Ravenna
Pisa
Portovenere
Firenze
Velence
Már kezdtük érezni, hogy nem telhetne el esztendő Olaszország nélkül..., ám ez az utazás elsősorban nem értünk jött létre, de mégis általunk. Pontosabban arról volt szó, hogy a férjemnek van egy nagynénje, aki nagyon szereti Michelangelót meg Botticellit, és mindig nagyon szerette volna látni Firenzét, na meg az említett művészektől függetlenül Velencét. Sokat meséltünk neki korábbi élményeinkről, és hogy, hogy nem, valamelyikünk fejéből kipattant az ötlet, mi lenne, ha elmennénk együtt? Tetszett mindenkinek a gondolat, én meg nagy lelkesedéssel kezdtem közös utazásunk megtervezéséhez. Mi sajnos akkor sem bővelkedtünk anyagiakban, ellenben útitársunk nagyvonalúsága mindenképpen kötelezett engem arra, hogy számára is kényelmes szállásokat keressek, így valósulhatott meg az az akkor nekünk csodának számító lehetőség, hogy Firenze és Velence belvárosában lakhattunk. Ez hihetetlenül nagy élmény volt számomra, és gondolom, hogy más sem bánta. Ami még különlegesebbé tette az utazásunkat, hogy csatlakozott hozzánk legidősebb lányunk, aki művészettörténetet tanult éppen az egyetemen, így aztán tényleg ott volt a helye. Sajnos azonban komoly szerepe van neki is abban, hogy minden nagyszerű élménye ellenére ez az utazás nem csak szép emlékeket ébreszt bennem.
Most így visszapörgetve az eseményeket elég megterhelő, ha olyan emberekkel utazunk, akik mit sem tudnak az adott helyszínekről, és tőlünk várják azt, hogy mindent elmagyarázzunk. Csináltam én akkor is ügyes kis leporellókat, de egyszerűbb volt kérdezni, és hát nem mindig voltam elég szolgálatra kész, főleg ha videóztam. A legtöbb esetben a jó emlékek eltakarják a rosszakat, de Ravenna, annak ellenére, hogy csodás volt, nem a legjobb emlékeim közé tartozik, sok volt a vita, a sértődés..., lám tényleg nehezen tudom kezdeni a lényeget. A tanulság az, hogy idegenvezetőnek születni kell!
Egy másik dolog, amiért egyáltalán belekezdtem ebbe az egész "emlékezés folyamba", az a történelem iránti érdeklődésem, de lassan elveszem ebben a tengerben. Természetesen tudom, hogy az internetet nem lehet szentírásnak venni, de annyi itt a lehetőség a szálak kibogozására..., míg közben könyvekben is keresgélek. Az igazság ekkora távolságokban már úgysem kideríthető, és, legyünk őszinték, majdnem mindegy, hogy ki, mikor és hol miért tette ezt, meg azt..., de mégis izgalmas vállalkozás bogozgatni a szálakat. Ha az emlékezés percei nem is mindig pozitív élményekkel párosulnak, akkor is jó móka. És, ha már új utazásokra nem készülhetek, igyekszem az emlékeimet felidézni és maradandóvá tenni.
-
A színes szavak, mint a korábbi bejegyzésekben, itt is linkeket takarnak.
Van elég sok fényképes utazási albumom, azokból pótoltam néhol a képhiányt, de a félreértések elkerülése végett azoknak a képeknek a jobb alsó sarkába tettem egy kis felhőcske jelet.
Egy másik dolog, amiért egyáltalán belekezdtem ebbe az egész "emlékezés folyamba", az a történelem iránti érdeklődésem, de lassan elveszem ebben a tengerben. Természetesen tudom, hogy az internetet nem lehet szentírásnak venni, de annyi itt a lehetőség a szálak kibogozására..., míg közben könyvekben is keresgélek. Az igazság ekkora távolságokban már úgysem kideríthető, és, legyünk őszinték, majdnem mindegy, hogy ki, mikor és hol miért tette ezt, meg azt..., de mégis izgalmas vállalkozás bogozgatni a szálakat. Ha az emlékezés percei nem is mindig pozitív élményekkel párosulnak, akkor is jó móka. És, ha már új utazásokra nem készülhetek, igyekszem az emlékeimet felidézni és maradandóvá tenni.
-
A színes szavak, mint a korábbi bejegyzésekben, itt is linkeket takarnak.
Van elég sok fényképes utazási albumom, azokból pótoltam néhol a képhiányt, de a félreértések elkerülése végett azoknak a képeknek a jobb alsó sarkába tettem egy kis felhőcske jelet.
RAVENNA 05.14-15
-
Az út Ausztrián és a Dolomitokon át nagyon szép, a Pó-síkság kissé unalmas volt, aztán jött a hosszú tengerparti út egészen Ravennáig egy kis strandos pihenővel. Persze nem fürdésre gondolok, csak bámészkodásra, éppen valami számunkra új sportot űzött néhány fiatalember, a nevét sem tudom, de valami paplanernyő szerűséggel "röpködtek" a víz felett. Szórakoztató volt.
Ja, és digitális fényképezőgép még akkor sem volt, ami így utólag minden korábbinál nagyobb "felelőtlenség" volt részemről, mert bár nem volt hosszú az utazás, de annál tartalmasabb!
Akkor kezdem talán valahol az elején. Valami történelmi időrendi sorrendet csak fel kellene állítani a látnivalók tengerében, még ha ezt betartani természetesen nem is mindig lehet. Rengeteg időt elhasználtam akkor is és most is arra, hogy megtaláljam az történelmi igazságot, mert mondhatni ahány forrás, annyiképpen meséli el azokat a még ókori történeteket.
-
A "vég kezdete" az biztos időpont, I.sz. 402-ben a Nyugat-Római Birodalom Milánóból Ravennába helyezte át a székhelyét. Biztonságos, jó helynek tűnt Ravenna a népándorlások korában a folyamatos támadások elől, mocsarak védték a száradföldön, míg tengeri kikötője, Classis, szoros kapcsolatra adott lehetőséget a Kelet-Római birodalom székhelyével, Konstantinápollyal. Ezen időszak alatt Galla Placidia megépíttette Ravennában azt a kis mauzóleumot, amelyben állítólag hárman nyugszanak, Galla Placidia, férje? III. Constantinus és fia?, III. Valentianus. De semmi nem biztos, csak az, hogy a kápolna gyönyörű! A kis épületet képletesen a Nyugat-római Birodalom sírjának tekintik.
Ennek a korszaknak becses műemléke még a távolabb lévő ortodox keresztelő kápolna.
-
Nem sokkal később, isz. 476-ban azonban jött hadseregével a gót Nagy Theodorik, az arianus keresztények királya (aki amúgy Bizáncban nevelkedett "hadifogolyként"), és elfoglalta, majd székhelyévé tette a várost. Ez azért jó következményekkel is járt, mert ott tartózkodásuk néhány évtizede alatt számos nagyon értékes építészeti alkotást hoztak létre, melyek ma is gyönyörködtetőek. Talán azt gondolják sokan, hogy azok a gótok valami vadember félék voltak, de egyáltalán nem, amit nem csak az általuk létrehozottak bizonyitnak, hanem az is, hogy a más elveken alapuló vallási emlékeket érintetlenül hagyták.
(Gondoljunk néha arra, hol voltak, hogyan éltek ekkor még a magyarok?)
-
De az ariánus gótok sem élvezhették sokáig ravennai biztonságukat, csupán 47 évig, hiszen i.sz. 540-ben jöttek a tenger felől a bizánciak, és hadvezérük, a híres Belizár vezetésével elfoglalták a várost, amit aztán 211 évig uralmuk alatt tartottak. Az utókor szerencséjére a bizánciak munkálkodásával is számtalan maradandó gyönyörűséggel gazdagodott Ravenna. Ám ők már kevésbé voltak toleránsak a gótok emlékeivel, de alapvetően szerencsére hagytak belőlük az utókornak. De minden hiába volt, az ő hatalmuk is csúfos véget ért.
Az történt ugyanis, hogy i.sz. 751-ben a várost leigázták a frankok, és könyörtelenül elzavarták a bizánciakat. Ők azonban már ott tartózkodásukkal semmit nem tettek hozzá a város hírnevéhez. Igaz, idővel a frank birodalom is szétszakadt, de nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Ravenna körülbelül a frankok betörésétől majdhogynem láthatatlanná vált az utókor számára. De Ravenna és az emberiség nagy szerencséjére, ami már megvolt, azt nem tette senki tönkre a sok-sok szunnyadó évszázad alatt! Így aztán Ravenna páratlan kincsek büszke tulajdonosa a mostani időkben!
Szüksége is van a városnak arra a sok régi kincsre, mert ezeken kívül nem sok említésre méltót mondhat magáénak.
-
A lényeg az, hogy minden viszontagság ellenére ez a 4 évszázad volt Ravenna fénykora, és ebben az időben annyi szépséget kapott a jövő-menő idegenektől, ami elég lesz számukra az idők végezetéig!
-
De hol is kezdjem, hogyan is haladjak..., mivel ez tulajdonképpen egy útleírás, talán nem a történelmi sorrend lenne a fontos, hanem a helyszínek, ahogyan mi is haladtunk egyik csodától a másikig. Kevesen engedhetik meg maguknak bárhol is járva, hogy mindig úgy nézzék meg a helyi látványosságokat, ahogyan azok időrendben keletkeztek. Ha a látnivalók mégis földrajzilag egybeesnek az időrendi sorrenddel, az leginkább csak a véletlen műve! Na de nézzük, hogy is volt ez velünk Ravennában.
-
Ravenna történelmi belvárosa lehet, hogy talán nem annyira szép és különleges, mint ahogyan azt "megszoktuk" az olasz városoktól, de annyi benne a párját ritkító csoda, hogy esetleges hiányait feledteti.
-
-
Én az ott eltöltendő első délutánra a legszebbet és legrégebbit választottam a San Vitale templommal és a Galla Placidia féle mauzóleummal. Az már csak hab volt a tortán, hogy szinte egymás mellett van a két épület, mert nem igazán barátságos időjárás fogadott minket Ravennában, esők jöttek, esők mentek. A maga nemében mindkettő csodálatos volt, igazi kuriózum, de méretükben és tartalmukban igen nagy a különbség.
-
-
Azon a fenti kapun mehettünk be abba a nagy kertbe, amiben hatalmas fák árnyékában találjuk Ravenna páratlan kincseit.
-
-
Különös, hogy a templom egyszerű külseje olyan rendkívül gazdag belsőt takar. Ami mindenképpen bizánci kezdetre utal, hogy formája igazán nem a klasszikus templom forma. A megrendelő Justinianus császár építőmestere a konstantinápolyi Szergios és Bakkhosz templom mintájára építtette. Külső megjelenése azonban rendkívül egyedi, szokatlan viszonylagos zömökségével, rengeteg ablakával. Szokatlan még az egyszerű téglaburkolat is egy templomnál, valamint szép, de visszafogott főbejárata. Aztán belépünk, és odabenn végképp minden más, mint amit elképzeltünk, amit megszoktunk! Egyszerűen elkápráztató mindaz, amit ott látunk. Maga az építészeti megoldás is fantasztikus hatású a körben elhelyezkedő 8 hajóval, az azokat fedő félkupolákkal, és a mindezt fedő nagy kupolával. Persze fényképen láttatni mindezt szinte lehetetlen.
-
-
Itt már égi trónusán ül gondterhelt arccal a még ifjú Jézus, a bal szélen feltehetően San Vitalist láthatjuk, míg a jobb szélen lévő alaknak a templom tervezéséhez lehet köze, hisz kezében egy épületet tart, és nem szent, mert nincs glóriája. Aki jól ismeri a bibliát, az nagyon sok érdekességet kiolvashat a mozaikokból.
-
-
-
-
-
Csodálatosan ábrázolt bibliai történetek, köztük a jobboldalon a legismertebb: Ábrahám feláldozná gyermekét, Izsákot.
-
.
-
-
-
-
Egy ilyen különleges szakállas Krisztus ábrázolás is látható a templomban. Valamikor a 4. században kezdték Krisztust szakállasan ábrázolni, itt már a 6. században vagyunk.
Ez a templom biztos, hogy benne van az általam csodált első ötben, órákat lehetne, kellene benne nézelődni.
-
-
Kívülről első látásra inkább tűnik valami kis csinos gazdasági melléképületnek, mint ami valójában. Vagyis egy elképesztően szép mauzóleumnak, ami tán elhomályosítja még a San Vitale szépségét is, de, legalábbis amíg benne vagyunk, addig bizonyosan feledteti.
--
-
Erről a valóságos kis csodáról tényleg nem tudok mást mondani, mint amit a linkek, na meg azt, hogy valóban olyan gyönyörű, mint amilyennek a hozzájuk fűzött kommentárok mondják.
-
Ja, még azt is el kell mondanom, hogy ha fényképeket nem is csináltam eleget, vettünk egy nem olcsó, de nagyon szép albumot, aminek lefényképezett képei adják a Ravennáról szóló történetem gerincét. Azért is furcsa néhány kép, mert a ragasztás középen elég erős, így aztán némi torzulás előfordul itt, ott, de nem szeretném teljesen tönkretenni az albumot fényképezése miatt. Mint a bevezetőben jeleztem, az ilyen képeket felhőcske jellel láttam el.
-
Már nem tudom miért volt annyira sürgős, de valamiért innen Dante síremlékét indultunk megkeresni.
-
-
-
Talán a fenti képen látható síremlék kőkoporsójában voltak eredetileg Dante csontjai, de mert a firenzeiek meg akarták kaparintani az általuk száműzött, de idővel híressé vált írójuk földi maradványait, a ravennaiak biztonságos helyre menekítették azokat. Azt, hogy Dante földi maradványai éppen most hol vannak, azt lehet, hogy mi halandók nem tudjuk meg soha. Olvastam olyat is, hogy a kép jobb sarkában látható borostyános dombocska alá helyezték miután egy elrejtést követően valamikor, valahol véletlenül rátaláltak. De azt is írják, hogy most a kápolnában lévő koporsóban vannak. Biztos azért "ködösítenek", mert még mindig félnek a firenzeiektől, hisz még ma is üresen várja híres költőjének földi maradványait a Santa Croce koporsója!:-)
-
Nem kétséges, hogy eredetileg az ariánusok építették fel, sőt, mozaikjainak jó részét is ők készítették. Azonban ami az utókorra maradt, azt a hatalom új birtokosai, a bizánciak, saját hitük és ízlésük szerint átalakították, így a templom most leginkább az ő dicsőségüket hirdeti.
