyetlen, ami pénzbe kerül, sőt, mondhatjuk, hogy az szinte részletkérdés! :-(
Ha ebbe a helyzetbe így belegondolok, azt kell mondanom, minden örök emlékű csodát, amit az utóbbi évek utazásaiban átéltünk, ennek a kényszernek köszönhettük. Még azokat az utazásokat is, amiket ezen a "kötelezettségen" kívül valósítottunk meg, mert akkora már egyszerűen nem tudtunk meglenni Olaszország nélkül!
De a 2005-ös utazás mindenképpen az RCI-hoz kapcsolódott, és akkor, már nem is emlékszem milyen indokok alapján, de beválasztottuk Sestrierét. Ez a városka csak a sípályáiról ismert sielős körökben, és fenn északnyugaton, a Torino közeli hegyekben van. Abban az évben viszont kiemelt szerepe volt, mert készültek a következő évi téli olimpiára, ami ugye nagy építkezéseket jelentett. Kicsit aggódtunk, hogy mennyire fog ez a dolog tetszeni nekünk, de szeretjük a nagy hegyeket, kíváncsiak voltunk Torinóra is. Ám hogy valamivel mégis vonzóbb legyen az utazás, mielőtt még útra keltünk, elterveztük, hogy két napra leruccanunk a Tirrén tengerhez. Ebben a döntésben biztos szerepet játszott az is, hogy korábbi útitársunknak nagyobb kedvet csináljunk megint egy heti iskolai lógáshoz. A lényeg az, hogy ezzel a Riviérás tudattal azért egy kicsit derűsebbnek tűnt a dolog, nagyobb volt a lelkesedésünk.
Sajnos fényképezőgép még mindig csak manuális volt, és azzal is voltak gondok, de azért talán megfelelően szép képek nélkül is érdekes lesz, amiket leírok.
Sajnos fényképezőgép még mindig csak manuális volt, és azzal is voltak gondok, de azért talán megfelelően szép képek nélkül is érdekes lesz, amiket leírok.
Valamikor éjszaka indultunk, nagyon hosszú volt az út odáig, Olaszországban elsőként Veronában álltunk meg.
-
VERONA-
A pár óra, amit ott töltöttünk, nagyon kellemes emlék, de annál nem sokkal több, behatóbb ismeretséget nem tudtunk kötni a várossal. Az nagyon feltűnő volt, hogy Velence mennyire rajta felejtette nyomait a hosszú ideig fennhatósága alatt élő városon, de ettől függetlenül Veronának megvolt a maga különleges egyénisége, amit a sokáig ott uralkodó Scaligeri család stílusának köszönhetett.
-
-
-
És persze nem hanyagolható el a római birodalom emléke, ami a legszebben talán ebben a gyönyörű hídban, a Ponte Pietrában érvényesül itt Veronában.
-
-
A hídon átkelve hamarosan a gyönyörű, de erősen velencei stílusjegyeket viselő Piazza delle Erbe sok különleges látványban részesíti a látogatókat. Sokáig időztünk mi is itt a lehetőségeinkhez mérten, sok a szépséges látnivaló és remek a tér hangulata, melyen továbbra is korlátlanul uralkodik Velence oroszlánja. De a történelmi belvárosban szinte minden építészeti korszak megmutatja magát a római kortól a reneszánsz korig bezáróan.
-
-
A Piazza dei Signori is, ahol Dante szobra áll, épületeivel olyan igazán "Veronásan" vegyes volt, a fecskefarkú középkori palota mellett a Loggia del Consiglio freskós homlokzata már reneszánsz elemekben dúskál. A tér többi épülete azonban a kemény középkort idézi, és mindegyik valamilyen módon a törvénykezéshez kapcsolódik. Piciny "házitemplom" után érjük el a Scaligierik temetőjét. Pontosan 124 évig uralkodtak a városban a Scaligierik, voltak közöttük nemes és mentelen uralkodók. De talán az utóbbiak is jobbak voltak, mint az utánuk következő sok évszázados idegen uralom, amitől tulajdonképpen a város csak 1866-ban, vagyis Olaszország egyesítésével szabadult meg. Mindenesetre igen különleges kis temetőjük van itt a történelmi belvárosban a Scaligeriknek.
Dante Firenzéből történt száműzetése után sok fejedelmi udvarban megfordult, de talán "végállomását", Ravennát kivéve, a leghosszabb időre a veronai Scaligeri család vendégszeretetét vette igénybe, ott is pontosan I Cangrande vette pártfogásába, aki talán a legnemesebb uralkodója volt a városnak.
A fenti kép készítése közben épp a veronai városháza előtt álltam, melynek fel lehet menni lifttel a tornyába, de ez majd egy újabb utazásunk élménye lesz, amihez már igazi saját képek bővebben járnak majd.
-
Persze sétánk elvezetett a híres Júlia erkély felé, de annyira azért nem érintett meg a hely szelleme, hogy lefotóztam volna. Inkább érinti meg az embert maga a történet, és gondolkodik el a várost látva, történelmét kicsit ismerve a dráma tartalmán. Valami építkezés képe is felmerült most bennem a házzal kapcsolatban, ami zavarta az összképet. Fotózhattam volna a falakat, a magam részéről jópofának, de kissé gusztustalannak is tartottam a rágógumikkal felragasztott üzenetek sokaságát..., bár el kell ismerni, nem volt rossz az ötlet, és sok követőre talált!
- .
- .
-
Verona egyik sétáló utcáján, talán a Via Mazzinin, a kelleténél tán kicsit gyorsabban haladva nagyon izgatott már a római kori Aréna, de sajnos nem sokat láttunk belőle, mert éppen tatarozták
-
-
Még ezt az egy képet találtam annak az utazásnak az emlékeként, egy érdekes városkaput a Via Dietro Anfiteatro végén, bár elég keskeny, de valószínűleg hídként is szolgált annak idején. Ugyancsak jellemzően fecskefarok díszítésű a mögötte picit látható egyik Scaligeri torony is. Villámlátogatásunk nem maradt hatás nélkül, az elhatározás megtörtént, és jövünk mi még Veronába hamarosan!
Magán a nagyméretű Piazza Brán, ha jól emlékszem, valamilyen vásárszerűség volt, de nem időztünk, messze volt nagyon a cél!
-
-
A fenti képet valamikor később az útról készítettem, az a kis település szerűség, ami innen a távolból olyan, akár egy kis fészek (a kép alsó részének közepén) maga az ősi Grangessises helység, melynek réges-régi épületei mellett vannak közvetlenül az üdülőházak. A táj maga nem volt éppen tavaszias hangulatú odafenn! De panaszra semmi ok, azért az sem utolsó hétköznapi helyzet, ha az ember fenn van az Alpok egyik csúcsán, még akkor sem, ha éppen nem síelni készül.:-)
-
Közvetlen kapuzárás előtt, már koromsötétben érkeztünk meg a szállásunkra, mondhatni, hogy csak a hó világított. Őszintén szólva nem is igazán tudom, hogyan találtuk meg, hisz annyira el van zárva a világtól..., feltehetően valami kiírás segíthetett. Reggel kinézve az ablakon a fenti látvány tárult elénk, mindenfelé az Alpok hegyei vettek minket körül, és hó, meg hó! Várakozásunktól eltérően igazi tél volt abban az olasz áprilisban, bár azt nem mondhatom, hogy nagy hideg lett volna. Kíváncsian indultunk reggel útnak, érdekes volt, nem éreztük egyáltalán azt az otthoni téli hideget, de magas hó volt, ez kétségtelen. Sestriere, a város, melyhez közigazgatásilag tartozott a kis "fészkünk", amit majd később jobban bemutatok, egy igazi síparadicsom lehet főszezonban. Azonban most már nem volt szezon, csak egy kis kései próbálkozása a télnek. Amúgy meg mindenfelé munkák folytak, hisz, mint tán korábban már írtam, készültek a 2006-os Téli olimpiára, aminek sielős számait többnyire Sestrierében tervezték megrendezni.
-.
A szállásunk megfelelő volt, de természetesen nem kívántuk ott tölteni a napot, gondoltuk, elsőre megnézzük, milyen maga Sestriere. Olyan volt, amilyen a fenti képen, olyan havas, és olyan kihalt. Valójában csak ezt az egy képet készítettem, de ...
-
...ez persze nem az én képem, egy prospektusból fotóztam ki. Azért igazán jól nézhet ki ez a hely síszezonban, csak éppen mi nem hasonlóan havas tájra voltunk felkészülve, hisz már április vége felé jártunk. És mások sem voltak erre felkészülve, mert semmi nem működött, senki nem síelt.
De azért nem veszítettük el pozitív hozzáállásunkat, azonnal bevetettük a B tervet, Torinót. Az útról annyit, hogy nem csak hosszú és kanyargós volt, amit ráadásként útépítések is tarkítottak, de a mellette lévő települések sem azt az érzést keltették bennünk, amit mondjuk egy osztrák hegyi faluban érzünk. Lehet, hogy ennek oka elsősorban a tél volt, de nem igazán éreztem jól magamat látva azt a sivárságot, szürkeséget. Igaz, az is észrevehető volt, hogy ahogy ereszkedtünk lefelé a hegyről, egyre jobb képet mutatott mind a táj, mind a települések, és mire leértünk a sík vidékre, az ezerrel tomboló tavaszban minden sokkal szebbnek látszott! Én mégis úgy gondolom, a fenti városkák tavasszal és nyáron is ugyanolyan sivárak lehetnek, de elképzelhető, hogy tévedek.
-
-
-
A lényeg az volt, hogy megérkeztünk Torinóba, ahol csodálatos tavaszi idő fogadott minket. Térképünk nem volt, mielőbb be kellett szerezni, bár Torino sakktábla szerű városszerkezete olyan egyszerű, hogy nem sok szükség van térképre. Persze ez nem teljesen igaz, kicsit túloztam, mert igen nagy a város, és ha eltévedünk, hosszú távolságokat tehetünk meg hiába.Nekünk szinte azonnal nagyon szimpatikus város benyomását keltette, talán azért is, mert kicsit Budapestre emlékeztetett, amit nagyon szeretünk. Ez persze nem véletlen, a hasonló stílus a XVIII., XIX. századi nagy építkezések következménye, mindkét város mai arculata akkortájt formálódott, és példaképnek mindkettő Párizst tartotta. A földrajzi viszonyok is kissé hasonlóak, mindkettő várost egy folyó szeli ketté, egyik oldala sík, tulajdonképpen az maga a város, míg a másik hegyvidéki, lankáin villák sorakoznak, de Torinóban a beépítettség sokkal kisebb, mint Budán. Ott van a hegyen a Superga templom, amely kupolájával a mi Budavári palotánkat idézi, és az, hogy egy Savoyai herceg lovasszobra van a Budai várunk előtt, az már csak hab a "kapcsolódási" tortán:-). Viszont azt meg kell jegyeznem, a mi Dunánk sokkal nagyobb és sokkal szebb folyó benyomását kelti, és a mi városunk is szebb és jóval izgalmasabb, amit biztos, hogy nem az elfogultságom mondat velem! Ami viszont Torinóban szimpatikusabb volt, hogy a városba érkezéskor sehol nem érzékeltünk olyan igazi, mondhatni ronda külvárost, amit bizony Budapesten nem mindig szeretünk látni. Az építkezésektől függetlenül Torino örökre beírta nevét a szívünkbe, a lányunk azt is mondta, hogy el tudná képzelni ott az életét. A város kisugárzásának lényegét talán az adta, hogy az egész városból valami általános jólét sugárzott, nem holmi hivalkodó különlegesség.
Torino város legfőbb jellemzői a széles sugárutak, a külvárosban többnyire gyönyörű fasorokkal, a belvárosban fasor nélkül. Szép, bár kissé egyhangú színű, nagyságú és formájú házak sorakoznak sok-sok kirakattal. A kirakatok nézegetéséhez nem túlságosan kedvező időjárásnak köszönhetően 18 kilométeres árkádsorral! Ebből 12 kilométer bejárható folyamatosan úgy, hogy nem kell egyáltalán a szabad ég alá menni! A divat iránt érdeklődő hölgyek valóságos Paradicsoma lehet ez a város! Az épületek nem túl magasak, 3-4 szintesek, nagyjából pasztell színekben pompáznak, ami nem véletlen, hanem több évszázados hivatalos előírás következménye! Viszonylag kevés a kirívó látványosság, de ami az, az tényleg különleges.
Mivel készült a város a Téli olimpiára, így aztán itt-ott felfordulás volt. Metró megállók épültek, de ez a belvárost annyira nem érintette, mert a belváros alatt nem jár most sem metró, állítólag azért, mert annyi feltáratlan római kincs van a város alatt. De így is volt egy olyan tér, ami gyakorlatilag nem is volt, csak egy nagy gödör, aminek a közepén valamelyik Savoyainak a lovasszobra állt a talapzatán. A Városháza előtt felszedett kövezet, a jelentősebb épületek, mint a Palazzo Carignano, tatarozás alatt álltak. És dugók, meg dugók mindenfelé az építkezések miatt, de persze nem a belvárosban, mert azt azért elkerülte a nagy forgalom. A lényeg az, hogy ebben a városban nem csak azért készült kevés fénykép, mert lusta voltam elővenni a gépet, hanem mert tényleg nem sok fotózni való volt az általános felfordulás miatt.
De szerencsére a Google Earth segítségével újra átélhettem most a kirándulásunkat, sőt, "láthattam" a várost jelenlegi valójában, így aztán képeket is fel tudok ide tenni. Engem is meglepett, hogy milyen tökéletesen emlékszem annak a napnak az eseményeire, milyen könnyen tudtam, hogy mikor és merre menjek a "kis sárga emberkével". Bár, mint írtam korábban, nem egy átláthatatlan labirintusról van szó.
-
-
Arra is emlékszem, hogy amint beértünk a Torinóba, rögtön a Stupinigi vadász kastély mosolygott ránk, de sajnálkozva rögtön el is kellett köszönnöm tőle, mert nem ez volt benne a haditervben.
-
Hosszan haladtunk befelé rendezett, többnyire fasorokkal szegélyezett sugárutakon, míg hogy, hogy nem, egyszer csak a Piazza Vittorio Venetón találtuk magunkat, ami a legideálisabb kiindulási pont a város megismeréséhez.
-
-
Parkolás után a hídra siettünk, ahol megcsodáltuk a Pó folyót, és büszkén nyugtáztuk, hogy a mi Dunánk sokkal nagyobb és sokkal szebb. Persze tudom, hogy az eredeténél a Duna sem olyan, mint nálunk, és a Pó is lesz majd éppen elég széles, sőt...!
-
-
Mivel készült a város a Téli olimpiára, így aztán itt-ott felfordulás volt. Metró megállók épültek, de ez a belvárost annyira nem érintette, mert a belváros alatt nem jár most sem metró, állítólag azért, mert annyi feltáratlan római kincs van a város alatt. De így is volt egy olyan tér, ami gyakorlatilag nem is volt, csak egy nagy gödör, aminek a közepén valamelyik Savoyainak a lovasszobra állt a talapzatán. A Városháza előtt felszedett kövezet, a jelentősebb épületek, mint a Palazzo Carignano, tatarozás alatt álltak. És dugók, meg dugók mindenfelé az építkezések miatt, de persze nem a belvárosban, mert azt azért elkerülte a nagy forgalom. A lényeg az, hogy ebben a városban nem csak azért készült kevés fénykép, mert lusta voltam elővenni a gépet, hanem mert tényleg nem sok fotózni való volt az általános felfordulás miatt.
De szerencsére a Google Earth segítségével újra átélhettem most a kirándulásunkat, sőt, "láthattam" a várost jelenlegi valójában, így aztán képeket is fel tudok ide tenni. Engem is meglepett, hogy milyen tökéletesen emlékszem annak a napnak az eseményeire, milyen könnyen tudtam, hogy mikor és merre menjek a "kis sárga emberkével". Bár, mint írtam korábban, nem egy átláthatatlan labirintusról van szó.
-
Arra is emlékszem, hogy amint beértünk a Torinóba, rögtön a Stupinigi vadász kastély mosolygott ránk, de sajnálkozva rögtön el is kellett köszönnöm tőle, mert nem ez volt benne a haditervben.
-
Hosszan haladtunk befelé rendezett, többnyire fasorokkal szegélyezett sugárutakon, míg hogy, hogy nem, egyszer csak a Piazza Vittorio Venetón találtuk magunkat, ami a legideálisabb kiindulási pont a város megismeréséhez.
-
Parkolás után a hídra siettünk, ahol megcsodáltuk a Pó folyót, és büszkén nyugtáztuk, hogy a mi Dunánk sokkal nagyobb és sokkal szebb. Persze tudom, hogy az eredeténél a Duna sem olyan, mint nálunk, és a Pó is lesz majd éppen elég széles, sőt...!
-
A híd túloldalán "kellette " magát a Gran Madre di Dio, de visszafelé terveztük megnézni. Sajnos akkor már késő volt, csak körbesétálhattuk.
-
-
A Via Po nem mondható túl izgalmas utcának, ami érzést az is fokozza, hogy egészen a Castellóig az amúgy is szürkés színű házak alján árkádok vezetnek végig. Valahol azt olvastam, hogy az egyik nagyherceg kívánságára alakult ez így, hogy rossz időben is kényelmesen lesétálhasson a folyóig, illetve a folyón túl lévő templomig. Nagyherceg, aki az utcán sétál? Nem hangzik túl életszerűen. Bár lehet, hogy nem sétált, hanem lovagolt..., egy nagyherceghez ez azért jobban illik.
-
-
És íme, feltűnik az út végén a híres Castello.
-
-
Ezek már az én képeim lesznek a Piazza Castellón lévő Castello egyik...