-
-
Sok különlegesség van ebben a csodálatos templomban is, a szépségnek, ragyogásnak semmi nem szab gátat. Talán csak a barokk stílusú szentély furcsa ebben az ókori templomban, de biztos valami miatt újjá kellett építeni. De hagyjuk is a szentélyt, bár feltehetően a legfőbb kincse, Szent Apollinaris relikviái ott vannak elhelyezve. A legtöbben talán leginkább külsőségei miatt keresik fel ezt a szent helyet, ahogyan mi is. Már maga a 24 csodálatos korinthoszi oszlop is elbűvölő, de természetesen itt is a mozaikoké a főszerep.
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
A sorban álló szüzek és a mártír szentek többnyire nevesítve vannak a fejük feletti aranyszínű csíkban, és a mártíroknál meg ott van még mártíromságuk jelképe is.
-
-
Még egy érdekesség, izgalmasnak, sőt, talán titokzatosnak is mondható ez a fenti mozaik, mely elhelyezését tekintve párja a Classic kikötőjét ábrázolónak. Minden kétséget kizáróan Theodorik király híres Aranypalotájának ábrázolása, hiszen rá is van írva. Nyilvánvalónak tűnik, hogy egykor személyek voltak a most látható függönyök helyén, hisz az oszlopok némelyikén ott maradtak a kapaszkodó kezek. Érdekes, hogy ezt a hibát elkövették a korabeli "restaurátorok", bár lehet, hogy nem hiba volt, hanem éppen hogy valamit üzenni akartak ezzel a bizánciak az utókornak.
-
május 15.
-
-
-
-
Mivel a két parkot csupán a vasútvonal választja el egymástól, így Theodorik gót király mauzóleumánál kezdtük el aznapi komoly programunkat. A képen baloldalon a Brancaleone park, jobbra fenn Theodorik mauzóleumát körülvevő park látható.
-
-
-
Különleges élmény különleges helyen, bár a mauzóleumból a nagy király földi maradványait szélnek eresztette az utókor.
-
-
A tetején villám sújtotta izgalmas épület egy számunkra idegen történelmet idéz, pedig az Osztrogót birodalom keleti határa a Duna volt! Vajon hol voltak akkor még a mi őseink? Érdemes elolvasni ezt a cikket annak, aki többet is szeretne tudni erről a témáról, Ravennáról és a gótokról.
De szerencsére az arianusok egyáltalán nem voltak olyan vademberek, mint amilyennek elképzeljük őket. Felépítették a maguk keresztelő kápolnáját, és nem rombolták le a keresztényekét, mely sétánk következő állomása volt.
-
-
-
A tértől nem messze található a nagy ravennai bazilika, aminek vannak ugyan ókori alapjai, de azokból már semmi nem látható avatatlan szemeknek. Maga a templom szép, de nem különös.
-
-
Ám a kis gyöngyszemként mellette álló egyszerűnek látszó ortodox Keresztelő kápolna szinte teljesen érintetlenül vészelte át az időt és az évszázadok viharait!
-
-
-
A harangtorony kicsit ferde, valószínűleg nem lehetett rá felmenni, ha mi nem mentünk:-) Ravennában a talaj olyan, hogy folyamatosan süllyednek az épületek, ha ez többnyire nem látszik, annak oka az események állandó követése lehet.
-
-
Maximilianus császár elefántcsont trónusa fantasztikus alkotás.
-
-
Különös élmény egészen közelről nézni a fenti mozaik arcokat.
-
-
A táj mindenkinek egyaránt gyönyörű volt, de nagyon kívántunk már egy kis pihenőt.
-
-
És meg is találtuk végre, ez itt egy fontos hely a motorosok számára, valószínűleg egy "Passo" volt ott, ennek nem néztem utána. Nekünk nagy örömünk volt a megtalálásában, nagyon jól jött a pihenés, néhány korty, néhány falat.
-
-
Egy gyönyörű kis temető, valahol ott volt a pihenő mellett.
-
FIRENZE 1. 05.15
-
-
-
-
De azért megnéztük a gyönyörű templomot belülről is. Én is akkor jártam ott először, de elhatároztam, hogy nem utoljára! Talán ekkor kezdődött a nagy vonzódásom a város iránt? Mert okom lett volna rá, a városra való rálátás, a templom, a környezte valóban párját ritkító gyönyörűség!
-
-
A reggel jó hangulatban indult, gyorsan megnéztük a fél kilenc tájban szinte teljesen üres Dóm teret, elsétáltunk a Piazza della Signoriára, az is majdnem üres volt. Kicsit benéztünk a Palazzo Vecchio belső udvarára, de aznap, vagyis hétfőn, a legtöbb múzeum zárva volt. Persze ezt tudtam előre, mint ahogy azt is, hogy a Casa Buonarroti viszont épp kedden tart zárva. Elsétáltunk hát oda ezen a hétfőn, mert a nagynéni főleg Michelangelo miatt vágyakozott Firenzébe, gondoltam ez tetszeni fog neki, na meg én is kíváncsi voltam rá. Meg kell mondjam, nem volt olyan nagy szám elég komoly belépődíja ellenére, de azért örültünk, hogy láttuk. Egyebek között Michelangelo ifjúkori műveit, miket a Medici kertben alkotott, csak itt láthatja a közönség. Maga a művész sosem élt itt, ha jól tudom valamelyik unokaöccse hozta létre a Michelangelo által számára vásárolt épületben a kiállítást. Érdekesség számunkra, hogy a múzeum egyik leghíresebb igazgatója a magyar Tolnay Károly volt, akinek nevét emléktábla őrzi az előcsarnokban.
- PISA 05.16
-
-
Aznapra a fő irány Pisa volt, ott pedig kizárólagosan a Csodák tere, ami ugye sokaknak egy fontos állomás Olaszországban. A magam kíváncsiságából tán sosem mentem volna oda, de nagyon hálás voltam érte, mert a pisai dóm számomra nagyon nagy élmény volt. Csak hát a társaságnak megint valamiért rossz volt a hangulata, és ez délutánig így is maradt. Nem tudom mi volt az, amin nem tudtunk felül emelkedni, de valami, valamiért gyakran nem volt jó.
-
-
Na mindegy, a lányom és én megnéztük a Keresztelő kápolnát és a Dómot, mindkettő maradandó élményt nyújtott, bár az utóbbit feleslegesen hatalmasnak érzem, de ennek is bizonyára meg van a maga rituális magyarázata. Ha már ott voltam, nagyon szerettem volna látni még a Campo Santót is, de nem akartam visszaélni társaim fogyatkozó türelmével. Persze maga az egész tér csodálatos..., talán csak "annak a" harangtoronynak ferdesége rontott az összképen:-)
-
Viareggio felé folytattuk az utazást, nagynéni valamikor kapott valakitől egy képeslapot, amin egy csodaszép pálmafasor volt látható, és mindig vágyott volna azt látni. Nosza, rajtunk nem múlott. De sajnos a pálmafasor messze nem volt olyan szép, mint a képen, feltehetően valami vihar megtépázta az eltelt évtizedekben, mert sok kis pálma között volt sok nagy, olyan összevissza volt az egész. De mindez sem lett volna akkora baj, ám a hangulat ekkor már tényleg mélyponton volt. Na mindegy, megnéztük a tengert, összeszedtük valahogy magunkat. De mit tegyünk, merült fel a kérdés? Már akkor azt hiszem én se nagyon vágytam másra, mint visszamenni Firenzébe és saját utamat járni, de aztán mégiscsak indultunk az eredeti terv, Portovenere felé. Meg nem mondom most, hogy egyáltalán honnan tudtam annak a városkának a létezéséről, de szerepelt az elképzeléseimben. Mielőtt elérnék emlékeimben odáig, el kell mondjam, hogy én tudom, hogy Toszkána nagy általánosságban gyönyörű, de arrafelé egyáltalán nem tűnt annak, sőt, kifejezetten unalmas volt. Ám amikor átértünk Liguriába, egycsapásra minden megváltozott, és a házak színessége a mi hangulatunkat is lassan megváltoztatta. Mire Portovenerébe értünk már mindannyian jókedvűek voltunk!
-
PORTOVENERE 05.16
-
-
Hosszú ideig tartott az elég unalmas út míg egyik oldalon a tenger, a másikon Carrara márványhegyei között haladtunk. A liguriai szakasz már igazán izgalmas volt, Portovenere felé vezetett minket, és már kezdte mutatni bájait a Ligur tenger.
-
-
Később, egy nagyon szép mediterrán növényzettel áldott út mentén, csinosabbnál csinosabb villák sorából kilépve, egyszer csak ez a fenti látvány tárult elénk.
Portovenere számomra egy fogalom, bár tudom, illetve inkább sejtem, hogy a közelben lévő Cinque Terre városkái a nyílt tengerrel szebbek lehetnek, de nekem akkor ez a városka mindennél érdekesebbnek, szebbnek tűnt. Persze a képem lehetne sokkal jobb is..., biztos rengeteg jó kép van róla az interneten.
Hát igen, gondolhatjátok: ez jobban tetszett, mint a gyöngyszem kis Portofino? És igen, valahogy, valamiért sokkal jobban tetszett, pedig így a képen nézve valóban egy kicsit "rendetlennek" tűnik, de nekem nagyon tetszett. Aztán, amikor módomban volt végigjárni a házak mögötti utcát, utcákat, arra gondoltam, jaj, de jó is lenne itt lakni valamelyik szép kis ajtó mögött! De hozzátettem, ugyancsak gondolatban, hogy csak akkor, ha a férjem nem lenne halász! Elképzeltem, ahogy hazatérnek a férjek esténként a zsákmánnyal, azonnali pucolás..., brrr, na bocs, hogy most is elkalandoztam:-)
-
-
-
Nagyon tetszettek az utcácskák, és itt nagyon jól értelmezhető volt az itáliai "marinák" lényege, vagyis az, hogy a part felől egymáshoz tapadó házacskák földszintjei csak csónakházak, raktárak, melyeket nem olyan nagy baj, ha olykor eláraszt a tenger. De talán még ennél is fontosabb szempont, hogy a magas és keskeny lakások egymásba kapaszkodva védték az ott élőket a tenger felől fúvó széltől. A lakások bejárati ajtajai a fenti utcácskában vannak, és gyakorlatilag versenyeztek abban, kinek szebb az ajtaja, a lábtörlője. Nagyon szeretnék egyszer egy ilyen házacskában megszállni valahol, ha csak egyetlen éjszakára is!
-
Így utólag fel sem foghatom, hogyan történhetett meg, hogy nem fényképeztem le a Chiesa San Pietrót, ami a városka végén lévő sziklaszirten állt, de szerencsére az internet mindig kisegít!:-) Nagyon szép, nagyon hangulatos, ugyanakkor fenséges is volt fekete-fehér színében. Érdekes volt, hogy a templomban az egyik padon egy fekete-fehér cica üldögélt..., nem hiszem, hogy csupán véletlen a színek egybeesése:-)
-
-
Ha magát a templomot nem is, de az onnan nyíló kilátást lefényképeztem.
Később, míg a többiek beültek egy étterembe, én bekaptam egy paninit, és még egyszer körbesétáltam a városkát, amitől nehéz volt elszakadnom.
Az út haza, vagyis Firenze felé, már gyors és jó hangulatú volt a sztrádán, és azon az éjszakán végre én is remekül aludtam.
-
FIRENZE 2. 05.17-18
-
Minden bizonnyal életem egyik meghatározó napjára virradtam, mert ez a nap hozta meg számomra azt az élményt, amitől örök életre Firenze elkötelezett rajongója lettem. Pedig igazából csak egy teljesen átlagos reggel volt, ott élők és turisták számára egyaránt. Én sem valami különlegesség miatt indultam útnak, csupán péksüteményt kellett vinnem..., de kincset leltem!:-) Még éppen csak nyitogatták szemüket a többiek, mikor én kisurrantam egyedül, és nem lakván túl messze az Arnótól, elindultam arrafelé. Az utcák majdnem üresek voltak arrafelé, és egyáltalán nem is olyan hú de szépek, de mégis valami olyan különleges élményt adtak, amitől máig nem tudok, és főleg nem is akarok szabadulni.
-
-
Persze ezt az élményt igazán az tetézte, amikor leértem az Arnóhoz, forgalom nem volt semmi, csupán néhány futót vagy kutyát sétáltatót láttam a parton. Az Arno meg csendesen, békésen csordogált, a partján álló épületek illegették magukat a nyugodtan csordogáló vízben.
-
-
-
Aztán spuri vissza..., akkortól tudtam, hogy "küldetésem" van..., csak tán az nem éppen a zsemlék beszerzése volt, csak akik vártak rám, ezt nem is sejtették:-) A küldetésem ugyanis az volt, hogy akkortól fennen hirdessem Firenze tökéletlen szépségét!
-
-
Gyorsan valahol csak beszereztem azt a péksüteményt, feltehetően a közelünkben lévő hatalmas piacon. A többiek mit sem éreztek mindabból, amit én átéltem, míg ők szokásos reggeli rituáléjukat hajtották végre, vagyis kényelmesen tisztálkodtak, öltözködtek. Nem érezték, hogy Firenzében minden elvesztegetett perc mekkora könnyelműség!
-
Az én első elképzelésem arról, hogy miket szeretnék látni Firenzében, a San Marco múzeum megtekintése volt. Bár társaimnak nem sok fogalma volt arról, mit is fogunk ott látni, szívesen jöttek velem, és azt hiszem mindenki elégedett volt a látottakkal. A templom maga nem mondható különösebben érdekesnek, de az egész épületegyüttes páratlan élményt nyújtott nekünk is.
-
-
Nekem "személyes" indíttatás alapján azonnal nagy meglepetésben volt részem, mert a teremben, ahol tán jegyeket kellett venni, vagy nem..., nem emlékszem, de Ghirlandaio Utolsó vacsoráját láttam meg. Hirtelen azt sem tudtam, mit tévesztettem el, mert korábban sehol nem olvastam, hogy ez a hatalmas festmény 3 példányban is elkészült, én csak az Ognissanti ebédlőjéről tudtam. Persze biztos nem véletlen, hogy ezt annyira nem reklámozzák, mert a rálátás a helyiség berendezettsége és kicsinysége miatt nem az igazi, talán régen nagyobb volt. De ettől függetlenül örültem a látványnak.
-
Ám ez tényleg csak egy kicsi falat abból a sok szépségből, amit itt láthatunk, és amik 90 %-át a dominikánus szerzetesként élő csodálatos festőművész, Fra Angelico festette. Már maga az is élmény, hogy egy kolostor falai közt járhattunk, betekintést nyerhettünk az életükről.
-
A kolostorkertbe belépve számtalan látnivalót találunk, már rögtön a bejáratnál Fra Angelico festményei fogadnak minket. A kolostorkert közepén áll ma is egy nagy mandulafenyő, állítólag annak idején az idős Cosimo Medici, aki a saját költségén támogatta a kolostor építését, sokat elmélkedett ez alatt a fa alatt.
-
-
-
-
Innen indulhatunk erre a kivételesnek mondható sétára. A képen a kolostor ezen részének alaprajza látható, kiemelve alatta a fontosabb cellákat.
-
-
Néhány "gyöngyszem" a cellácskák falain látható festményekből.
-
-
Savonarola, a híres, hírhedt dominikánus szerzetes, aki Ferrarából érkezett élete utolsó állomására, Firenzébe. A cella, melyben firenzei tartózkodása alatt élt, ma is az ő emlékét őrzi.
-
-
Sok izgalmas látnivaló akad a világon, Olaszországban és azon belül Firenzében is, de az itt eltöltött órák biztos, hogy kivételes emlékként őrződnek meg emlékeinkben!
-
Mivel korábban még én sem láttam, nagy kíváncsiság hajtott engem is a híres, "legreneszánszabbnak" mondott tér, a Piazza Annunziata felé.
-
Amikor a Piazza della Signoriára értem, igencsak meglepett az ott látható tömeg az előző napi nyugalomhoz képest, és úgy rémlik, akkor jöttem rá, hogy ennek oka az ingyenes hét kezdete volt. Na de pont ahová én vágyakoztam, a Palazzo Vecchio nem volt ingyenes, mert nem állami tulajdon, hanem firenzei..., és ennek ellenére bizony oda is elég sokan vágyakoztak. De azért bejutottam:-) Hát mit is mondjak róla? Azért olyan nagyon nem voltam oda érte. Persze sejtettem, hogy nem annyira az én ízlésem szerinti lesz, és mondjuk ha tudok már akkor a Palazzo Davanzattiról, akkor talán inkább oda mentem volna. De azért jól éreztem magam ott is, fényképet sajnos csak ezt az egyet készítettem, de a semminél ez is több.
-
-
Megbeszéltük, hogy a Piazza Santa Crocén találkozunk, és majd együtt nézzük meg a templomot. Így is történt, a téren ettünk, ittunk valamit, aztán végre bejutottam abba a firenzei templomba, a Basilica di Santa Croce, ahová leginkább vágytam. Sajnos nem pont az várt, amit reméltünk:-( A templom kétharmada fel volt állványozva, munkagépek és kalapácsok hangja szólt halk egyházi zene helyett. De szerencsére a híresebb síremlékek és a kápolnák is láthatóak voltak, így ez ügyben végül félig-meddig elégedetten hajthattuk aznap este álomra a fejünket.
-
-
-
Feltehetően pihentünk egy kicsit, mert még így utólag is elég keménynek néz ki ez a nap, pláne egy idősebb személlyel.
-
-
-
-
-
-
Nem vitathatom, hogy van ennél több szebb és izgalmasabb Utolsó vacsora freskó, de, mint írtam, Ghirlandaio, -akinek a nevét nem is ismertem, míg el nem kezdtem Firenzével foglalkozni-, emberi és festői mivoltával együtt a kedvenc festőm lett. És aki őt nem ismeri még, az tudja meg, hogy ő volt az, aki Michelangelót freskófestésre tanította, amit a fiú megtudott a mesterségről, azt tőle tanulta. Na jó, tény, hogy Michelangelo túlnőtt mesterén, de Ghirlandaio volt az is, aki meglátta, hogy az a fiatalember nem festőnek, hanem szobrásznak született! Állítólag ő maga vitte el az akkor 14 éves fiút Lorenzo Medicihez, hogy szobrászati kertjében tanítsák őt a szobrászkodás mesterségére.
Na de alaposan eltértem a tárgytól, sikerült megtekintenem a freskót és a templom egyéb szépségeit. Onnan aztán siettem a Santa Trinita templomba, ahol ugyancsak Ghirlandaio freskók vártak rám.
Aztán szaladtam vissza az Uffizihez, leváltottam a férjemet, mert mennie kellett a szállásra kijelentkezés céljából.
Már meg nem mondom pontosan, hogy hány óra várakozás után, de bejutottunk a múzeumba..., és őszintén szólva én másra nem is nagyon emlékszem, mint a Botticelli teremre, de a küldetés teljesítve lett:-)
-
VELENCE 05. 19-20-21
-
Eleinte jól szórakoztunk az esős idő okozta szebbnél szebb, színesebbnél színesebb természeti különlegességeken, de amikor Bologna után a férjem elfelejtett sávot váltani és mentünk a sztrádán Milánó felé, akkor kissé elromlott a hangulatunk, hisz 60 kilométert tettünk meg feleslegesen. Na jó, ez még belefért az időbe, közeledtünk Velencéhez. Néztük és sajnálkoztunk, hogy a másik irányból Velencénél mekkora hatalmas dugó van. Addig néztük, míg elnézve itt is a kijáratot, annak a dugónak a végére kerültünk. Na, akkor azért már fagyosnak volt mondható a hangulat. De végül is fél 9-re beértünk a velencei parkolóba, váltottunk az automatából három napos vaporetto bérletet, 9 körül a szállásunknál voltunk. Ez a szállás közvetlenül a La Fenice színház mellett volt, a neten találtam a címet. Már sötét volt,mire odaértünk, és nem találtunk semmi kiírást..., mert az a bronz kapunyitó, amiről felismerhettem volna, annyira kicsi volt, hogy a sötétben nem találtam. De jó helyen jártunk! Igaz, amikor beléptünk az épületbe, elég ijesztő volt az a raktárszerűség, ahová jutottunk. Akkor még nem tudtam, hogy Velencében a földszinteket a lehetséges árvizek miatt csak raktárnak használják. De végül is klassz volt a szállás, egy nagyobb szobában aludtunk mind a négyen, de cserébe volt saját erkélyünk!:-)
-
-
-
A fenti képeket reggel készítettem, az elsőt az erkélyünkről, a másodikat az elsőn látható hídról, mindkettőn látható Velence zászlaja, az első végén a Canale Grande látható, és a másodikon az a fehér sokablakos a La Fenice színház eléggé modern épülete, ami sajnos nem véletlen. Ha nagyon nézzük, látszik a színház fehér fala előtt az erkélyünk bordós velencei zászlaja.
Nagyon aggódtunk az időjárás miatt, míg a szállást kerestük láttunk komolyabb esőre utaló nyomokat, de másnapra remek idő fogadott végre minket.
- Akkor hát következett 3 nap Velence. Jó hosszú ez a belinkelt írás, de aki ide készül, annak biztos hasznos lesz! Bár én is még idejében olvastam volna, biztos másként értékeltem volna a látottakat.
-
Csak feltételezem, hogy ez a lenti videós kép a megérkezésünk estéjén készült, mert hogy ilyen este volt, mire megérkeztünk, pedig 1 körül indultunk Firenzéből.
-
-
Nem hiszem, hogy bárkiben kétség merülhetne fel arra vonatkozóan, hogy hová vezetett első utunk első velencei napunkon. A téren sajnos most sem találtunk mindent rendben, hogy éppen mit tataroztak, azt nem is tudom, de az óratorony mellett nagy Eiffel tornyot ábrázoló paraván volt látható. Biztos volt valami aktualitása, de arra már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy az összképet nagyon zavarta.
-
-
Arra persze emlékszem, hogy előbb a téren alaposan körbenéztünk, majd megtekintettük kívülről-belülről a még mindig csodálatosan szép templomot. A képek sajnos nem sajátok, de mi is láttuk azt, amiket ábrázolnak:-)
-
-
-
-
-
Sétáltunk is egy keveset, de a lényeg az volt, hogy felmentünk végre a harangtoronyba! Elég drága, de pazar mulatság volt!
-
-
Bár, hogy őszinte legyek, elég nagy pofon volt nekem, hogy a képen látható San Giorgio Maggiore tornyát tatarozták. Tán a korábbi velencei beszámolómban említettem, hogy amikor első alkalommal megérkeztünk Velencébe, láttam egy hatalmas posztert egy utazási iroda ablakában, ahol ebből a toronyból készült fotó mutatja a várost, és én azonnal beleszerettem abba a látványba. Most, amikor esélyem volt végre oda elhajózni, esélytelennek tűnt, hogy felmehessek a tornyába:-( De azért áthajóztunk, ha már úgyis volt bérletünk. Persze nem lehetett a toronyba felmenni. A Palladio mester által tervezett templom szép kívül, belül egyaránt, de belső tere nekem eléggé ridegnek tűnt, bár az is lehet, hogy csak én voltam túlságosan csalódott. Mégpedig annyira csalódott lehettem, hogy valahogy el is ástam magamban jó mélyen ezt az emléket, döbbenetes, de teljesen elfelejtettem, hogy jártunk ott! Csak most, amikor az utazás után készült leírásomat nézegettem, akkor szembesültem a ténnyel. Bár volt bennem valami emlék, mintha kerestük volna Szent Gellért emléktábláját, de túl halvány volt. Ennek az emlék kihagyásnak más is lehetett az oka, de ez már túl személyes dolog.
-
-
A lényeg, hogy voltunk akkor ott, és ez a kép a hajóról, vagy tán a templom előtti partról készült.
-
-
-
-
-
-
-
-
Volt valami elintézni valónk, majd estére randit beszéltünk meg Buránóba. Mentünk mi is tovább a magunk útján, erről azonban már nincsenek se képeim, se emlékeim, bár azt hiszem elsétáltunk a szállásunkig, és felmentünk kicsit pihenni.
-
-
Délután jött a hajókázás, előbb elmentünk a San Michele temető mellett, aminek látására nagyon vágytam és vágyok azóta is, de akkor nem tűnt alkalmasnak, bár az időnkbe éppen beleférhetett volna, csak hát nem mindenki rajong a temetőkért úgy, mint én.
-
-
Muránóban azért kiszálltunk, körülnézni nem nagyon néztünk körül, inkább csak szuvenírek vásárlására korlátozódott az ottlétünk.
--
-
-
-
-
Vacsoráztunk, finom, de felejthető dolgokat, a gyerekek is megjöttek..., végül is jól éreztük magunkat, de azért én már egyre idegesebb voltam, hogy itt "csak úgy" telik az időnk.
Este sétálgattunk még a Szent Márk tér körül, nézegettük a kivilágított kirakatokat az oly jellemző velencei kínálattal, és a vacsorázó embertömegeket. De lélekben én biztos, hogy már a reggelre gondoltam!
-
Amint a nagynéni elkezdett mocorogni fél hét körül, én kiugrottam az ágyból, és irány a város! Fél kilencig kellett visszamennem reggelizni, így aztán nagyon be kellett osztanom az időt. Azt hiszem mondanom se kell, ez a kb. másfél óra velencei nyugalom életem legszebb emlékei közé tartozik! Már mielőtt kiértem a térre számtalan számomra érdekes látványban és érzésben volt részem. Izgalmasnak tűnt a szemetes zacskókat összegyűjtő kordé, melynek platója úgy volt kiszabva, hogy éppen csak elfért a keskeny utcákban, vagy a vaporettóhoz szaladó hölgy tűsarkú cipőjének kopogása, majd idegeskedése, mert meg kellett várnia, míg kiért a szemetes kordé! De hogyan is lehetne ez másként, hiszen ez a város a legapróbb rezzenéseivel is különleges!
-
-
-
Aztán egy majdnem üres Szent Márk térnél mi lehetne izgalmasabb? Egyszerűen imádtam! Itt egy másik hölgy húzós bőröndjének zaja verte fel a nyugalmat, és keltett bennem furcsa, irigykedő gondolatokat a függetlensége. A videós képek tanúsága szerint még a galambok is aludtak, akkor erre nem figyeltem fel, pedig alapvető lehetett a hiányuk.
-
Miután kigyönyörködtem magam, vaporettóra szálltam, és végigvideóztam a reggeli napfényben fürdőző, onnan számítva jobb parti palotákat.
-
Reggeli..., erről azért írok pár sort, mert érdekes volt, ahogy érdekes volt az egész szállásunk. Egy hölgy, Eleonóra örökölhette talán velencei otthonukat, melynek két vagy három szobáját kiadták vendégeknek. Maga a reggelizés az ő személyes ebédlőjükben történt egy nagy ovális asztalnál, mely felett egy réginek tűnő freskó díszlett. Bevallom, kicsit furcsa volt, hogy míg reggeliztünk, addig a papa hancúrozott a kanapén a gyerekekkel, de gondolom, hogy ezt sokan pozitívan értékelték volna, a hiba biztos bennem van, akinek idő kell a bizalmaskodáshoz, és erre ott akkor nem volt idő. Amúgy szokásos édes reggeli volt, de a második reggelinknél ott volt egy angol házaspár, akik remek sonkával, sajtokkal voltak felszerelkezve, és nagyon kedvesen minket is megkínáltak, így aztán egész jó alapokkal indultunk útnak.
Második napunk első állomása a Dózse palota megtekintése volt. A férjem nem érezte jól magát, így kihagyta ezt a fárasztónak tűnő lehetőséget, helyette a közeli kis parkban pihent.
A nagynéni és én..., na meg rengeteg lépcső és látnivaló.