-
-
... másik...
-
-
... és harmadik oldaláról.
-
Érdekes a története ennek az épületnek, egy római kori kapura építtette a XIII. században az egyik uralkodó, valójában nem más volt eredetileg, mint egy katonai bástya. Valamikor egy özvegyen maradt hercegnő, aki származását tekintve francia királylány volt, élt ott és kormányozta egy ideig a birodalmat ebből az épületből. De, lévén nő, nem érte be a rideg katonai lakosztályokkal, és "ezt tetette" az épülettel kényelme kedvéért, méghozzá a kor legjelesebb építészével, Philippo Juvarrával. Az épület mai neve Palazzo Madama, a link elmeséli a királynő és az épület történetét. A díszes homlokzat mögött gyönyörű lépcsőház van, és az egész épület ma múzeumként szolgál, a neve Museo Civico di Arte Antica.
-
-
Távolról így néz ki a Piazza Castello, háttérben maga a királyi palota látszik, vagyis a Palazzo Reale. Kicsit zavarosak voltak nekem ezek a hercegek, nagyhercegek és királyok itt Torinóban, így hát kibogoztam: a torinói uralkodók kezdetben hercegek voltak, de miután 1720-ban megkapták Ausztriától a szárd királyságot, Szárd-Piemonti királyság lett a hivatalos elnevezés, így uralkodóikat megillette a királyi titulus. 1861-ben megalakult az Olasz királyság, melynek II. Vittorio Emanuelle, korábban piemonti-szárd király lett ezen a néven az első királya, és amíg létezett az Olasz királyság, addig királyai a Savoyai házból származtak. Székhelyük 1865-ben átkerült Torinóból Firenzébe, majd 1870-ben Rómába. 1948-ban kikiáltották az olasz köztársaságot, a királyi szerep megszünt.
-
-
Maga az épület kívülről nem olyan nagyon-nagyon különleges, de azért elég szép, mi sajnos így nem láttuk, mert mindenféle plakátok takarták ottjártunkkor. Odabenn azonban nagy a pompa, gazdagság, és egy hatalmas, párját ritkító fegyvergyűjtemény is látható termeiben. Érdemes megnézni a látogatás előtt ezt a videót. Gyönyörű kertje is látogatható, gondolom aki a palotát megnézi, az onnan is kimehet, bár a fenti linkben erre nem látok utalást. De az is lehet, hogy a kert látogatása ingyenes, ezért nincs feltüntetve rajta, és egy ajtón simán ki lehet menni. Viszont az egyértelműnek tűnik, hogy annak, aki a palotát belülről nem nézi meg, annak itt a főbejáratnál nem lehet kimenni a kertbe, hanem csak a Corso Regina Margherita felől közelítheti meg.
-
-
A San Giovanni Battista katedrális, más néven Duomo, Torino egyetlen reneszánsz épülete, de nem ettől olyan híres! Torino legnagyobb és legellentmondásosabb büszkesége van elrejtve ebbe a szép templomba, a világhíres Torinói lepel..
-
-
A főoltár mögött épült fel Guarino Guarini tervei alapján az 1600-as évek végén a Capella della Santa Sidone, melynek elképesztően izgalmas kupolája alatt őrzik egy fém urnában azt a halotti leplet, melyet a Savoyai család "szerzett meg" az 1300-as években. Krisztus halotti leplének tartják, bár modern vizsgálatok tagadják ezt a tényt. Ennek ellenére nagyon sokan hisznek a legendában és a lepel valódiságában, hatalmas az érdeklődés iránta. Sajnos csak nagyon ritkán, 10 évenként lehet látni, 2010-ben volt rá utoljára lehetőség. De mostanában olvastam, hogy 2015-ben is tervezik megmutatni a világnak a milánói Világkiállítás ideje alatt.
-
Közvetlenül a Dóm mellé költöztették 2012-ben a Galleria Sabaudát, bár mi nem láttuk a régi helyén sem, de azért megemlítem, hátha valakit érdekel a dolog. Az, hogy külön is megtekinthető-e, vagy csak a királyi palota részeként, biztos kiderül a linkekből.
-
-
Ezt az utat, ezt a jobboldali kerítést is azóta építhették, hogy mi arra jártunk, mert mi még emlékeim szerint szabadon megnézhettük közelről az izgalmas római kori Porta Palatinát.
-
-
Mint korábban talán már írtam, Torino alatt rengeteg római kori emlék van, ami nincs feltárva. A kivételek legérdekesebbje a Porta Palatina, bár az sem pont olyan, mint annak idején volt, de mindenképpen izgalmas látnivaló.
-
-
A Via Rómán, Torino "Váci utcáján" mentünk tovább az árkádok alatt, mert máshol nem lehetett, fel volt szedve az utca, de nem hiszem, hogy a kirakatokat is nézegettük volna. Az út végén azonban elég nagy meglepetésben volt részünk, mert gyakorlatilag nem volt ott a Piazza San Carlo. Egy hatalmas gödröt láttunk, melynek közepén talapzatán állt egy ló, hátán egy feltehetően savoyai herceggel. A gödörben valószínűleg dolgoztak, erre nem emlékszem, mert elég sokkoló volt a látvány.
-
-
Most a Google segítségével már jelenkori képeket legalább tudok mutatni a Piazza San Carlóról, melynek végén a két templom fogad minket. Torino szalonjaként is szokták emlegetni a teret, lehet, hogy ez valami Napoleonos utánérzés Velence szalonjával kapcsolatban, mindenesetre jó sok ember elférhet itt egy-egy alkalommal. Mintha olyasmit is olvastam volna, hogy valamelyik itteni épületben volt az olasz fasiszta párt torinói székháza.
Jobbra a Chiesa Santa Cristina látható, balra pedig a Chiesa San Carlo. Egy időben készült a két templom Carlo di Castellamonte (majd fia Amadeo....) tervezésében az 1630-as években, csak időközben meghalt, és a Santa Cristina homlokzatát csak egy évszázaddal később álmodta és valósította meg Filippo Juvarra. Ezek szerint nem a tervező akarta utánozni Juvarrát, mint néhány könyv írja, hanem Juvarra igyekezett alkalmazkodni a másik homlokzathoz, csak túlnőtte elődjét.
-
-
A tér közepén lovas szobor áll, mely Emanuele Filiberto herceget formázza, Carlo Marochetti alkotása, mely 1838-ban készült.
-
Akik vonattal érkeznek Torinóban, azok az állomás előtti Carlo Felice tér után egyből a Via Rómára érnek, és onnan hamarosan a Piazza San Carlón lesznek, ahol az alanti látványban lesz részük. A tér megtekintése után tovább haladva a Via Rómán máris a város szívében találják magukat. Bár az állomásnál van metró, de nem a belváros felé megy, mert arrafel állítólag rengeteg értékes lelet van a föld alatt. De egyáltalán nincs távol a vasútállomás a történelmi belvárostól.
-
-
Így utólag milyen jó lenne, ha az ottjártunkkor teljesen felásott Piazza San Carlót képről meg tudnám mutatni, de fantáziátlan voltam ahhoz, hogy akkor és ott lefényképezzem:-( Bár most így a nagyságát nézve a képen, lehet, hogy nem volt teljesen kiásva, de hogy az egész építési terület volt, az biztos, mint ahogy az is, hogy a szobor körbe volt ásva. De vajon mi lehet most ott a föld alatt?
-
-
A Palazzo Carignano pedig kétség kívül Torino egyik legnagyszerűbb építészének, Guarino Guarininek a legszebb, legizgalmasabb munkája. És ezt a különlegességet mi sajnos csak letakarva láthattuk, mert éppen felújítás alatt állt:-( Azonban az udvarára bemehettünk, és ott sem volt ám sokkal kevésbé szép! Benn is téglával van burkolva, és igen különleges mintázatokban vannak azok a téglák kirakva. Annak idején mintha azt olvastam volna valahol (?), hogy az udvari fal mintázata valamilyen indián hatás miatt lett olyan, amilyen. Tán a tulajdonos, aki amúgy a Savoyai család oldalági rokona volt, járt valamikor Dél-Amerikában. Lehet, hogy jelen állapotában nem lehet csak úgy bemenni az udvarba, de akkor tán az volt a kárpótlásunk a letakart homlokzat miatt. Vagy csak úgy bementünk..., de nem értem magamat, miért is nem csináltam róla egyetlen egy képet, egy percnyi felvételt sem? Mert emlékszem, hogy nagyon sokáig elragadtatva nézegettük. És nem is találok sehol róla képet.
Mindenesetre most Risorgimento múzeum van az épületben, és a felső szinti kidomborodó részben volt az ülésterem, ahol előbb a szárd királyság ülésezett, majd itt kiáltották ki az olasz királyságot 1861-ben. Az első olasz parlament is itt tartotta üléseit mindaddig, míg a király át nem helyezte 1864-ben székhelyét Firenzébe. Azt mondják a legjobb, és legautentikusabb múzeum a risorgimento témában, már csak a helyszín miatt is, hisz itt született meg az Olasz királyság. Megnézném!