-
-
Sajnos a látogatható termek egész más sorrendben voltak, mint a könyvemben, és valahogy nem igazán tudtam megtalálni a rendszert, de végül is a látnivalók önmagukért szóltak.
-
-
-
Eléggé fárasztó volt már ez a program is, de én fáradhatatlannak éreztem magam. Sajnos azonban a türelmem elfogyott, így aztán engedélyt kértem társaimtól a távozásra, amit meg is kaptam, bár azt hiszem nem vették jó néven. De szükségem volt már néhány óra saját tempóban, saját érdeklődés szerinti sétára!
Az elsődleges tervem a Castello és a Cannaregio negyedek találkozása körüli városrész megtekintése volt. Tán valamilyen útba
esési célszerűség miatt a Querini-Stampala múzeumban kezdtem. Tetszett a múzeummá alakított egykori nagypolgári otthon, de talán egy kicsit személyesebbet, emberibbet vártam. Volt ugyan benne szinte minden, amit egy közepesen nagyvonalú palotába elképzelhetünk, még tán játékszoba is, de erre nem esküszöm. A lényege azért mégis a képtár volt, melynek tanulmányozásával közelebb juthatunk a "hétköznapi" velencei élet megismeréséhez..., mondjuk középosztálytól fölfelé.
Innen a San Marco és a Zanipolo, na meg a Donatello készítette nagy lovasszobor felé indultam, de azt hozzá kell tennem, hogy ezen a környéken is minden lépés új és még újabb örömökkel ajándékozott meg engem.
-
-
Ilyen jó képet sikerült csinálnom a tér híres látnivalóiról a Google Earth segítségével, minden itt van a képen, ami érdekes lehet: szép épületek egy csatorna mentén, víz és felette egy híd, Scuola Grande di San Marco, a Santi Giovanni e Paolo templom. És még látható itt Verrocchio Colleoni zsoldosvezért megjelenítő híres szobra is, amit én sajnos ottjártamkor csak dobozban láttam, mert éppen felújítás alatt volt.
-
-
A San Marco akkor tájt lehetett renoválva, nagyon szép volt, ékszerként ragyogott a napfényben. Oda bemenni talán nem lehetett, ezt így most biztosan nem tudom, mintha valaki írta volna, hogy ő járt benne.
-
Viszont a mellette lévő, szinte velencei mauzóleumnak is tekinthető Santi Giovanni e Paolo templom várakozásaimmal ellentétben nagyon érdekes, nagyon szép és nagyon világos templomként maradt meg az emlékezetemben.
-
Nem értem azért be ennyi szépséggel, és amit kerestem hamarosan meg is találtam. Ez a Santa Maria dei Miracoli templom volt, ami alapvetően egy csoda. Fényképezni persze nem lehetett, de a fenti linkben van a belső térről egy nagyon jó kép. Csak azt mondhatom róla, hogy valami kisebb csoda, amit mindenkinek, aki érdeklődik a szépségek iránt, látnia kell. Maga a belső felépítése, a magasra helyezett oltár is megkapó, de az a rengeteg gyönyörű márvány fantasztikusan hatásos.
-
-
Árkon, bokron keresztül eljutottam a Rialto hídhoz, persze eközben is élveztem minden lépést. Igazából Velence legrégibb templomát kerestem ott, de sajnos nem találtam, és nagyon fogyott az időm a megbeszélt találkozóig.
-
-
Így aztán hajóra szálltam, hogy eljussak a Santa Maria delle Salute templomig, ahová immár harmadszor próbáltam bejutni, most végre sikerrel. Bevallom a legnagyobb hatást rám a templom monumentalitása tette, azon túl meg Tintoretto Kánai menyegzője.
-
Innen már célirányosan mentem a Zattere rakpartra, ahova megbeszéltük a fél négyes találkozót.
-
-
De valamit elfelejtettünk, mégpedig azt, hogy legalább nagyjából megbeszéljük a kb. másfél kilométer hosszú rakparton a találkozás helyszínét. Persze közben nézelődtem, de leginkább nem a part, hanem az épületek felé.
-
Utólagos megbeszélés alapján pont ezután a San Trovasónál készült lenti felvétel után a gép elrakásával foglalkozhattam, miközben elmehettem mellettük.
-
-
Ekkor még eszembe sem jutott figyelni őket, hiszen semmi nem indokolta, hogy ott legyenek. Megbeszélés híján arra gondoltam, hogy csak nem kereshetem őket mindenütt, és mert előző ottjártunkkor a rakpart végén hosszan időztünk, így nekem logikusnak tűnt, hogy ott találkozzunk. Persze idővel egy darabig visszamentem keresni őket, de addig valóban nem, ahol ténylegesen voltak, hanem kb. 20 méterrel korábban visszafordultam.
-
-
-
Na de visszatérve a helyzethez, fél óra után nem várakoztam tovább, egy darabig felsétáltam, aztán mentem tovább, voltak még terveim.
Elsősorban a Scuola Grande di San Roccót szerettem volna megnézni, de pont az orrom előtt zárt be, bosszúságomban toporzékolni szerettem volna.
-
-
Miután megnyugodtam a San Pantalon templomot céloztam meg, amire ugyancsak nagyon régóta kíváncsi voltam. Érdekes véletlen, hogy a Google képen éppen egy postáscsónak van a templom előtt, ilyesféle volt az "enyém" is, csak a kutya hiányzik..., bár lehet ő is ott van valahol, csak éppen nem látszik:-)
-
-
A neten látható képek sem érzékeltetik a mennyezeti freskó keltette helyszíni hatást. A mennyezet talán alacsonyabb, mint az a templomokban megszokott, vagy csak a mű volt mesterien megcsinálva, de szinte benne voltunk az igen sötét alapú képben, mintha ránk borult volna az a haragvó ég! Nagyon hatásos volt, egészen kivételes élmény, csodálkozom is rajta, hogy nem tartozik a feltétlen látnivalók közé. Az, hogy a freskó ráadásul a festő életébe is került, amikor munkáját vizsgálgatva lezuhant az állványról, még misztikusabbá teszi a helyszínt. Kicsit olyan, mintha amiatt az általa festett haragvó ég miatt kellett volna bűnhődnie. Antonio Fumiani neve csak azoknak mond valamit, akik jártak ebben, az amúgy feltehetően nem jelentős, templomban.
Érdemes keresni róla képeket a neten, olyat, ami jobb minőségű és amin a pillérek is láthatóak.
Méltó befejezése volt aznapi programomnak, és tulajdonképpen velencei programjaimnak is ez a templom.
De igazán vicces volt, hogy az egyik kis hídon már a szállásunk felé menve valaki megfogta a karomat..., szándékosan nem sikerült, de véletlenül összetalálkoztam a többiekkel!:-)
Nagyon elfáradtam, már este sem mentem szerintem sehová, de igen jól szórakoztam az erkélyünkön, ami alatt jöttek sorban egymás után a gondolák, és hol egyik, hogy másik gondolás éneke visszhangzott a falak között. A hang miatt sajnos erről is csak videó felvételem van.
-
De azért hű maradtam önmagamhoz, reggel, míg a többiek csomagoltak, elszaladtam az Akadémiába. Az első voltam, aki bejutott, és, mint hamarosan rájöttem, időrendben fordítva indultam el. De nem nagyon törődtem vele, mert szűk egy órám volt csupán a gyönyörködésre. Azért mentem el, mert arra gondoltam, hogy tán sosem lesz újabb lehetőségem erre az élményre. Sok szépet láttam azalatt az egy óra alatt is, maradandó emlék!
-
Tulajdonképpen nem is tudom, hogy hány óráig kellett elhagyni a szállást, de reggeli után kihurcoltuk csomagjainkat a parkoló autónkba. Ott tanakodtunk, hogy mit is tegyünk, hisz még csak kora délelőtt volt. Az igazság az, hogy a társaság nagy részének elege volt Velencéből, nem akartak már visszamenni. Azt hiszem , hogy akkor tán én is túl fáradt voltam a városnézéshez, bár ha a többség úgy akarta volna, biztos erőt veszek magamon, és találtam volna megfelelő programot. De végül eszembe jutott, hogy az autónak van befizetett helye, nekünk van vaporetto bérletünk, menjünk hát el a Lidóra! Az ötlet osztatlan sikert aratott, és valóban kellemes kis kirándulás volt. A lányunk még úszkált is a tengerben, mi csak a lábunkat áztattuk, miközben kagylókat gyűjtöttünk, rákok fura mászásában gyönyörködtünk.
-
-
Amikor húztam fel a cipőmet, akkor vettem észre, hogy az előző napi sok sétától cafatokban lógott a bőr a talpamon, de nem fájt.
-
Vissza vaporettóztunk a városba, még ettünk egy paninit a "szokott" helyünkön, aztán indultunk hazafelé. De nem volt az az út olyan egyszerű, azt hiszem keveseknek lehetett olyan "élményben" részük, mint ami nekünk adódott!
Kezdődött azzal, hogy hatalmas dugóba kerültünk Velence felett, és az akkor tán 1 éves autónk elég furcsán kezdett viselkedni, komoly aggodalomra adva okot. De a dugó végeztével ez a probléma megoldódottnak látszódott, fellélegezve száguldottunk az osztrák határ felé. Ám a határ előtt van egy Autógrill, gondoltuk, beugrunk még oda. A lényeg az, hogy amikor be akartunk szállni az autóba, teljesen halottnak tűnt, még az ajtókat sem lehetett kinyitni. Szerencsére az autónk benne volt valami nemzetközi szerviz hálózatban, így aztán hosszas telefonálgatást követően néhány óra múlva értünk jött egy autószállító. Valami módon kinyitotta az ajtókat, beültetett minket, felemelte velünk együtt az autót, és úgy utaztunk a holdvilágos éjszakában egy nem túl távoli kisvárosba. Ott az éjszaka közepén kinyitotta a műhelyét, kicserélte amit ki kellett, és folytathattuk, illetve befejezhettük az utazást.
Akkor tényleg azt hittem, hogy az volt az utolsó. Szerencsére tévedtem.
Ja, és digitális fényképezőgép még akkor sem volt, ami így utólag minden korábbinál nagyobb "felelőtlenség" volt részemről, mert bár nem volt hosszú az utazás, de annál tartalmasabb!
-
A "vég kezdete" az biztos időpont, I.sz. 402-ben a Nyugat-Római Birodalom Milánóból Ravennába helyezte át a székhelyét. Biztonságos, jó helynek tűnt Ravenna a népándorlások korában a folyamatos támadások elől, mocsarak védték a száradföldön, míg tengeri kikötője, Classis, szoros kapcsolatra adott lehetőséget a Kelet-Római birodalom székhelyével, Konstantinápollyal. Ezen időszak alatt Galla Placidia megépíttette Ravennában azt a kis mauzóleumot, amelyben állítólag hárman nyugszanak, Galla Placidia, férje? III. Constantinus és fia?, III. Valentianus. De semmi nem biztos, csak az, hogy a kápolna gyönyörű! A kis épületet képletesen a Nyugat-római Birodalom sírjának tekintik.
Ennek a korszaknak becses műemléke még a távolabb lévő ortodox keresztelő kápolna.
-
Nem sokkal később, isz. 476-ban azonban jött hadseregével a gót Nagy Theodorik, az arianus keresztények királya (aki amúgy Bizáncban nevelkedett "hadifogolyként"), és elfoglalta, majd székhelyévé tette a várost. Ez azért jó következményekkel is járt, mert ott tartózkodásuk néhány évtizede alatt számos nagyon értékes építészeti alkotást hoztak létre, melyek ma is gyönyörködtetőek. Talán azt gondolják sokan, hogy azok a gótok valami vadember félék voltak, de egyáltalán nem, amit nem csak az általuk létrehozottak bizonyitnak, hanem az is, hogy a más elveken alapuló vallási emlékeket érintetlenül hagyták.
(Gondoljunk néha arra, hol voltak, hogyan éltek ekkor még a magyarok?)
-
De az ariánus gótok sem élvezhették sokáig ravennai biztonságukat, csupán 47 évig, hiszen i.sz. 540-ben jöttek a tenger felől a bizánciak, és hadvezérük, a híres Belizár vezetésével elfoglalták a várost, amit aztán 211 évig uralmuk alatt tartottak. Az utókor szerencséjére a bizánciak munkálkodásával is számtalan maradandó gyönyörűséggel gazdagodott Ravenna. Ám ők már kevésbé voltak toleránsak a gótok emlékeivel, de alapvetően szerencsére hagytak belőlük az utókornak. De minden hiába volt, az ő hatalmuk is csúfos véget ért.
Az történt ugyanis, hogy i.sz. 751-ben a várost leigázták a frankok, és könyörtelenül elzavarták a bizánciakat. Ők azonban már ott tartózkodásukkal semmit nem tettek hozzá a város hírnevéhez. Igaz, idővel a frank birodalom is szétszakadt, de nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Ravenna körülbelül a frankok betörésétől majdhogynem láthatatlanná vált az utókor számára. De Ravenna és az emberiség nagy szerencséjére, ami már megvolt, azt nem tette senki tönkre a sok-sok szunnyadó évszázad alatt! Így aztán Ravenna páratlan kincsek büszke tulajdonosa a mostani időkben!
Szüksége is van a városnak arra a sok régi kincsre, mert ezeken kívül nem sok említésre méltót mondhat magáénak.
-
A lényeg az, hogy minden viszontagság ellenére ez a 4 évszázad volt Ravenna fénykora, és ebben az időben annyi szépséget kapott a jövő-menő idegenektől, ami elég lesz számukra az idők végezetéig!
-
De hol is kezdjem, hogyan is haladjak..., mivel ez tulajdonképpen egy útleírás, talán nem a történelmi sorrend lenne a fontos, hanem a helyszínek, ahogyan mi is haladtunk egyik csodától a másikig. Kevesen engedhetik meg maguknak bárhol is járva, hogy mindig úgy nézzék meg a helyi látványosságokat, ahogyan azok időrendben keletkeztek. Ha a látnivalók mégis földrajzilag egybeesnek az időrendi sorrenddel, az leginkább csak a véletlen műve! Na de nézzük, hogy is volt ez velünk Ravennában.
Ravenna történelmi belvárosa lehet, hogy talán nem annyira szép és különleges, mint ahogyan azt "megszoktuk" az olasz városoktól, de annyi benne a párját ritkító csoda, hogy esetleges hiányait feledteti.
-
Én az ott eltöltendő első délutánra a legszebbet és legrégebbit választottam a San Vitale templommal és a Galla Placidia féle mauzóleummal. Az már csak hab volt a tortán, hogy szinte egymás mellett van a két épület, mert nem igazán barátságos időjárás fogadott minket Ravennában, esők jöttek, esők mentek. A maga nemében mindkettő csodálatos volt, igazi kuriózum, de méretükben és tartalmukban igen nagy a különbség.
-
Azon a fenti kapun mehettünk be abba a nagy kertbe, amiben hatalmas fák árnyékában találjuk Ravenna páratlan kincseit.
-
-
Az, hogy elsőre a San Vitale templomba mentünk nem volt véletlen, ez a templom olyan különleges kincs az európai művészettörténetben, amit az ember a lehető leghamarabb szeretne látni. Olyan helytelenség, de mégis megbocsájtható, mint amikor a legfinomabb falatot esszük meg elsőre a lakomából, nehogy valami okból lemaradjunk róla! Kezdő utazók voltunk még, lehet mostani eszemmel mégiscsak a lakoma végére hagynám:-)
-
-
Hogy valójában mikor és ki kezdte a San Vitale templom építését, máig zavaros, de a mai elfogadott álláspont az, hogy 534 és 547 között épült fel ez a páratlan templom..., ez a 13 év számomra hihetetlennek tűnik a látvány és az akkori viszonyok között. És még azt sem tudni pontosan, hogy a nevét melyik szentről kapta, mert két szent ismert ezen a néven, íme az egyik Szent Vitalis , aki méltó lenne nagy hírére. De azt valószínűsítették, hogy a templom San Vitale római katonáról kapta a nevét, aki bejárta Itáliát, és végül Ravennában halt mártírhalált. Állítólag a templom helyén lévő mezőn végeztek ki fiaival együtt, de lehet a legenda későbbi, mint maga a templom, nyomát nem találtam. Ami vitathatatlan, az az, hogy a templom díszítése az tökéletes és gyönyörű bizánci munka.Különös, hogy a templom egyszerű külseje olyan rendkívül gazdag belsőt takar. Ami mindenképpen bizánci kezdetre utal, hogy formája igazán nem a klasszikus templom forma. A megrendelő Justinianus császár építőmestere a konstantinápolyi Szergios és Bakkhosz templom mintájára építtette. Külső megjelenése azonban rendkívül egyedi, szokatlan viszonylagos zömökségével, rengeteg ablakával. Szokatlan még az egyszerű téglaburkolat is egy templomnál, valamint szép, de visszafogott főbejárata. Aztán belépünk, és odabenn végképp minden más, mint amit elképzeltünk, amit megszoktunk! Egyszerűen elkápráztató mindaz, amit ott látunk. Maga az építészeti megoldás is fantasztikus hatású a körben elhelyezkedő 8 hajóval, az azokat fedő félkupolákkal, és a mindezt fedő nagy kupolával. Persze fényképen láttatni mindezt szinte lehetetlen.
-
A főoltár messziről, látható a képen a régi szokások szerinti asszonyok karzata az ablakokkal, meg az is, hogy a templom mozaik díszítése még nincs befejezve. Ezen a linken is érdekességek olvashatóak a templomról, mint építészeti különlegességről.
-
Az apszis felett balra Jeruzsálem, jobbra Betlehem "látképe" látható, kicsit jobban hasonlítanak egymásra, mintsem hihetőek lennének igazi látképnek, de mindenképpen érdekesek.
-
-
Itt már égi trónusán ül gondterhelt arccal a még ifjú Jézus, a bal szélen feltehetően San Vitalist láthatjuk, míg a jobb szélen lévő alaknak a templom tervezéséhez lehet köze, hisz kezében egy épületet tart, és nem szent, mert nincs glóriája. Aki jól ismeri a bibliát, az nagyon sok érdekességet kiolvashat a mozaikokból.
-
-
Általában semmi nem szerepel véletlenül egy ilyen műalkotáson, majd minden apróságnak tűnő ábrázolásnak oka van, például annak a kék gömbnek is, amin trón helyett Jézus Krisztus ül. Csak tudni illenék azt az okot.-
Csodálatosan ábrázolt bibliai történetek, köztük a jobboldalon a legismertebb: Ábrahám feláldozná gyermekét, Izsákot.
-
.
-
-
A töprengő Mózes bárányaival, majd az égő csipkebokorral, miközben leoldja saruját. Elképesztő, hogy mindez mozaikokból
-
-
Justinianus császár és felesége, Theodóra császárnő is szerepel a templom mozaikjain, méghozzá mindkettő félreérthetetlenül glóriával. Nem csak az különleges, hogy megjelenik világi ember képmása egy templomban, de majdani szentségüket meg is előlegezik a művészek. Találtam egy igen érdekes videót a neten, kicsit más színben mutatja be a császári párt, és magát a korszak történelmét sem láttatja olyan szépnek, mint amilyen ez a templom lett. De most már értem, hogy miért is maradt olyan befejezetlen, amilyennek most láthatjuk. Ja, és persze az egykori parasztfiúból lett császár, Justinianus, és az egykori kurtizánból lett császárnő, Theodóra, sosem lettek szentek.
-
A töprengő Mózes bárányaival, majd az égő csipkebokorral, miközben leoldja saruját. Elképesztő, hogy mindez mozaikokból
-
Justinianus császár és felesége, Theodóra császárnő is szerepel a templom mozaikjain, méghozzá mindkettő félreérthetetlenül glóriával. Nem csak az különleges, hogy megjelenik világi ember képmása egy templomban, de majdani szentségüket meg is előlegezik a művészek. Találtam egy igen érdekes videót a neten, kicsit más színben mutatja be a császári párt, és magát a korszak történelmét sem láttatja olyan szépnek, mint amilyen ez a templom lett. De most már értem, hogy miért is maradt olyan befejezetlen, amilyennek most láthatjuk. Ja, és persze az egykori parasztfiúból lett császár, Justinianus, és az egykori kurtizánból lett császárnő, Theodóra, sosem lettek szentek.
-
-
Igazán elképesztően gyönyörű itt minden, annak ellenére, hogy valójában a mozaikokat tekintve félkész állapotúnak (sem) tűnik a templom, hajóinak többsége meszelt falú. Feltehetően nem használják rendeltetésének megfelelően, bár egy szinte jelképes oltár van benne. Talán néha, kivételes alkalmakkor. -
-
Egy ilyen különleges szakállas Krisztus ábrázolás is látható a templomban. Valamikor a 4. században kezdték Krisztust szakállasan ábrázolni, itt már a 6. században vagyunk.
Ez a templom biztos, hogy benne van az általam csodált első ötben, órákat lehetne, kellene benne nézelődni.
-
-
Miután többé-kevésbé alaposan kigyönyörködtük magunkat, és én fényképezés helyett ötször körbevideóztam (mentségemre legyen mondva a kevés fény miatt biztos nagyon gyenge képek lettek volna, de a videók egész tűrhetőek), átmentünk a Galla Placidia nevét őrző kis épületbe. -
Kívülről első látásra inkább tűnik valami kis csinos gazdasági melléképületnek, mint ami valójában. Vagyis egy elképesztően szép mauzóleumnak, ami tán elhomályosítja még a San Vitale szépségét is, de, legalábbis amíg benne vagyunk, addig bizonyosan feledteti.
--
-
Így helyezkednek el a szarkofágok, hogy ki van bennük, azt talán senki nem tudja biztosan, bár olyan legendát olvastam valahol, hogy a középsőben valóban ott volt Galla Placidia, de valamikor iskolások kíváncsiságból gyertyát dugtak be valami résen a szírkofágba, és elégtek a császárnő földi maradványai..., hogy igaz-e, vagy valóban, ahogy sokan tartják, üresek a szarkofágok..., nem tudni biztosan.
-
Erről a valóságos kis csodáról tényleg nem tudok mást mondani, mint amit a linkek, na meg azt, hogy valóban olyan gyönyörű, mint amilyennek a hozzájuk fűzött kommentárok mondják.
-
Ja, még azt is el kell mondanom, hogy ha fényképeket nem is csináltam eleget, vettünk egy nem olcsó, de nagyon szép albumot, aminek lefényképezett képei adják a Ravennáról szóló történetem gerincét. Azért is furcsa néhány kép, mert a ragasztás középen elég erős, így aztán némi torzulás előfordul itt, ott, de nem szeretném teljesen tönkretenni az albumot fényképezése miatt. Mint a bevezetőben jeleztem, az ilyen képeket felhőcske jellel láttam el.
-
Már nem tudom miért volt annyira sürgős, de valamiért innen Dante síremlékét indultunk megkeresni.
-
-
Talán a fenti képen látható síremlék kőkoporsójában voltak eredetileg Dante csontjai, de mert a firenzeiek meg akarták kaparintani az általuk száműzött, de idővel híressé vált írójuk földi maradványait, a ravennaiak biztonságos helyre menekítették azokat. Azt, hogy Dante földi maradványai éppen most hol vannak, azt lehet, hogy mi halandók nem tudjuk meg soha. Olvastam olyat is, hogy a kép jobb sarkában látható borostyános dombocska alá helyezték miután egy elrejtést követően valamikor, valahol véletlenül rátaláltak. De azt is írják, hogy most a kápolnában lévő koporsóban vannak. Biztos azért "ködösítenek", mert még mindig félnek a firenzeiektől, hisz még ma is üresen várja híres költőjének földi maradványait a Santa Croce koporsója!:-)
-
-
Azon a délutánon még a Sant'Apollinare Nuova templom megtekintésére jutott idő, ami ugyancsak káprázatos szépségű volt. Nem kétséges, hogy eredetileg az ariánusok építették fel, sőt, mozaikjainak jó részét is ők készítették. Azonban ami az utókorra maradt, azt a hatalom új birtokosai, a bizánciak, saját hitük és ízlésük szerint átalakították, így a templom most leginkább az ő dicsőségüket hirdeti.
-
Sok különlegesség van ebben a csodálatos templomban is, a szépségnek, ragyogásnak semmi nem szab gátat. Talán csak a barokk stílusú szentély furcsa ebben az ókori templomban, de biztos valami miatt újjá kellett építeni. De hagyjuk is a szentélyt, bár feltehetően a legfőbb kincse, Szent Apollinaris relikviái ott vannak elhelyezve. A legtöbben talán leginkább külsőségei miatt keresik fel ezt a szent helyet, ahogyan mi is. Már maga a 24 csodálatos korinthoszi oszlop is elbűvölő, de természetesen itt is a mozaikoké a főszerep.
-
-
-
Előbb nézzük a Szűzanya oldalát, ahol a három király viszi ajándékait az újszülöttnek, ahol szűzek állnak hosszú sort, és a sor végén ókori Classic városának látképében is gyönyörködhetünk (feltehetően az ariánusok hagyatéka ez a látkép).
-
-
De itt is, ahogyan a másik oldalon is, a legérdekesebb mozaikok a legfelső sorban vannak, így szabad szemmel elég nehezen láthatóak. Itt, a szűzanya oldalán Jézus csodatételeiről, próféciáiról szólnak a mozaikok .
-
-
-
A másik, Jézus Krisztust ábrázoló oldalon szentek és próféták hosszú sorát láthatjuk, ahogyan a királyi méltóságban trónoló Krisztus elé járulnak.
-
Itt a legfelső sorban elárulásának, elfogásának részletei vannak nagyszerűen ábrázolva, ám érdekes módon korbácsolása és maga a keresztre feszítés nincs ábrázolva. Laikusként úgy gondolom, hogy az ariánusok korában készülhettek a legfelső sor mozaik képei, és a vallásuk tán másként látta ezt a részletet is, számukra Jézus nem lett mártír. Ám az is érdekes, hogy a trónoló Krisztus arca és glóriája pont olyan, mint az éppen elárult Krisztusé, így feltehetően ezeket a mozaikokat is még az ariánusok készítették.
-
-
-
Vajon mit jelenthet ez a fenti ábra, mely a legfelső sor minden egyes beszédes ábrája között látható?
-
-
Még egy érdekesség, izgalmasnak, sőt, talán titokzatosnak is mondható ez a fenti mozaik, mely elhelyezését tekintve párja a Classic kikötőjét ábrázolónak. Minden kétséget kizáróan Theodorik király híres Aranypalotájának ábrázolása, hiszen rá is van írva. Nyilvánvalónak tűnik, hogy egykor személyek voltak a most látható függönyök helyén, hisz az oszlopok némelyikén ott maradtak a kapaszkodó kezek. Érdekes, hogy ezt a hibát elkövették a korabeli "restaurátorok", bár lehet, hogy nem hiba volt, hanem éppen hogy valamit üzenni akartak ezzel a bizánciak az utókornak.
-
május 15.
-
-
A férjemnek külön ajándék volt, hogy a Via Brancaleonéban volt a szállásunk, az meg aztán, hogy a parkra ráláttunk a hotelből, hab volt a tortán! Fiatal lányként talán én is hallottam valamit a Brancaleone ármádiája című kétes hírű filmről, de neki, aki a budai vár alatt töltötte gyerekkorát, sokkal többet mondhatott. Amúgy valószínűleg semmi köze nincs a parknak és annak a rémesen butának tűnő filmnek egymáshoz, de azért muszáj volt reggel időznünk benne valamennyit:-) Most egy hatalmas, érdekes és barátságos szabadidőpark, olyan, akár a budai vár néhány része.-
Mivel a két parkot csupán a vasútvonal választja el egymástól, így Theodorik gót király mauzóleumánál kezdtük el aznapi komoly programunkat. A képen baloldalon a Brancaleone park, jobbra fenn Theodorik mauzóleumát körülvevő park látható.
-
Különleges élmény különleges helyen, bár a mauzóleumból a nagy király földi maradványait szélnek eresztette az utókor.
-
A tetején villám sújtotta izgalmas épület egy számunkra idegen történelmet idéz, pedig az Osztrogót birodalom keleti határa a Duna volt! Vajon hol voltak akkor még a mi őseink? Érdemes elolvasni ezt a cikket annak, aki többet is szeretne tudni erről a témáról, Ravennáról és a gótokról.