-
-
Számomra nehezen érthető, de a Carignano palota főhomlokzatának úgy tűnik mégiscsak ezt a homlokzatot tartják, hisz ez néz erre a szép és nagy Piazza Carlo Albertóra, és itt van a Risorgimento múzeum főbejárata.
-
-
Ha minden igaz, akkor a baloldali épület a Nemzeti Könyvtár, a tér közepén álló lovasszobor pedig természetesen Carlo Alberto herceget ábrázolja, és szintén Carlo Marochetti munkája.
Savoyai Jenőnek nem sok köze volt ehhez az egész történethez, annál inkább a mi történelmünkhöz. Viszonylag távoli rokonságban, de rokonságban állt Carlo Alberto herceggel, és érdekes volt olvasni az életútját, hátha más is kedvet kap hozzá.
-
-
Nagyon nagy öröm ért az előbb, mert felismertem ezen a képen, hogy itt fagyiztunk mi is annak idején! Igaz, akkor a palota fehér fóliával talpig takarva volt, de a fagyi nagyon ízlett. Az is igaz, még nem nagyon-nagyon ismertük "az" olasz fagyikat, de valami lehetett benne, mert emlékezetes esemény volt számunkra az a fagyizás:-) Ja, és "mellékesen" megjegyzem, hogy szemben a képen az Accademia delle Scienze épülete látható, amiben három múzeum is helyet kapott annak idején, és amit ugyancsak Guarini tervezett. Híres könyvtára mellett régészeti múzeum látható itt nagyon neves Egyiptomi gyűjteménnyel, és a legfelső emeleten a Savoyai család egykori képgyűjteménye volt kiállítva amikor arra jártunk, de ez a gyűjtemény ma már a Dóm mellett található.
-
Itt a Via Palazzo di Citta látható, nem lehet a Googléval közelebb menni a kép közepén látható városházához. Érdekes így is ez az árkádokkal leszűkülő látvány.
-
-
És ez itt már a Piazza Palazzo di Citta, bár ahol a fenn látható sínpár fut, közvetlenül a Városháza bejárata előtt, az a Via Milano.
-
-
Itt pedig a városháza látható, pont szemből nem tudtam elérni.
-
-
Visszatérve a főtérre még próbáltam megkeresni a San Lorenzo templom bejáratát, amit, bevallom, akkor nem találtam meg. Idővel el is felejtkeztem róla, de most ismét felvetődött bennem a kérdés, hogy hol is lehetett? Aztán csak megtaláltam ezt a képet a neten..., rémlik is, hogy találtam egy zárt ajtót, ami a kupola elhelyezkedése miatt nagyon gyanús volt, na de ez ugye nem egy templom főhomlokzati bejáratának néz ki? Pedig az. Bár így a képen, tisztes távolságból, valóban látszik az összetartozás. Ez a templom valamikor régen nem volt nyilvános, kifejezetten a hercegi család temploma volt, ma már nyilvános, de a nyitva tartására úgy tűnik, hogy figyelni kell. Kár, ha olyasmiről is lemarad az ember, ami ingyen van.
-
--
-
Ez a kép lopás, és nem is kicsi, lehet, hogy bajom lesz belőle, mert ennek a készítőjét nem lehet nehéz megtalálni. A Via Róma legelején van egy eléggé oda nem illő, igen magas, kb. 20 emeletes épület, és annak a tetejéről készülhetett a fotó. Azért gondolom, hogy ez ritkaság, mert egy hasonló képet sem láttam a neten, de ez annyira megtetszett, hogy nem tudtam kihagyni. Mintha annak idején olvastam volna valahol, hogy fel lehet lifttel menni a tetejére, de elég valószínűtlennek tűnik, hogy bárki idegennek rendelkezésére állna ez a lehetőség. Látszik egyébként a kép feletti "térkép" bal alsó sarkában egy kis fehér négyzet, és ahogy a hosszú árnyéka rávetül a mellette lévő házakra. De visszatérve a képre nagyon különleges és szép számomra a látvány.
-
-
Végre egy kép, ami az enyém:-) Igen, visszafelé úton megkerestük, magassága miatt nem volt nehéz, a Mole Antonniellát. És igen, mint minden egyebet Torinóban, ezt is csak körbejártuk.
Mint írtam talán bejegyzésem elején, várt ránk hamarosan egy újabb utazás, így a szokottnál is kisebb költségvetéssel rendelkeztünk. Ha jól emlékszem Torinóban mindössze egy térképre és egy nagyon finom fagylaltra költöttünk. Ezen az utazáson igazán csak a benzin számlánk volt magas, de az aztán nagyon! Pedig lett volna itt még rengeteg gyönyörködni valónk!
Nekünk, magyaroknak, szinte kötelező lenne elsétálni Kossuth Lajos egykori torinói házához, de mi ezt sajnos elmulasztottuk, azt is mondhatnám, elfelejtettük. Szerencsére találtam ezt a bejegyzést, gondolom nem bánja a szerző, hogy kölcsönvettem.
Nekünk, magyaroknak, szinte kötelező lenne elsétálni Kossuth Lajos egykori torinói házához, de mi ezt sajnos elmulasztottuk, azt is mondhatnám, elfelejtettük. Szerencsére találtam ezt a bejegyzést, gondolom nem bánja a szerző, hogy kölcsönvettem.
-
A képek gyűjtése közben majdnem elfelejtkeztem arról az ígéretemről, hogy csak olyan látványosságokról írok, amiket láttunk a saját szemünkkel (legalábbis kívülről!), így gyűjtögetni kezdtem képeket a Pó partján lévő Parco di Valentinóról, melyet az 1884 évi világkiállításra alakítottak ki. Hasznomra szolgált az itt nézelődés, de legjobban meglepett egyik képen, hogy nézzétek, mi a cím! Persze én is hallottam, olvastam már Türr Istvánról, láttam is a szobrát Rómában, de korábban nem annyira foglalkoztatott az életútja. Most kicsit utána néztem, és igazán érdemes a figyelemre, nagyon érdekes ember lehetett!
-
KIRÁNDULÁS A FRANCIA HEGYEKBE
-
KIRÁNDULÁS A FRANCIA HEGYEKBE
-
Mivel Sestrierében még mindig nagy volt a hó, nem is értem így utólag, mire alapoztuk azt a hitünket, hogy alkalmas lesz az idő egy nagy hegyi kiránduláshoz. De nekivágtunk, részben francia hegyekbe, pontosabban Briancon felé. Az utazás után készült leírásaim alapján arrafelé sütött a nap...:) Ez aztán az optimizmus!
Mindenesetre elindultunk, és nem csalatkoztunk, hamarosan valóban olyan tájakra értünk, ahol már gyakrabban látszott a zöld fű, aztán már csak a fű látszott, hó mutatóban se volt. Férjem szerint egykoron Hannibál is ott kelt át az Alpokon..., hát lehet, én erre már nem emlékszem:-). Mindenesetre nagyon izgalmas tájakon jártunk, a hegycsúcsok tetején számtalan, immár persze elhagyatott vár állt, de sok köztük szépen rendben volt tartva.
-
-
-
-
Ez a templom az, ami az első képemen látszik, csak más szögből, és nem rózsaszínbe vonva:-( A rózsaszín biztos valami reklám volt. Inkább a folyó miatt választottam ezt a képet, nagyszerű volt nézni a kristálytisztának tűnő víz robogását!
Mindenesetre elindultunk, és nem csalatkoztunk, hamarosan valóban olyan tájakra értünk, ahol már gyakrabban látszott a zöld fű, aztán már csak a fű látszott, hó mutatóban se volt. Férjem szerint egykoron Hannibál is ott kelt át az Alpokon..., hát lehet, én erre már nem emlékszem:-). Mindenesetre nagyon izgalmas tájakon jártunk, a hegycsúcsok tetején számtalan, immár persze elhagyatott vár állt, de sok köztük szépen rendben volt tartva.
-
-
Ez lenne talán az a bizonyos hágó? Nem tudom, de az én kislányom integet a képen, az biztos:-)
Na meg az is, hogy gyönyörű látvány volt, nagyszerű élmény.
-
-
Ez meg aztán egy igazán különleges színhelye volt ennek a kirándulásnak. Bevallom azt is, hogy nekem nem sok fogalmam volt arról, merre is járunk, de találtunk egy nagy, nagy kék tavat. Ez már önmagában is öröm, meg az is, hogy sok szép követ gyűjtöttünk a partján:-) Aztán kicsit tovább menve láttuk azt a kicsi templomocskát egy parányi szigeten. Akkor nem tudtuk mire vélni a dolgot, de most utána jártam. Ez a hatalmas nagy tónak látszó a Lac de Serre , ami valójában egy hatalmas víztározó.
-
-
-
A kis Saint Michel kápolna meg egykor egy magas dombon állt, és a víz magasságát úgy határozták meg, hogy a kápolna mindig szárazon maradjon.