-
Ravennai utazásunk következő állomása is ezt a fenti korszakot idézi, az ariánus hit jegyében épült Keresztelő kápolnát kerestük meg. Az évszázadok során utcaszint alá kerülő épület (ez jellemző más ravennai épületekre is) nem csak kívül, de belül is elég szerény díszítettségű. Csupán a mennyezetén látható egy nagy freskó, melyen egy igen fiatal Jézust láthattunk keresztelkedés közben. Feltehetően szebben is ki lett volna dekorálva az épület, ha marad rá idejük az ariánusoknak.
-
-
Azért elképesztő, hogy a vallási nézetek okán mennyi felesleges vérontás és rombolás folyt, és folyik még ma is szerte a világon. Persze biztos nem mindegy, hogy Jézust Isten fiának, vagy csupán szellemi "örökösének" tekintjük, ha egyáltalán tekintjük valakinek. Michelangelo haragvó Jézusa jutott most az eszembe, mennyi oka is lenne a haragra, hiszen ma sem járunk messzebb a hitvitákkal, mint jártak azokban az ókori időkben:-(
--
Azért elképesztő, hogy a vallási nézetek okán mennyi felesleges vérontás és rombolás folyt, és folyik még ma is szerte a világon. Persze biztos nem mindegy, hogy Jézust Isten fiának, vagy csupán szellemi "örökösének" tekintjük, ha egyáltalán tekintjük valakinek. Michelangelo haragvó Jézusa jutott most az eszembe, mennyi oka is lenne a haragra, hiszen ma sem járunk messzebb a hitvitákkal, mint jártak azokban az ókori időkben:-(
De szerencsére az arianusok egyáltalán nem voltak olyan vademberek, mint amilyennek elképzeljük őket. Felépítették a maguk keresztelő kápolnáját, és nem rombolták le a keresztényekét, mely sétánk következő állomása volt.
-
-
-
De ahhoz, hogy oda elérjünk, át kellett sétáltunk a város központján, a reneszánsz stílusjegyeket is mutató Piazza del Popolón, ami természetesen emlékeztetett az összes addig látott olasz főtérre.
-A tértől nem messze található a nagy ravennai bazilika, aminek vannak ugyan ókori alapjai, de azokból már semmi nem látható avatatlan szemeknek. Maga a templom szép, de nem különös.
-
Ám a kis gyöngyszemként mellette álló egyszerűnek látszó ortodox Keresztelő kápolna szinte teljesen érintetlenül vészelte át az időt és az évszázadok viharait!
-
-
-
Mélykékben és aranyban pompáznak a falak, néhol márvánnyal lágyítva. Egyszerűen káprázatos, többet nem is mondhatok.
-
Mélykékben és aranyban pompáznak a falak, néhol márvánnyal lágyítva. Egyszerűen káprázatos, többet nem is mondhatok.
-
A harangtorony kicsit ferde, valószínűleg nem lehetett rá felmenni, ha mi nem mentünk:-) Ravennában a talaj olyan, hogy folyamatosan süllyednek az épületek, ha ez többnyire nem látszik, annak oka az események állandó követése lehet.
-
-
Kicsit kacifántosan találjuk meg a templomi épületek mögött az érseki palotában lévő múzeumot, de érdemes rászánni az időt és a pénzt. Viszonylag kicsi a múzeum anyaga, de nagyon szép és különleges dolgok vannak kiállítva.
-
Maximilianus császár elefántcsont trónusa fantasztikus alkotás.
-
Különös élmény egészen közelről nézni a fenti mozaik arcokat.
-
-
Márványba faragott kalendárium.
-
-
"Csak" egy galamb.
-
-
Kis szerencsével a gyönyörű kápolna is látogatható, nekünk nem volt szerencsénk.
-
-
Ebben a parkban pihentünk egy keveset, de valamiért, arra már nem emlékszem, hogy pontosan miért, a férjem és én elmentünk. A fő ok persze az autóért menés volt, de mintha én még valamit látni is szerettem volna, és a fáradtakat ott hagytuk. Na ez elég kellemetlen élmény lett mindannyiunknak, mert legalább egy órát várniuk kellett. Történt ugyanis, hogy a másnapi Giro d'Italia miatt rengeteg utca le volt zárva, és csak nagyon nagy kerülővel tudtunk visszamenni az autóval. Akkor még nem volt mobiltelefonunk, hogy megnyugtassuk őket. Na de kisebb viták után összeszedtük magunkat és indultunk Firenze felé. Sajnos arra már nem volt időnk, hogy a San Apollinare in Classét megnézzük, szóba sem mertem hozni, pedig mellette mentünk el. Aki teheti ki ne hagyja, állítólag az a legszebb ravennai templom!
-
Nagy mázlink volt, mert másnap feltehetően nem tudtunk volna átmenni a hosszú hegyi úton, hisz a biciklisták már Firenzében voltak!
De túl messzire szaladtam, maga az út a hegyen keresztül változó hatást okozott, a férjem élvezte a hullámvasútat, én se nagyon bántam mellette, de a hátul ülők kevésbé örültek.
-
A táj mindenkinek egyaránt gyönyörű volt, de nagyon kívántunk már egy kis pihenőt.
-
És meg is találtuk végre, ez itt egy fontos hely a motorosok számára, valószínűleg egy "Passo" volt ott, ennek nem néztem utána. Nekünk nagy örömünk volt a megtalálásában, nagyon jól jött a pihenés, néhány korty, néhány falat.
-
Egy gyönyörű kis temető, valahol ott volt a pihenő mellett.
-
FIRENZE 1. 05.15
-
Hova máshova vezethetett volna első utunk Firenzében, mint a Michelangelo térre, hogy a "vendégeinknek" megmutassuk a város látképét! De oda nem mehettünk, mert a már pihenő Girós biciklisták firenzei támaszpontja ott volt. Így tovább mentünk a San Miniato al Monte templomhoz, ami természetesen több élményt is nyújt, mint a tér, de most nem sok időnk volt, mert a szállásunk elfoglalása fél ötre meg volt beszélve. -
De azért megnéztük a gyönyörű templomot belülről is. Én is akkor jártam ott először, de elhatároztam, hogy nem utoljára! Talán ekkor kezdődött a nagy vonzódásom a város iránt? Mert okom lett volna rá, a városra való rálátás, a templom, a környezte valóban párját ritkító gyönyörűség!
-
-
Aki már járt Firenzében kocsival, tudja, hogy szinte lehetetlen vállalkozás parkolót találni a belvárosban, de valahogy sikerült, és a szállásunkat is elfoglaltuk időben. Ez egy elég érdekes szállás volt, tulajdonképpen egy 4 személyes apartman egy átlagos firenzei házban a Borgo La Nocén a San Lorenzo templom mellett. Elég tapasztalatlanok voltunk még akkor, de maga a szállás igazi főnyereménynek tűnt. Majdnem teljesen új volt, szép és autentikus bútorokkal, a konyhában mindenféle dolgok a főzés segítésére, mint olaj, só, fűszerek. Tán egyetlen szépséghibája magának az apartmannak az, hogy egy térben alszik a 4 ember, lenn kettő és galérián kettő. Kényeseknek, mint én vagyok, ez nem a legjobb, de kibírható, ha nem horkol senki. Nem horkolt:-) Földrajzilag is nagyon jó helyen volt, bár nem ejtettem még szót arról, hogy az árusok hajnalban indítják a mobil áruházukat a közelben lévő piacra..., de ez is csak engem zavart. De engem meg annyira nem érdekelt, Firenze belvárosában ugyan hogy érdekelhetett volna?! Azért fura volt, hogy mindenki békésen aludt, csak én nem..., tán a sok izgalom is okozta.
-
Na de kicsit előre szaladtam, mert a szállás elfoglalása után természetesen bementünk még a városközpontba. Most is láttunk egy szép naplementét az Arnónál, úgy tűnik derült égnél ez rendszeres "előadás":-) Megnéztük a Piazza della Signoriát, a Santa Croce teret, majd a Piazza della Repubblikát remek esti hangulatban találtuk. Esti kivilágításban én is csak most láttam először Firenzét, de nem emlékszem, hogy akkor elementális hatást gyakorolt volna rám. Firenze még messze nem az volt számomra akkor, amivé idővel lett.-
A reggel jó hangulatban indult, gyorsan megnéztük a fél kilenc tájban szinte teljesen üres Dóm teret, elsétáltunk a Piazza della Signoriára, az is majdnem üres volt. Kicsit benéztünk a Palazzo Vecchio belső udvarára, de aznap, vagyis hétfőn, a legtöbb múzeum zárva volt. Persze ezt tudtam előre, mint ahogy azt is, hogy a Casa Buonarroti viszont épp kedden tart zárva. Elsétáltunk hát oda ezen a hétfőn, mert a nagynéni főleg Michelangelo miatt vágyakozott Firenzébe, gondoltam ez tetszeni fog neki, na meg én is kíváncsi voltam rá. Meg kell mondjam, nem volt olyan nagy szám elég komoly belépődíja ellenére, de azért örültünk, hogy láttuk. Egyebek között Michelangelo ifjúkori műveit, miket a Medici kertben alkotott, csak itt láthatja a közönség. Maga a művész sosem élt itt, ha jól tudom valamelyik unokaöccse hozta létre a Michelangelo által számára vásárolt épületben a kiállítást. Érdekesség számunkra, hogy a múzeum egyik leghíresebb igazgatója a magyar Tolnay Károly volt, akinek nevét emléktábla őrzi az előcsarnokban.
- PISA 05.16
-
Aznapra a fő irány Pisa volt, ott pedig kizárólagosan a Csodák tere, ami ugye sokaknak egy fontos állomás Olaszországban. A magam kíváncsiságából tán sosem mentem volna oda, de nagyon hálás voltam érte, mert a pisai dóm számomra nagyon nagy élmény volt. Csak hát a társaságnak megint valamiért rossz volt a hangulata, és ez délutánig így is maradt. Nem tudom mi volt az, amin nem tudtunk felül emelkedni, de valami, valamiért gyakran nem volt jó.
-
Na mindegy, a lányom és én megnéztük a Keresztelő kápolnát és a Dómot, mindkettő maradandó élményt nyújtott, bár az utóbbit feleslegesen hatalmasnak érzem, de ennek is bizonyára meg van a maga rituális magyarázata. Ha már ott voltam, nagyon szerettem volna látni még a Campo Santót is, de nem akartam visszaélni társaim fogyatkozó türelmével. Persze maga az egész tér csodálatos..., talán csak "annak a" harangtoronynak ferdesége rontott az összképen:-)
-
Viareggio felé folytattuk az utazást, nagynéni valamikor kapott valakitől egy képeslapot, amin egy csodaszép pálmafasor volt látható, és mindig vágyott volna azt látni. Nosza, rajtunk nem múlott. De sajnos a pálmafasor messze nem volt olyan szép, mint a képen, feltehetően valami vihar megtépázta az eltelt évtizedekben, mert sok kis pálma között volt sok nagy, olyan összevissza volt az egész. De mindez sem lett volna akkora baj, ám a hangulat ekkor már tényleg mélyponton volt. Na mindegy, megnéztük a tengert, összeszedtük valahogy magunkat. De mit tegyünk, merült fel a kérdés? Már akkor azt hiszem én se nagyon vágytam másra, mint visszamenni Firenzébe és saját utamat járni, de aztán mégiscsak indultunk az eredeti terv, Portovenere felé. Meg nem mondom most, hogy egyáltalán honnan tudtam annak a városkának a létezéséről, de szerepelt az elképzeléseimben. Mielőtt elérnék emlékeimben odáig, el kell mondjam, hogy én tudom, hogy Toszkána nagy általánosságban gyönyörű, de arrafelé egyáltalán nem tűnt annak, sőt, kifejezetten unalmas volt. Ám amikor átértünk Liguriába, egycsapásra minden megváltozott, és a házak színessége a mi hangulatunkat is lassan megváltoztatta. Mire Portovenerébe értünk már mindannyian jókedvűek voltunk!
-
PORTOVENERE 05.16
Hosszú ideig tartott az elég unalmas út míg egyik oldalon a tenger, a másikon Carrara márványhegyei között haladtunk. A liguriai szakasz már igazán izgalmas volt, Portovenere felé vezetett minket, és már kezdte mutatni bájait a Ligur tenger.
-
Később, egy nagyon szép mediterrán növényzettel áldott út mentén, csinosabbnál csinosabb villák sorából kilépve, egyszer csak ez a fenti látvány tárult elénk.
Portovenere számomra egy fogalom, bár tudom, illetve inkább sejtem, hogy a közelben lévő Cinque Terre városkái a nyílt tengerrel szebbek lehetnek, de nekem akkor ez a városka mindennél érdekesebbnek, szebbnek tűnt. Persze a képem lehetne sokkal jobb is..., biztos rengeteg jó kép van róla az interneten.
Hát igen, gondolhatjátok: ez jobban tetszett, mint a gyöngyszem kis Portofino? És igen, valahogy, valamiért sokkal jobban tetszett, pedig így a képen nézve valóban egy kicsit "rendetlennek" tűnik, de nekem nagyon tetszett. Aztán, amikor módomban volt végigjárni a házak mögötti utcát, utcákat, arra gondoltam, jaj, de jó is lenne itt lakni valamelyik szép kis ajtó mögött! De hozzátettem, ugyancsak gondolatban, hogy csak akkor, ha a férjem nem lenne halász! Elképzeltem, ahogy hazatérnek a férjek esténként a zsákmánnyal, azonnali pucolás..., brrr, na bocs, hogy most is elkalandoztam:-)
-
Nagyon tetszettek az utcácskák, és itt nagyon jól értelmezhető volt az itáliai "marinák" lényege, vagyis az, hogy a part felől egymáshoz tapadó házacskák földszintjei csak csónakházak, raktárak, melyeket nem olyan nagy baj, ha olykor eláraszt a tenger. De talán még ennél is fontosabb szempont, hogy a magas és keskeny lakások egymásba kapaszkodva védték az ott élőket a tenger felől fúvó széltől. A lakások bejárati ajtajai a fenti utcácskában vannak, és gyakorlatilag versenyeztek abban, kinek szebb az ajtaja, a lábtörlője. Nagyon szeretnék egyszer egy ilyen házacskában megszállni valahol, ha csak egyetlen éjszakára is!