-
-
Eltávolodva kicsit a tótól, megláttuk egy kis városkának a templomtornyát, ami számomra olyan hívogató volt. Tán kicsit barátságosabb képet mutatott áprilisban, mint amit a Google felvételeivel sikerült találnom. Az emlékeim is barátságosabbak, bár a legemlékezetesebb emlék inkább vicces, ami alátámasztja azt a tényt, hogy a franciák egyszerűen nem akarnak más nyelven beszélni és érteni, csak és kizárólag franciául.
-
-
-
Briancon felé mentünk, Briancon felé jöttünk, de szót sem ejthetek róla, hiszen mindkétszer csak elmentünk mellette. Odafelé azt gondoltuk, majd visszafelé, de addigra sajnos elfogyott az időnk és az energiánk. Most utána nézve azt hiszem, hogy egy egész, de legalább fél napos városnézést igényelt volna.
-
Utazásunk számunkra annyira nem jelentős, de mégis érdekes színfoltja volt, hogy azokban a napokban volt a pápa választás. Valami olyan volt, ami ott a havas hegyen összekötött minket a világgal, melynek minden pontján izgatottan figyelték az emberek, milyen színű füst száll fel Rómában. Hogy ezen az estén tudtuk meg az eredményt, vagy máskor, erre már nem emlékszem, csak éppen most jutott az eszembe.
-
-
-
Pontosan nem emlékszem, hogy miért, de valahogyan mindenképpen benne volt a tervben, hogy ezt az "érdekes" nevű várost felkeressük, és ez a lehető legjobb választás volt. Talán nem maga a város szépsége, hanem inkább a tavaszias hangulata miatt olyan emlékezetes számomra. Nincs mit szépíteni rajta, az a Sestriere környéki havas táj annyira már nem volt izgalmas, valami másra vágytunk. Arra azonban már igazán nem emlékszem, mire alapoztuk azt a reményt, hogy a Torinónál északabbra, a francia a határ közelében lévő Susában jobb idő lehet, de elindultunk. És nem csalatkoztunk! Hihetetlen volt, hogy az Alpok hatalmas hegyvonulatainak közvetlen közelében lévő városkában milyen tavaszias volt a hangulat! Fák lombosodtak, virágok nyíltak a heves, de kristálytiszta vizet hozó folyók partján.
Találtam egy jó kis honlapot a városról, ki tudja, hátha egyszer valaki kedvet kap ellátogatni ide. Én szívesen visszamennék hosszabb időre, nem viccelek.
-
A szerintem sokkal barátságosabb színű képek az enyémek, a továbbiakon látszik, hogy honnan valók. De nagyon-nagy segítség azért mindenképpen ez a Googles lehetőség!
Itt fenn a római kori városkapu látható, hogy aztán miért építették annyira rá a város székesegyházát, azt nem tudom, csak sejtem.
Itt fenn a római kori városkapu látható, hogy aztán miért építették annyira rá a város székesegyházát, azt nem tudom, csak sejtem.
-
-
-
-
Szép és méltóságteljes a román stílusú főtemplom. Nagy szerencse volt, hogy nyitva találtuk abban a kihaltnak tűnő városban.
-
-
Ez az utcakép nekem nagyon tetszik, ilyen hangulatra emlékszem, nem olyan sterilen "keményre", pedig a virágok alapján azok nyáron készültek. Igaz, épp az lehet velük a baj, hogy szinte vakítanak! Mondjuk kicsit olyan a googlés és az én képeimen is, mintha üres lenne a város, és az emlékeimben is olyan üresek, de valami okból mégis nagy hatással volt rám.
-
-
Most jöttem rá, hogy az én képeim és a googlés képek között eltelt időben tatarozás volt, és világosabb színeket választottak a régieknél, mert az az erkélyes, árkádsoros épület lehet mindkét fenti képen, csak másik irányból. Persze tatarozni kell időnként, de vajon jó volt ezeknek a hideg színeknek a választása?
-
-
Egy átfogó tatarozás sokat változtathat egy városka hangulatán, és lehet a közelgő Téli olimpia ezt a várost is érintette.
-
Ez a templom az, ami az első képemen látszik, csak más szögből, és nem rózsaszínbe vonva:-( A rózsaszín biztos valami reklám volt. Inkább a folyó miatt választottam ezt a képet, nagyszerű volt nézni a kristálytisztának tűnő víz robogását!
-
-
Útban Torinó felé a susai völgyön át jöttünk, jobbra fenn a hegytetőn áll a Sacra di San Michele apátság X. századi temploma.
-
-
Hazafelé még visszamentünk Torinóba, hogy a Superga templomnál köszönjünk el a várostól. Igen nagy dugóba keveredtünk, így aztán sötétedett már, teljesen használhatatlan képet tudtam csak csinálni a városról, semmi más nem látszik rajta, mint egy folyó vonala egy nagy sötét pacában, amit havas hegyek koszorúznak. Azért csak ide teszem, bár így látva a folyót ez csak valami külvárosi rész lehet. De a lényeg, a havas hegykoszorú egész jól látszik. Érdekes lehet ilyen hegyek árnyékában élni.
-
-
-
Magát a templomot azonban egész jól sikerült megörökítenem. Nagyon tetszett, kedvenc templomaim között tartom számon, bár a belső terére nem nagyon emlékszem, de az "ismerőssége" is biztos hatással volt rám. Akkor még nem volt információm az egykoron itt bekövetkezett döbbenetes repülőgép katasztrófáról, amikor is az egyik torinói focicsapat gépe nekicsapódott a templomnak, és mindenki életétvesztette, így nem is kerestünk annak emlékét, és nem is befolyásolta a tudat az én emlékeimet.
-
Sokfelé jártam már Olaszországban, sok helyre visszavágyom, és Torino biztos az első ötben benne van. Szeretném igazán megismerni, valami, a megszokottnál más vágy az, ami engem erre késztetne. Furcsa hiányérzet van bennem, ha valami eszembe juttatja a várost, szeretném látni rendezetten, és szeretném látni belső kincseit is. Amikor 2014-ben a milánói pályaudvaron megláttam a vonatot, mely pár perc múlva Torinóba indult, szívesen felszálltam volna rá, sokkal szívesebben, mint hogy Milánóban maradjak. De akkor nem az volt a terv.
-
A NAGY MELEGEDÉS
-
Igen, elérkezett a nap, amikor kicsit melegebb éghajlatra váltottunk. Már Sestrierében is beindult az olvadás, de azért elég hűvös volt, na meg eredetileg is ezzel a kirándulási szándékkal indultunk útnak, és a napjaink gyorsan fogytak.
Jó korán indultunk, és a döntés az volt, hogy ne autópályán menjünk, hanem gyönyörködjünk. Nos, erre elég sok időnk volt, kb. 5 órát tartott az út, abból legalább három unalmas alföldön..., vagyis bocs, a Pó síkságon. De tény, hogy később sok szép dolgot láttunk, kicsit izgalmas hegyeken, kicsit izgalmas erdőkön, kicsit izgalmas városokon haladtunk át.
-
-
-
Az utolsó filmkockáimat használtam el erre a gyönyörű látványra, ez már talán francia földön, a tengerparti Alpokban készült.
Az út arrafelé nagyon érdekes volt, sokszor megálltunk csodálni egy - egy távoli hegyoldalban egy-egy parányi városkát, elképzelve, milyen is lehet ott az élet telente, és hogy most hogy örülhetnek a tavasznak. Aztán szép lassan átjutottunk a mediterrán éghajlatba, körben a magas hegyek oldalában olajfa ligetek kísértek minket, de a hihetetlennek tűnő települések itt is elképesztő elszigeteltségre utaltak. Valahol Nizza felett nagy kiégett terület fogadott minket, de a közepén egy szép kis villa és a szép kis kertje látszólag épségben megmaradt. Vajon a megmentett villa tulajdonosai hogyan érezték magukat a körben elpusztult természeti környezetben? Majd tán az unokáik élvezni fogják a tájat.
-
-
-
Nem mentünk be Nizzába, hanem Antibes felé elkanyarodtunk, alapvetően nem egy-egy hely volt a listánkon, hanem egy utazás Antibestől Portofinóig, amikor is nagyjából ott állunk meg, ahol akarunk..., vagyis inkább ahol én akarok:-) Antibes kikötője és az azúrkék tenger jó volt kezdésnek!
-
-
-
-
-
Nem tudok sok mindent mondani Antibesről, azt hiszem egy tipikus francia tengerparti kisváros annak minden ismervével, beleértve a szép épületeket, a tavasziasan burjánzó növényeket, a játszótéren szaladgáló kisgyereket, a finom fagyit és a vasgolyókat dobáló öregembereket is. Jó volt ott lenni, és hamar felmelegedtünk testben, lélekben egyaránt.
-
-
A kép baloldalán egy igen különleges szálloda van Antibes és Nizza között, aztán a nizzai tengerpart, mögötte a hegyek. Nizzában nem fényképeztem egyáltalán, nem is igen volt mit, hiszen gyakorlatilag csak ültünk egy kicsit a tengerparton, aztán végigautóztunk. Illetve azért nem csak ez volt, a hullámokban gyönyörködésen kívül azért is ültünk a tengerparton, mert addig a lányunk görkorizott az Angol sétányon. Az autóban elfért, így elvittük magunkkal a görkorit, amit azonban sajnos csak és kizárólag itt tudott használni az egész utazás alatt, máshol nem volt alkalmas rá a burkolat. Na de ez azért egy olyan hely és olyan alkalom, amit ő is megörökíthetne valamikor az emlékei könyvében, mert azt hiszem kevesen mondhatják el magukról, hogy görkoriztak 18 évesen a nizzai Angol sétányon. Persze nem véletlenül vittük magunkkal azt a görkorit, anyuci próbált nagyobb kedvet csinálni kislányának az utazáshoz:-)
-
-
-
-
Meg nem mondom, hogy ezek a fenti képek honnan és miről készültek, talán majd egyszer megpróbálom kideríteni. De nem igazán volt fontos, ami fontos volt az az volt, hogy megérkeztünk Monte Carlóba. Van olyan, hogy kicsit elszomorodok, mert annyi megvalósítatlan álmom van még, és nem látok esélyt a megvalósításra..., de néha eszembe jut az, hogy vajon az emberiség hány százaléka mondhatja el magáról, hogy járt Monte Carlóban? És ha ebbe belegondolok, gazdagabbnak érzem magam, még akkor is, ha egy fillért sem költöttünk abban a kőgazdag városban, mert szerencsénkre még a méregdrága parkolóban sem találtunk senkit, akinek fizethettünk volna.
-
-
-
Mi akkoriban még nagy Forma 1 rajongók voltunk, és bónuszként azt kaptuk, hogy április vége lévén nagy erőkkel folyt a készülés a Monacói nagydíjra, ami mindig május első napjaiban zajlik. Ott a verseny a város utcáin zajlik, így persze mi is végigautózhattunk a majdan ideiglenesen versenypályának használt útszakaszokon..., elmentünk a "pálmafák" mellett, majd az alagútban is..., biztos van, akinek jelentenek ezek valamit:-) Aztán megérkeztünk a Casino elé...
-
-
Illetve inkább az utca túlsó oldalára, ahol két fantasztikus park is volt egymás mellett, az egyik olyan, amilyen a fenti képen látszik, a másik egy kis dzsungel féle, azt sajnos nem fényképeztem le.
Sétálgattunk még egy kicsit ott a park vége után lévő házak között, mire is gondolhattunk volna másra, mint hogy milyen is lehet ott élni. De akkor éppen az volt a helyzet, hogy, lassan, de biztosan esteledett, és feltehetően nem volt nálunk annyi pénz, hogy Monte Carlóban hajtsuk álomra a fejünket. Így hát mentünk az autónkhoz, és örömmel konstatáltuk, hogy megúsztuk parkolási díjat.
-
-
A napunk Ventimigliában, már olasz földön ért véget, ott is pontosabban egy parkolóban. Ventimiglia nem a legpozitívabb emlékeket kelti bennem, bár talán ott láttuk a legszebb pálmafás, mandulafenyős parkot egész utunk során, de ez a tény annyira még így évek múltán sem vigasztaló. Egyszer már próbálkoztunk az autóban alvással, idő és pénzhiány miatt úgy gondoltuk, jó lesz nekünk ez most is. De nagyon rossz volt, közel volt a tenger, nagyon hangosan és rendszertelenül hullámzott, nem hogy megnyugtatott volna, inkább idegesített, emberek is jöttek, mentek..., de azért valamennyit aludtunk. Kicsit az is bántott, hogy tudtam, milyen közel van Dolceaqva, de időhiány miatt esély sem volt rá. Persze, hogy még sötét volt, amikor már feladtuk az alvási igyekezetet, de nem nagyon tudtuk, mit is csináljunk. Végül az időt választottuk, és többek között San Remót is még sötétben hagytuk magunk után. Hosszú út, sok terv állt még előttünk, mennünk kellett. A tengeri napfelkeltét valahol útközben azért elkaptuk.
-
-
Szebbnél szebb városkákon mentünk keresztül, Noli volt az egyetlen városka, ahol megálltunk Genováig, de muszáj volt takarékoskodnunk az idővel. Itt is leginkább csak azért álltunk meg, mert a férjemnek aludnia kellett egy keveset. Azt, amit a most bemutatásra kerülő képeken látni fogtok, valójában mi is láttuk, csak sajnos nem ilyen állapotban, hanem virágok nélkül :-( Noli városka bevezető útszakasza, ritka kincs az ilyen Google Earthos fotó!
-
-
De maga a városka azért kellemes sétát ígért nekünk, lányoknak, miközben a férjem szunyókált egy keveset valahol a parti fövenyen. Sok és nehéz munka várt még rá aznap, és az a pár óra kocsiban alvás neki bizony nem lehetett elegendő.
-
-
Ahhoz képest, hogy nem egy nagyon közismert hely, gyönyörű pálmafasor mögött nagy kikötő és hatalmas strand volt, persze még üresen.
-
-
-
Itt Noliban tűnt fel először, hogy fekete és fehér kavicsokból mennyi mindent díszítenek, és ez az egész riviérai partszakaszt jellemezheti. Konkrétan ugyan csak arra emlékszem, hogy a portofinói templom bejáratánál is ilyen kavicsokat használtak érdekes minta kirakására, de máshol is láttam hasonlót. Merész terveket is kezdtem szövögetni az itthoni teraszunkra..., amikből sajnos nem lett semmi.
-
Az idő szép volt, de még akkor is kora tavaszi, a halászok is mintha csak akkoriban ébredtek volna, holott ők feltehetően folyamatosan járják a vizeket. Nagyon kedves városka ez a Noli, biztos szívesen nyaralnék ott, ha úgy adódna. De nem fog úgy adódni, abban sajnos biztos vagyok.
-
-
-
Genova is egy "fogalom" az olasz városok között, mégis valahogy nem tartozik a legnépszerűbbek közé. Gyanítom, hogy leginkább a tengerparti nyaralások alatt keresik fel pár órára a turisták, vagy olyanok, akik hatalmas óceánjáró hajókkal indulnak utazásra kikötőjéből. És persze biztos vannak sokan olyanok is, akiket érdekel a történelem, és Genovának igen nagy szerepe van Olaszország, Európa, sőt, a világ történelmében is. Ha másra nem, hát gondoljunk Kolumbusz Kristófra, aki ennek a városnak a szülötte, bár igazán fontos utazásait nem ennek a városnak a megbízásából hajtotta végre.
Genova és Velence, a két nagy kikötőváros szinte állandó harcban álltak egymással, és, bár Kolumbusz Kristóf nem Genova megbízásából fedezte fel szinte véletlenül Amerikát, mégis nagy lehetőséget adott Genovának arra, hogy legyőzze nagy vetélytársát a kereskedelmi harcban. Az új világ felfedezésekor Velence az akkor elérhető keleti piacot már alaposan kizsákmányolta, de az Új világ piacához túl távol volt földrajzilag, hogy jelentőségre tegyen szert. Azok az idők már jobban kedveztek Genovának, a "büszkének". Velence la bella, Genova la superba..., tartották és tán tartják ma is az olaszok.
-
-
A genovai kikötőt sok mindennek lehet mondani, de legyünk őszinték, szépnek nem igazán. Leginkább talán érdekesnek és praktikusnak, hiszen ebbe a majdnem egész kört alkotó kikötőbe nem könnyen tudott behajózni az ellenség, nem nagyon tudott kárt tenni a tengeren tomboló vihar. Genova kikötője nem szép, de igen praktikus. Ez volt Genova legfőbb kincsestára, létezésének, gazdagságának legfőbb biztosítéka. Nem szép, ahogy egy szív sem szép, de a legfontosabb. Ma már talán nem, ma már bizonyosan nem ezen az egy lehetőségen múlik a város gazdagsága, de a régebbi időkben nem lehetett ennél fontosabb hely a városban.
-
Hogy pontosan milyen belső érzésekkel vártam Genovát? Részben tele voltam izgalommal, kíváncsisággal, de valahogy úgy emlékszem, volt bennem komoly ellenérzés is, sőt, kifejezetten féltem tőle. Legfőképpen azért, mert valami rettentően zsúfolt és rettentően zajos városra számítottam. De ez akkor már nem volt igaz, mert egészen más volt! Az útikönyvek a kikötő forgalmáról és zajáról szóltak, ellenben mi egy nagyon kellemes, majdhogynem csendes kikötői térre érkeztünk. Az történt, hogy a közelmúltban a városon átmenő autóutat egyrészt felvitték a magasba, másrészt levitték a föld alá, és maga a kikötői tér majdhogynem csendes, és teljesen forgalom mentes volt. Arra szinte bizonyosan emlékszem, hogy megérkezvén a kétségeim szinte azonnal szertefoszlottak, azonnal éreztem, hogy szeretni fogom a várost! De kezdem az elején.