-
Így utólag fel sem foghatom, hogyan történhetett meg, hogy nem fényképeztem le a Chiesa San Pietrót, ami a városka végén lévő sziklaszirten állt, de szerencsére az internet mindig kisegít!:-) Nagyon szép, nagyon hangulatos, ugyanakkor fenséges is volt fekete-fehér színében. Érdekes volt, hogy a templomban az egyik padon egy fekete-fehér cica üldögélt..., nem hiszem, hogy csupán véletlen a színek egybeesése:-)
-
-
Ha magát a templomot nem is, de az onnan nyíló kilátást lefényképeztem.
Később, míg a többiek beültek egy étterembe, én bekaptam egy paninit, és még egyszer körbesétáltam a városkát, amitől nehéz volt elszakadnom.
Az út haza, vagyis Firenze felé, már gyors és jó hangulatú volt a sztrádán, és azon az éjszakán végre én is remekül aludtam.
-
FIRENZE 2. 05.17-18
-
Minden bizonnyal életem egyik meghatározó napjára virradtam, mert ez a nap hozta meg számomra azt az élményt, amitől örök életre Firenze elkötelezett rajongója lettem. Pedig igazából csak egy teljesen átlagos reggel volt, ott élők és turisták számára egyaránt. Én sem valami különlegesség miatt indultam útnak, csupán péksüteményt kellett vinnem..., de kincset leltem!:-) Még éppen csak nyitogatták szemüket a többiek, mikor én kisurrantam egyedül, és nem lakván túl messze az Arnótól, elindultam arrafelé. Az utcák majdnem üresek voltak arrafelé, és egyáltalán nem is olyan hú de szépek, de mégis valami olyan különleges élményt adtak, amitől máig nem tudok, és főleg nem is akarok szabadulni.
-
Persze ezt az élményt igazán az tetézte, amikor leértem az Arnóhoz, forgalom nem volt semmi, csupán néhány futót vagy kutyát sétáltatót láttam a parton. Az Arno meg csendesen, békésen csordogált, a partján álló épületek illegették magukat a nyugodtan csordogáló vízben.
-
Aztán spuri vissza..., akkortól tudtam, hogy "küldetésem" van..., csak tán az nem éppen a zsemlék beszerzése volt, csak akik vártak rám, ezt nem is sejtették:-) A küldetésem ugyanis az volt, hogy akkortól fennen hirdessem Firenze tökéletlen szépségét!
-
-
Gyorsan vetettem pár pillantást a szerintem legszebb külsejű firenzei templomra, a Santa Maria Novellára, elbűvölt az is, ahogy teljes harmóniában élték szokásos reggelüket együtt a sétáló kutyák és galambok. Mondjuk a csodálatos templom tán szebb és főleg tisztább teret érdemelt volna, de ez a gondolat nem csökkentette akkor már maradandónak tűnő érzelmeimet Firenze iránt.-
Gyorsan valahol csak beszereztem azt a péksüteményt, feltehetően a közelünkben lévő hatalmas piacon. A többiek mit sem éreztek mindabból, amit én átéltem, míg ők szokásos reggeli rituáléjukat hajtották végre, vagyis kényelmesen tisztálkodtak, öltözködtek. Nem érezték, hogy Firenzében minden elvesztegetett perc mekkora könnyelműség!
-
Az én első elképzelésem arról, hogy miket szeretnék látni Firenzében, a San Marco múzeum megtekintése volt. Bár társaimnak nem sok fogalma volt arról, mit is fogunk ott látni, szívesen jöttek velem, és azt hiszem mindenki elégedett volt a látottakkal. A templom maga nem mondható különösebben érdekesnek, de az egész épületegyüttes páratlan élményt nyújtott nekünk is.
-
Nekem "személyes" indíttatás alapján azonnal nagy meglepetésben volt részem, mert a teremben, ahol tán jegyeket kellett venni, vagy nem..., nem emlékszem, de Ghirlandaio Utolsó vacsoráját láttam meg. Hirtelen azt sem tudtam, mit tévesztettem el, mert korábban sehol nem olvastam, hogy ez a hatalmas festmény 3 példányban is elkészült, én csak az Ognissanti ebédlőjéről tudtam. Persze biztos nem véletlen, hogy ezt annyira nem reklámozzák, mert a rálátás a helyiség berendezettsége és kicsinysége miatt nem az igazi, talán régen nagyobb volt. De ettől függetlenül örültem a látványnak.
-
Ám ez tényleg csak egy kicsi falat abból a sok szépségből, amit itt láthatunk, és amik 90 %-át a dominikánus szerzetesként élő csodálatos festőművész, Fra Angelico festette. Már maga az is élmény, hogy egy kolostor falai közt járhattunk, betekintést nyerhettünk az életükről.
-
A kolostorkertbe belépve számtalan látnivalót találunk, már rögtön a bejáratnál Fra Angelico festményei fogadnak minket. A kolostorkert közepén áll ma is egy nagy mandulafenyő, állítólag annak idején az idős Cosimo Medici, aki a saját költségén támogatta a kolostor építését, sokat elmélkedett ez alatt a fa alatt.
-
-
Számos kisebb, nagyobb helyiség megtekinthető már itt a festményekkel díszített árkádok alatt nyíló helyiségekben, és ezekben is láthatunk szebbnél szebb alkotásokat. Köztük mégis ez az alanti tűnik a legértékesebbnek, ahogy a dominikánusok látják Fra Angelico elképzelései szerint Jézus Krisztus kereszthalálát.
-
-
Amint felmentünk az emeletre, ahol a szerzetesek hálófülkéi vannak, és az első, amit láttunk, az Fra Angelico egyik csodálatos festménye, az Angyali üdvözlet volt még a bejáratnál. -
Innen indulhatunk erre a kivételesnek mondható sétára. A képen a kolostor ezen részének alaprajza látható, kiemelve alatta a fontosabb cellákat.
-
Néhány "gyöngyszem" a cellácskák falain látható festményekből.
-
Savonarola, a híres, hírhedt dominikánus szerzetes, aki Ferrarából érkezett élete utolsó állomására, Firenzébe. A cella, melyben firenzei tartózkodása alatt élt, ma is az ő emlékét őrzi.
-
Sok izgalmas látnivaló akad a világon, Olaszországban és azon belül Firenzében is, de az itt eltöltött órák biztos, hogy kivételes emlékként őrződnek meg emlékeinkben!
-
Mivel korábban még én sem láttam, nagy kíváncsiság hajtott engem is a híres, "legreneszánszabbnak" mondott tér, a Piazza Annunziata felé.
-
-
Miután alaposan körülnéztünk itt, szétszéledt a társaság. Arra már nem emlékszem, hogy ekkor már tudtunk-e arról, hogy aznap kezdődött az a bizonyos kulturális hét, amikor az állami múzeumok ingyenesek, de mindenki mást akart megnézni. A nagynéni az eredeti Dávidot akarta, a lányunk a Régészeti múzeumba kívánkozott, én meg akkor éppen a Palazzo_Vecchiót szerettem volna megismerni. Amikor a Piazza della Signoriára értem, igencsak meglepett az ott látható tömeg az előző napi nyugalomhoz képest, és úgy rémlik, akkor jöttem rá, hogy ennek oka az ingyenes hét kezdete volt. Na de pont ahová én vágyakoztam, a Palazzo Vecchio nem volt ingyenes, mert nem állami tulajdon, hanem firenzei..., és ennek ellenére bizony oda is elég sokan vágyakoztak. De azért bejutottam:-) Hát mit is mondjak róla? Azért olyan nagyon nem voltam oda érte. Persze sejtettem, hogy nem annyira az én ízlésem szerinti lesz, és mondjuk ha tudok már akkor a Palazzo Davanzattiról, akkor talán inkább oda mentem volna. De azért jól éreztem magam ott is, fényképet sajnos csak ezt az egyet készítettem, de a semminél ez is több.
-
Megbeszéltük, hogy a Piazza Santa Crocén találkozunk, és majd együtt nézzük meg a templomot. Így is történt, a téren ettünk, ittunk valamit, aztán végre bejutottam abba a firenzei templomba, a Basilica di Santa Croce, ahová leginkább vágytam. Sajnos nem pont az várt, amit reméltünk:-( A templom kétharmada fel volt állványozva, munkagépek és kalapácsok hangja szólt halk egyházi zene helyett. De szerencsére a híresebb síremlékek és a kápolnák is láthatóak voltak, így ez ügyben végül félig-meddig elégedetten hajthattuk aznap este álomra a fejünket.
-
Feltehetően pihentünk egy kicsit, mert még így utólag is elég keménynek néz ki ez a nap, pláne egy idősebb személlyel.
-
-
-
Következtek a Piazza del Duomo látnivalói. Gondolom megnéztük elsőre a Duomót. Mivel sajnos mindezekből egyetlen fényképem van, a Battistero kupolája belülről, így aztán majdnem mindegy, mit mesélek róla. De nincs is szükség sok mesére, hisz mindenki ismeri a Dóm tér épületeit, látványosságait. Most nem mentünk fel sehova, a Duomón kívül csak a Battisteróba mentünk be, ami kétség kívül elbűvölő mind kívül, mind belül.
Bár eléggé reménytelennek tűnt az érzékelhető emberáradat miatt, de gondoltuk, megpróbáljuk a Medici kápolnát. És sikerült! Nem is emlékszem valami kétségbeejtő várakozásra. Persze odabenn úgy voltunk, mint a heringek, de így is megérte ott lennünk. Valóban lenyűgözőek azok a síremlékek, és utána azért jó volt megpihenni a nagyhercegi kápolnában ücsörögve.
-
-
-
A következő, egyben utolsó firenzei napunk is viharosan kezdődött, nem csak képletesen, hanem a valóságban is, szakadt az eső, fújt a szél..., és nekünk nem volt jegyünk az Uffizibe!:-( Holott leginkább arról szólt az utazás, hogy Botticellit kell mutatni a nagynéninek. .., vagyis az szóba sem jöhetett, hogy elhalasszuk, de nem is akartuk! Ráadásul az eső is esett, és eső idejére semmi sem jó, csak egy múzeumi séta. Tervek voltak jegyvételre, de nem kalkuláltuk be az ingyenes hetet, amikor jegyet ugyan pénzért venni nem kell, de annál nagyobb tömeggel kell szembenézni:-( Ráadásul az esős idő is ellenünk dolgozott, hisz más program híján igen sokan akarták kincset érő firenzei óráikat fedett helyen tölteni. Nekünk még csomagolni is kellett, hisz aznap indultunk tovább Velencébe, így aztán a férjemre hárult a feladat, hogy elinduljon sorba állni. Mikor mi odaértünk, nagyjából előre látható volt, hogy minimum további 3 óra, míg bejuthatunk. A férjem szerencsére vállalta a mártíromságot, így aztán mi lányok mentünk a dolgunkra. Én a magam részéről a szó szoros értelmében elszaladtam az Ognissanti és Santa Trinita templomokba. Magam sem tudom miért, de nagyon kedvelem Domenico Ghirlandaio festményeit, és az előbbiben leginkább a legismertebb Utolsó vacsora alkotását szerettem volna megnézni. -
-
Nem vitathatom, hogy van ennél több szebb és izgalmasabb Utolsó vacsora freskó, de, mint írtam, Ghirlandaio, -akinek a nevét nem is ismertem, míg el nem kezdtem Firenzével foglalkozni-, emberi és festői mivoltával együtt a kedvenc festőm lett. És aki őt nem ismeri még, az tudja meg, hogy ő volt az, aki Michelangelót freskófestésre tanította, amit a fiú megtudott a mesterségről, azt tőle tanulta. Na jó, tény, hogy Michelangelo túlnőtt mesterén, de Ghirlandaio volt az is, aki meglátta, hogy az a fiatalember nem festőnek, hanem szobrásznak született! Állítólag ő maga vitte el az akkor 14 éves fiút Lorenzo Medicihez, hogy szobrászati kertjében tanítsák őt a szobrászkodás mesterségére.
Na de alaposan eltértem a tárgytól, sikerült megtekintenem a freskót és a templom egyéb szépségeit. Onnan aztán siettem a Santa Trinita templomba, ahol ugyancsak Ghirlandaio freskók vártak rám.
Aztán szaladtam vissza az Uffizihez, leváltottam a férjemet, mert mennie kellett a szállásra kijelentkezés céljából.
Már meg nem mondom pontosan, hogy hány óra várakozás után, de bejutottunk a múzeumba..., és őszintén szólva én másra nem is nagyon emlékszem, mint a Botticelli teremre, de a küldetés teljesítve lett:-)
-
VELENCE 05. 19-20-21
-
-
A múzeumban töltött idő után eddigi olaszországi utazásaink egyetlen büntetőcédulája fityegett az autónkon, bevallom, máig sem fizettük ki a ránk rótt bírságot. De az is emlékezetes, hogy szinte abban a pillanatban, amint beültünk az autóba, leszakadt az ég! Velencébe igyekeztünk..., sima dolognak tűnt, a távolság nem túl nagy, számításaink szerint legkésőbb hatra a szálláson kellett volna lennünk. Aztán kilenc lett belőle. Olyan pechszériát, ami minket kísért az autóval kapcsolatosan akkortól, elképzelni is nehéz.., tán az a ki nem fizetett büntetőcédula bosszulta meg magát:-(Eleinte jól szórakoztunk az esős idő okozta szebbnél szebb, színesebbnél színesebb természeti különlegességeken, de amikor Bologna után a férjem elfelejtett sávot váltani és mentünk a sztrádán Milánó felé, akkor kissé elromlott a hangulatunk, hisz 60 kilométert tettünk meg feleslegesen. Na jó, ez még belefért az időbe, közeledtünk Velencéhez. Néztük és sajnálkoztunk, hogy a másik irányból Velencénél mekkora hatalmas dugó van. Addig néztük, míg elnézve itt is a kijáratot, annak a dugónak a végére kerültünk. Na, akkor azért már fagyosnak volt mondható a hangulat. De végül is fél 9-re beértünk a velencei parkolóba, váltottunk az automatából három napos vaporetto bérletet, 9 körül a szállásunknál voltunk. Ez a szállás közvetlenül a La Fenice színház mellett volt, a neten találtam a címet. Már sötét volt,mire odaértünk, és nem találtunk semmi kiírást..., mert az a bronz kapunyitó, amiről felismerhettem volna, annyira kicsi volt, hogy a sötétben nem találtam. De jó helyen jártunk! Igaz, amikor beléptünk az épületbe, elég ijesztő volt az a raktárszerűség, ahová jutottunk. Akkor még nem tudtam, hogy Velencében a földszinteket a lehetséges árvizek miatt csak raktárnak használják. De végül is klassz volt a szállás, egy nagyobb szobában aludtunk mind a négyen, de cserébe volt saját erkélyünk!:-)
A fenti képeket reggel készítettem, az elsőt az erkélyünkről, a másodikat az elsőn látható hídról, mindkettőn látható Velence zászlaja, az első végén a Canale Grande látható, és a másodikon az a fehér sokablakos a La Fenice színház eléggé modern épülete, ami sajnos nem véletlen. Ha nagyon nézzük, látszik a színház fehér fala előtt az erkélyünk bordós velencei zászlaja.
Nagyon aggódtunk az időjárás miatt, míg a szállást kerestük láttunk komolyabb esőre utaló nyomokat, de másnapra remek idő fogadott végre minket.
- Akkor hát következett 3 nap Velence. Jó hosszú ez a belinkelt írás, de aki ide készül, annak biztos hasznos lesz! Bár én is még idejében olvastam volna, biztos másként értékeltem volna a látottakat.
-
Csak feltételezem, hogy ez a lenti videós kép a megérkezésünk estéjén készült, mert hogy ilyen este volt, mire megérkeztünk, pedig 1 körül indultunk Firenzéből.
-
Nem hiszem, hogy bárkiben kétség merülhetne fel arra vonatkozóan, hogy hová vezetett első utunk első velencei napunkon. A téren sajnos most sem találtunk mindent rendben, hogy éppen mit tataroztak, azt nem is tudom, de az óratorony mellett nagy Eiffel tornyot ábrázoló paraván volt látható. Biztos volt valami aktualitása, de arra már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy az összképet nagyon zavarta.
-
-
Arra persze emlékszem, hogy előbb a téren alaposan körbenéztünk, majd megtekintettük kívülről-belülről a még mindig csodálatosan szép templomot. A képek sajnos nem sajátok, de mi is láttuk azt, amiket ábrázolnak:-)
-
Sétáltunk is egy keveset, de a lényeg az volt, hogy felmentünk végre a harangtoronyba! Elég drága, de pazar mulatság volt!
-
Valami időjárási különlegesség okozhatta, hogy ilyen furcsák lettek a fényképek, de akkor ugye a hagyományos gépen ez nem volt látható. De azért így is szeretem ezeket a képeket, főleg az alsót.
-
Bár, hogy őszinte legyek, elég nagy pofon volt nekem, hogy a képen látható San Giorgio Maggiore tornyát tatarozták. Tán a korábbi velencei beszámolómban említettem, hogy amikor első alkalommal megérkeztünk Velencébe, láttam egy hatalmas posztert egy utazási iroda ablakában, ahol ebből a toronyból készült fotó mutatja a várost, és én azonnal beleszerettem abba a látványba. Most, amikor esélyem volt végre oda elhajózni, esélytelennek tűnt, hogy felmehessek a tornyába:-( De azért áthajóztunk, ha már úgyis volt bérletünk. Persze nem lehetett a toronyba felmenni. A Palladio mester által tervezett templom szép kívül, belül egyaránt, de belső tere nekem eléggé ridegnek tűnt, bár az is lehet, hogy csak én voltam túlságosan csalódott. Mégpedig annyira csalódott lehettem, hogy valahogy el is ástam magamban jó mélyen ezt az emléket, döbbenetes, de teljesen elfelejtettem, hogy jártunk ott! Csak most, amikor az utazás után készült leírásomat nézegettem, akkor szembesültem a ténnyel. Bár volt bennem valami emlék, mintha kerestük volna Szent Gellért emléktábláját, de túl halvány volt. Ennek az emlék kihagyásnak más is lehetett az oka, de ez már túl személyes dolog.
-
A lényeg, hogy voltunk akkor ott, és ez a kép a hajóról, vagy tán a templom előtti partról készült.
-
Na meg azért is, mert a következő képemen ez a hosszú partszakasz látható, valószínűleg az történt, hogy arrafelé ment vissza a vaporetto, és mi kiszálltunk belőle az ott lévő hatalmas parknál.
-
A park valóban jó nagy volt, és a maga nemében szép, kellemes lehet itt töltenie idejét annak, aki a városban él. De nekünk azért erre nem sok időnk volt, megnéztünk egy hatalmas Garibaldi szobrot, aztán indultunk visszafelé.
A terv az volt, hogy itt kényelmes helyet kapunk majd a vaporettón, és szépen végighajókázunk a Canale Grandén. Kényelmes hely sajnos nem volt, de a hajókázás és az egyik part levideózása állva is megtörtént. Arra az oldalra akkor sütött a nap, a másikra reggel, aminek levideózására másnap történt meg.
-
-
A fenti képek már a Rialto hídról készültek, aminek környékén igazán kellemesen töltöttük az időnket, sok érdekes látnivaló van arrafelé is.
Ha jól emlékszem sétálva mentünk vissza az Accademia hídig, ahol találkoztunk a lányunkkal, aki Velencétől már nem igazán tartozott hozzánk, hanem spanyol barátjával járta a várost.
-
Volt valami elintézni valónk, majd estére randit beszéltünk meg Buránóba. Mentünk mi is tovább a magunk útján, erről azonban már nincsenek se képeim, se emlékeim, bár azt hiszem elsétáltunk a szállásunkig, és felmentünk kicsit pihenni.
-
Délután jött a hajókázás, előbb elmentünk a San Michele temető mellett, aminek látására nagyon vágytam és vágyok azóta is, de akkor nem tűnt alkalmasnak, bár az időnkbe éppen beleférhetett volna, csak hát nem mindenki rajong a temetőkért úgy, mint én.
-
Muránóban azért kiszálltunk, körülnézni nem nagyon néztünk körül, inkább csak szuvenírek vásárlására korlátozódott az ottlétünk.
--
-
Több ilyen rom lepte szigetecske mellett hajóztunk el, eléggé megindító látvány.-
Végre megérkeztünk Buránóba, hogy mi a képek sorrendje, azt már nem tudom, de alapjában véve egyáltalán nem fontos a sorrend, nincsenek ott olyan látnivaló, amiket sorba kellene venni, csupán sétálni kell, és örülni, hogy ott lehetünk. Ez egy olyan hely, ahol nem nagyon lehet rosszkedvű az utazó, a színes házak a legfagyosabb szíveket is felmelegítik. Persze lehet rajta vitatkozni, hogy szép-e, vagy sem, de nem hiszem, hogy ez fontos lenne. Egyszerűen jó ott lenni, és ennél több nem nagyon kell.
-
-
Ezeken az első képeken látható templomhoz közel volt a kiszállás, legalábbis úgy emlékszem, de lehet, hogy tévedek. Mindenesetre az biztos, hogy a torony eléggé ferde, de ez ebből az irányból nem látszik. Bizonyára mindent elkövetnek, hogy megmentsék, kicsit ijesztő látvány.
-
-
-
Nekem olyan érzésem volt itt sétálva, hogy ez a kis sziget egyszer csak megelégelte a szegénységét és elhanyagoltságát, valakinek kipattant egy szikra a fejéből az érdeklődés megszerzésére. Vagyis színesebbnél színesebbre festették házaikat, ettől aztán az emberek boldogan mennek oda, felvidulnak, könnyedebbek lesznek. Valami olyan egyszerűen megható különlegességet kapnak, amiket nem kell értelmezni, megmagyarázni, hanem csak úgy szimplán élvezhető ez minden korosztálynak, minden műveltségi szintnek.
-
-
Ráadásul a csatornácskák vizében megismétlődik a látvány..., kell ennél több az egyszerű léleknek? Biztos kell, mert még a csónakok is színesre vannak festve!:-)
-Vacsoráztunk, finom, de felejthető dolgokat, a gyerekek is megjöttek..., végül is jól éreztük magunkat, de azért én már egyre idegesebb voltam, hogy itt "csak úgy" telik az időnk.
Este sétálgattunk még a Szent Márk tér körül, nézegettük a kivilágított kirakatokat az oly jellemző velencei kínálattal, és a vacsorázó embertömegeket. De lélekben én biztos, hogy már a reggelre gondoltam!
-
-
Aztán egy majdnem üres Szent Márk térnél mi lehetne izgalmasabb? Egyszerűen imádtam! Itt egy másik hölgy húzós bőröndjének zaja verte fel a nyugalmat, és keltett bennem furcsa, irigykedő gondolatokat a függetlensége. A videós képek tanúsága szerint még a galambok is aludtak, akkor erre nem figyeltem fel, pedig alapvető lehetett a hiányuk.
-
Miután kigyönyörködtem magam, vaporettóra szálltam, és végigvideóztam a reggeli napfényben fürdőző, onnan számítva jobb parti palotákat.
-
Reggeli..., erről azért írok pár sort, mert érdekes volt, ahogy érdekes volt az egész szállásunk. Egy hölgy, Eleonóra örökölhette talán velencei otthonukat, melynek két vagy három szobáját kiadták vendégeknek. Maga a reggelizés az ő személyes ebédlőjükben történt egy nagy ovális asztalnál, mely felett egy réginek tűnő freskó díszlett. Bevallom, kicsit furcsa volt, hogy míg reggeliztünk, addig a papa hancúrozott a kanapén a gyerekekkel, de gondolom, hogy ezt sokan pozitívan értékelték volna, a hiba biztos bennem van, akinek idő kell a bizalmaskodáshoz, és erre ott akkor nem volt idő. Amúgy szokásos édes reggeli volt, de a második reggelinknél ott volt egy angol házaspár, akik remek sonkával, sajtokkal voltak felszerelkezve, és nagyon kedvesen minket is megkínáltak, így aztán egész jó alapokkal indultunk útnak.
Második napunk első állomása a Dózse palota megtekintése volt. A férjem nem érezte jól magát, így kihagyta ezt a fárasztónak tűnő lehetőséget, helyette a közeli kis parkban pihent.
A nagynéni és én..., na meg rengeteg lépcső és látnivaló.
-
Sajnos a látogatható termek egész más sorrendben voltak, mint a könyvemben, és valahogy nem igazán tudtam megtalálni a rendszert, de végül is a látnivalók önmagukért szóltak.
-
-
A fenti képek a palota nagytermének erkélyéről készültek.
-
-
A csúcspont mindenképpen a Sóhajok hídján történő átmenetel volt, mert hát az mégis csak inkább egy fogalom, mint valami építmény. Bár a termekben visszafogtam magam, de ezt a fényképezési lehetőséget nem hagyhattam ki!-
Eléggé fárasztó volt már ez a program is, de én fáradhatatlannak éreztem magam. Sajnos azonban a türelmem elfogyott, így aztán engedélyt kértem társaimtól a távozásra, amit meg is kaptam, bár azt hiszem nem vették jó néven. De szükségem volt már néhány óra saját tempóban, saját érdeklődés szerinti sétára!
Az elsődleges tervem a Castello és a Cannaregio negyedek találkozása körüli városrész megtekintése volt. Tán valamilyen útba
esési célszerűség miatt a Querini-Stampala múzeumban kezdtem. Tetszett a múzeummá alakított egykori nagypolgári otthon, de talán egy kicsit személyesebbet, emberibbet vártam. Volt ugyan benne szinte minden, amit egy közepesen nagyvonalú palotába elképzelhetünk, még tán játékszoba is, de erre nem esküszöm. A lényege azért mégis a képtár volt, melynek tanulmányozásával közelebb juthatunk a "hétköznapi" velencei élet megismeréséhez..., mondjuk középosztálytól fölfelé.
Innen a San Marco és a Zanipolo, na meg a Donatello készítette nagy lovasszobor felé indultam, de azt hozzá kell tennem, hogy ezen a környéken is minden lépés új és még újabb örömökkel ajándékozott meg engem.
-
Ilyen jó képet sikerült csinálnom a tér híres látnivalóiról a Google Earth segítségével, minden itt van a képen, ami érdekes lehet: szép épületek egy csatorna mentén, víz és felette egy híd, Scuola Grande di San Marco, a Santi Giovanni e Paolo templom. És még látható itt Verrocchio Colleoni zsoldosvezért megjelenítő híres szobra is, amit én sajnos ottjártamkor csak dobozban láttam, mert éppen felújítás alatt volt.
-
A San Marco akkor tájt lehetett renoválva, nagyon szép volt, ékszerként ragyogott a napfényben. Oda bemenni talán nem lehetett, ezt így most biztosan nem tudom, mintha valaki írta volna, hogy ő járt benne.
-
-
Nem értem azért be ennyi szépséggel, és amit kerestem hamarosan meg is találtam. Ez a Santa Maria dei Miracoli templom volt, ami alapvetően egy csoda. Fényképezni persze nem lehetett, de a fenti linkben van a belső térről egy nagyon jó kép. Csak azt mondhatom róla, hogy valami kisebb csoda, amit mindenkinek, aki érdeklődik a szépségek iránt, látnia kell. Maga a belső felépítése, a magasra helyezett oltár is megkapó, de az a rengeteg gyönyörű márvány fantasztikusan hatásos.
-
-
Még bóklásztam arrafelé egy keveset, ezen a környéken már az is elég ahhoz, hogy remekül érezzük magunkat. Sétálgattam a Fondamenta Nuovón is, vágyakozva néztem a Holtak szigetét, mert nagyon kedvelek temetőkben sétálni. De az idő már sürgetett, és voltak még terveim. -
Árkon, bokron keresztül eljutottam a Rialto hídhoz, persze eközben is élveztem minden lépést. Igazából Velence legrégibb templomát kerestem ott, de sajnos nem találtam, és nagyon fogyott az időm a megbeszélt találkozóig.
-
Így aztán hajóra szálltam, hogy eljussak a