-
Ez a nagy hajó a hiedelmekkel ellentétben nem a Santa Maria élethű mása, de ilyesféle lehetett az is. Mindjárt a parkolónál fogadott minket, amiből persze rögtön sejthettük, hogy jó helyen járunk:-) Igaz, Kolombusz Kristóf genovai származását elég sokan kétségbe vonják, de persze csak olyanok, akik nem genovaiak!:-)
-
-
De nem ez volt az oka megnyugvásomnak, hanem az, hogy a várt többsávos autóút okozta zaj és bűz helyett egy, a fenti képeken látható nyugalmas közeg fogadott minket.
-
-
Ez a kis pálmafás liget már csak hab volt a tortán. Mögötte középtájt a híres Akvárium épületei (?) láthatóak. De maga a kikötő..., hát azért nem olyan nagy szám, mert majdnem teljesen zárt, tele hajókkal..., na de ez nem okozott meglepetést, Genovában az én véleményem szerint nem a kikötő az, amit mindenképpen látni kell, kivéve persze a hajómániákusoknak. Mi nem lévén azok, így aztán hamarosan el is indultunk felfedezni magát a várost.
-
-
A San Giorgio bankház látható ezen a saját képemen, ez egy emblematikus épülete Genovának, de nem csak azért, mert ez az első épület itt, amire konkrétan felfigyelünk. Szépnek, érdekesnek tűnik, de ez az épület a csalás magasiskolája. Genovának, és a többi liguriai városnak is van egy jellegzetes művészeti irányvonala, a "látszatépítészet". Ez azt jelentheti, hogy sok minden, amit egy házon látsz, az csupán festve van, de olyan ügyesen, hogy a felületesen nézelődők számára olykor észrevehetetlen a csalás. A minden alatt értem az ablakkereteket, zsalugátereket, akár hamis ablakokat, lábazatokat, egyéb díszítéseket is. Vagyis egyáltalán nincs ott ablak, stb., csak úgy látszik, mintha lenne. Ez egy "iparág" volt annak idején Liguriában, fel voltam készülve rá, egy filmben láttam korábban, hogy létezik ez a módi. És ott mondták, hogy ez a fenti épület, a San Giorgio székház ennek a stílusnak egy mintapéldánya..., na meg a város élénken dobogó gazdasági szíve. Itt zajlott le minden üzlet, ami az évszázadok során hol gazdaggá, hol szegénnyé tette a várost, Genovát.
-
-
Érdemes a San Giorgio bankház mellett induló Via San Lorenzón kezdeni a város felfedezését. Igaz, így látszólag nem tűnik főutcának, de gyorsan a város közepére érhetünk, és fontos vallási épületek mellett itt sorakozik az egykori Dózsepalota is.
-
-
Hamar egy kisebb térre érkezünk, ahol csodaszép templom áll, a San Lorenzo katedrális, melynek kapuit legnagyobb sajnálatomra zárva találtuk. Ha odabenn még szebb, mint kívülről, akkor már maga lehet a csoda!
-
-
-
Tovább haladtunk ezen a furcsa, keskenységével és forgalom mentességével csendes Via San Lorenzón, ahol az út végébe érdekes módon "belóg" egy sokkal kisebb, de nem kevésbé érdekes templom. Ennek a városnak az talán a legfőbb érdekessége, hogy egyáltalán nincs határozott városszerkezete. Az utcákat, és azokon az épületeket a természet adta lehetőségeket messzemenően megtartva alakították ki az egykoron ott élők. Persze ez a legtöbb régi olasz városra jellemző, ezért is szeretjük őket annyira! De itt ebben az ősi kikötővárosban tán még kevésbé figyeltek oda a szabályokra, mint máshol.-
A kis templom előtt még ott volt egy nagy beszögelésben a Piazza Matteotti, melynek öblében állt Genova egykori dózséinak palotája. Azt nem tudom mi okból, de Vannonénak hívták a tervezőjét, aki a XVI. században jelentős munkákat végzett Genovában. Ilyen U alakúra egybeépített azonban csak az 1800-as években lett a ma igazságügyeket intéző palota.
-
És ha folytatnánk utunkat a Via San Lorenzón, nem tehetnénk, mert ott áll jobbra egy templom.
És ha folytatnánk utunkat a Via San Lorenzón, nem tehetnénk, mert ott áll jobbra egy templom.
-
-
És nem is akármilyen templom, hanem a Chiesa San Ambrozio, hétköznapibb nevén a Gesu. Sajnos ennek a kapuja is zárva volt, feltehetően egy szürke hétköznapon jártunk arrafelé, és Genova talán nem annyira látogatott turistáktól, hogy templomai folyamatosan nyitva legyenek.
-
-
Érdekes módon torlódnak itt az épületek, mi is feltehetően ott jutottunk ki a Piazza De Ferrarira, ahova egy nyilat tettem, és ami így inkább egy sikátornak néz ki, mint olyan jelentős utcának, mint ami, hisz általa jutunk a város szívébe.
-
-
Ez is az én képem a Piazza De Ferrari szép épületeiről és ugyancsak szép szökőkútjáról, de emlékszem, hogy akkor és ott a talpig virágban álló azalea bokrok izgatták legjobban a fantáziamat:-(
-
--
Ezt a képet viszont a neten találtam a Piazza De Ferrariról, és a kép közepén látható épület volt valamikor a színház. Talán bombatalálat vagy valami hasonló katasztrófa érhette, mert ami a következő képeken látszik, igaz elég távolról, az már valami új, vagy legalábbis annak látszik. Olyan színesen nekem jobban tetszik, mint amilyen hófehéren steril a mai állapotában.
-
-
A Piazza De Ferrari távoli sarkairól készültek ezek a fenti képek, azzal a céllal, hogy megmutassam Genova viszonylag újnak tűnő épületét, a Carlo Felice színházat..., nem is tudom azonban, hogy mit is mondjak róla, mert szépnek és autentikusnak semmiképpen sem mondható. A fentebbi képen jól látszik a kis timpanonos bejárat, és gondolom a többi fehér épület is a színház része, bár erre nincs semmi információm. A második képen csak egy kicsi lóg be a timpanonból a kép baloldalán, a környezet miatt érdekes a kép..
-
És amit nagyon szerettem volna még legalább kívülről látni itt a környéken, de a nagy izgalomban kimaradt, az a Piazza San Matteo ezekkel a gyönyörű kis épületekkel. A Piazza De Ferrariról a színház felől induló Salita di San Matteón max. 25 méterre mehettünk el mellette. Itt volt a hírneves Doria család egykori fészke, itt áll a régi Doria palota, melyet a genovai nép ajándékozott Andrea Doriának, és a gyönyörű kis templom, amit házi kápolnaként használtak a család tagjai. Talán ez a tér volt az, amit legjobban látni szerettem volna Genovában, de elmentünk mellette:-(
-
-
A Via XXV Aprilén jutottunk el a Piazza delle Fontane Maroséig, ahol ezeket a szép palotákat láttuk.
-
-
A fentebbi képnek a jobb szélén, itt középen látszik az egyik Palazzo Spinola, nem az, amelyik múzeumként is funkcionál, de minden tekintetben különlegesen szép épület.
-
Tovább halad minden utazó a Via Garibaldira, aki a magyar Italia könyvből készült fel az utazásra:-) Itt látható a két híres épület egymás után, a...
-
-
...Palazzo Rosso és a Palazzo Bianco majdnem egymással szemben. Persze, akinek van ideje és pénze, az nem csak kívülről nézi meg őket, hanem, mivel ezek híres múzeumok, megtekinti a kiállításokat. Nekünk egyikből sem volt elegendő, így meg kellett elégednünk a nem elhanyagolható, de mégiscsak külső látvánnyal.
-
A Palazzo Grimaldi már a Piazza della Meridianán áll, ezt az épületet fényképeztem utoljára Genovában. Érdekes, arról semmi emlékem nincs, hogy hogyan és merre mentünk vissza a kikötőhöz, mintha itt elvágták volna az emlékeim filmjét. Így utólag átgondolva majdnem biztos, hogy akkor juthatott az eszembe, hogy a Piazza Matteóról elfelejtkeztem, és kétségbe voltam esve, de idő hiányában már nem mertem reklamálni, túl messze voltunk tőle. A következő emlékem az, hogy amikor elsuhantunk Camogli mellett, akkor majd kiugrottam az autóból, és persze tettem egy elhatározást!
A Palazzo Grimaldi már a Piazza della Meridianán áll, ezt az épületet fényképeztem utoljára Genovában. Érdekes, arról semmi emlékem nincs, hogy hogyan és merre mentünk vissza a kikötőhöz, mintha itt elvágták volna az emlékeim filmjét. Így utólag átgondolva majdnem biztos, hogy akkor juthatott az eszembe, hogy a Piazza Matteóról elfelejtkeztem, és kétségbe voltam esve, de idő hiányában már nem mertem reklamálni, túl messze voltunk tőle. A következő emlékem az, hogy amikor elsuhantunk Camogli mellett, akkor majd kiugrottam az autóból, és persze tettem egy elhatározást!
-
-
Ezt az utolsó képet a neten találtam, csak remélni merem, hogy egyszer látni fogom így is Genovát, miután odalenn már természetesen valóban alaposan körülnéztünk:-)
-
Portofinóról hírneve kapcsán a legtöbben úgy gondolhatják, nem lehet kihagyni. Így utólag inkább maradtam volna még egy kicsit Genovában, vagy álltunk volna meg Camogliban, de akkor biztos nagyon kétségbe estem volna, ha kimarad a terveimből. Pedig hát az idő eléggé szorított minket, messze, sőt, egyre messzebb volt Sestriere, és ezek itt Portofinóban már erősen délutáni fények voltak.
A fenti "panorámakép" két rendes képből lett általam összeragasztva, mind színben, mind méretben van kis csúszás, de a cél szentesítette az eszközömet:-)
-
-
-
Amúgy persze tetszett a városka, és nem csak ennyit láttunk, de képem csak ennyi van. Hogy az első képet el tudtam készíteni, ahhoz fel kellett menni elég magasra a kis kikötőben, zöld terület volt leginkább, valami sportpálya rémlik és sok érdekes növény. A nagy különbség Portofino és sok más hasonló városka között, hogy nehéz elképzelni, hogy élnek olyan emberek is ebben a városkában, akik halászattal is foglalkoznak a gazdag turisták kiszolgálásán túl. De kétségtelenül nagyon szép városka, és a Ligur tenger partján tett kirándulásunknak méltó záróakkordja volt.
Visszafelé úton már nem cicóztunk, irány volt a sztráda, hogy lehetőleg még aznap visszaérjünk Sestrierébe. Na de, hogy azért nehogy már minden egyszerűen menjen, egy alagútban motorbaleset volt, legalább egy órát vesztegeltünk, de végül csak "hazaértünk".
Visszafelé úton már nem cicóztunk, irány volt a sztráda, hogy lehetőleg még aznap visszaérjünk Sestrierébe. Na de, hogy azért nehogy már minden egyszerűen menjen, egy alagútban motorbaleset volt, legalább egy órát vesztegeltünk, de végül csak "hazaértünk".
-
ALPOK, GRANGESSISES
-
-
De innen számunkra már csak hazafelé vezethetett autóval az út! Majdnem teljesen elolvadt időközben a hó, és úgy gondoltuk, az utolsó napunkat az Alpoknak és a környéknek szenteljük. Az Alpok nagyon nagy volt, a környék meg nagyon kicsi:-) Igazán nagy kirándulásra már sem kedvünk, sem energiánk nem volt, de egy jó kis hegyi séta belefért a napunkba. A legnagyobb "hozadéka" a kirándulásnak a szó szoros értelmében egy nagy zöld-fehér kő volt, olyan szív alakú, és a fehér részeken csillognak benne a kristályok. Képes voltam több száz méteren át cipelni a szállásunkig, mert egyszerűen beleszerettem. Ma is a kertünk egyik legszebb dísze. Az volt egyébként a furcsa, hogy a környéken sehol nem volt hasonló kő, az az egyetlen olyan fajta kellette ott magát. Lehet, valaki hasonló elszántsággal hozta valahonnan, de feladta? Csak így lehetett! És én egy ilyen kőnek tudok annyira, vagy tán még jobban is örülni, mint más egy márkás retikülnek, így aztán hálás voltam a szerencsémért:-)
-
-
Az alpesi kirándulás után megnéztem "magát" Grangessisest, ami egy nagyon apró és nagyon régi, állítólag XVII. századi, falucska volt az üdülő mellett. Nem tudtam igazán megállapítani, hogy éltek-e ott emberek, de nagyon szépen rendben volt tartva, és láttunk korábban cicát is az erkélyünkről, melynek alaposan kijárt útja volt a hóban, meg néha kutyaugatást is hallottunk. Gyanítom, hogy inkább nyáron, de élhetnek ezekben a kicsi házakban.
-
-
Bár a hóbuckák hótakarításra utalnak, de lehet ezt az üdülő személyzete csinálta, mert ez a több évszázados településke idegenforgalmi látványosság is az oda látogatók számára.
-
HAZAFELÉ
-
Reggel meglepetésként ért minket, hogy az éjszaka nagy hó esett, de azért csak kiástuk az autót, a nagy kövemet is megtaláltam alatta, és elindultunk hazafelé. Másik útvonalat választottunk, a Lago di Maggiore felé vettük az irányt. Sajnos arrafelé sem volt szép az idő, hó helyett ott az eső szitált, a tóból gyakorlatilag semmit nem láttunk, de a part menti házak, kertek azért sok szépséget mutattak. Akkoriban már javában nyíltak a rododendronok, és azokból bőven voltak hatalmas bokrok az út menti kertekben. Csodálatosak voltak.
Nem "véletlenül" mentünk arra, a férjem korábban járt ezen a vidéken kollégákkal, és meg akarta nekünk mutatni Luzernt, a Rajna vízesést, és legfőként Stein am Rhein városkát. És persze ki ne örülne, ha csak pár órára is, de nézelődhet Svájcban?
-
-
Első megállónk Luzern volt, sokat nem tudok erről a városról mondani, addigra azt hiszem eléggé telítődve voltam, és nem is készültem ezekre a látványokra. De talán erre nem is nagyon lehet készülni, csak nézni kell, szép fekvésű, rendezett város, az biztos.
-
-
Úgy emlékszem, ennek a templomnak a belseje nem tetszett, a svájci és német templom belsők nem a kedvenceim, de így kívülről szépnek láttam és látom most is a képen.
-
-
A különleges fahíd elejéről meg ez a látvány tárult elénk, igen hangulatos volt a város látképe.
-
-
Kapellbrücke, ahogy az én fényképezőgépem látta.
-
-
Na jó, ezt az utolsó képet loptam a netről, a városról szóló oldalról, azt hiszem, az bocsánatos bűn. Mert hogy Luzern fő látványossága mégiscsak ez a híd, amin mi is átsétáltunk, de az én képem nem igazán megfelelő a bemutatására. Kapellbrücke a neve, 1365-re készült el, 1993-ban kigyulladt, feltehetően egy eldobott csikk miatt, de sikerült egyrészt megmenteni, másrészt újjáépíteni. Azonban akkor is nagyon nagy kárt szenvedett, mert a festményeket, amik a híd faszerkezetére voltak festve, nem tudták restaurálni..., bár ha a cikket elolvassátok, kiderül, hogy ezt is valahogyan megoldották, de a gondatlanságból okozott hatalmas kártevés mégsem felejthető.
-
-
-
Egy életem, egy halálom, ezt a videót betettem ide a címbe, gondolom az alkotója nem bánja a nyilvánosságot, és igazán jól érzékelteti a látványt, meg persze a hangokat is, mert egy vízesésnél az sem mellékes. Csak annyit jegyeznék meg, hogy a vízesés közepe táján lévő kis szigetre hajóval ki lehet kötni, majd felmenni a csúcsra, de gondolom nem ilyen magas vízállásnál, mint amit a videón és a saját szemünkkel is láttunk a tavaszi hóolvadás idején. A kép egy képeslap, az én képeim nagyon szürkék lettek. Igencsak dübörgő és nedves élmény volt, az biztos, de a szívemhez azért közelebb áll a Cascata Marmore, és nem csak azért, mert Olaszországban van.
-
-
-
-
Na, ha valaki meseországba vágyik, akkor itt jó helyen jár! Ez a városka tényleg egy csoda, más szó nem nagyon illik rá. Írnom se nagyon szükséges bármit, hisz ott a címben a link, ha valaki kíváncsi egyéb információkra, a képek meg úgyis magukért szólnak. És aki jót akar magának, az nézzen a neten jobb képeket, mint az enyémek, és élvezze ki a látványt!.
-
Igaz, alapjában véve elégedett vagyok a képeimmel, mert ha arra gondolok, hogy ma hány rossz képet csinálok a digitális géppemmel, akkor ahhoz képest manuális géppel a használhatatlan képek száma minimális volt...., persze kérdés, mit tartunk használhatatlannak:-) De ettől még a gép elavult, az idő sokszor nem a legjobb volt, na meg a mostani után-fényképezés sem segít a minőségen. Ja, és jut eszembe, Antibesben kellett filmet vennünk, és nem igazán értettük meg egymást a francia eladóval(!), így diát kaptunk, amiről aztán sikeresen készítettek nekünk képeket, de elsőre nagyon megijedtem az előhívott diafilm láttán!
Végül is minden összejött, és jó nagy és tartalmas utazás volt ez is, nagyon örülök, hogy megélhettem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése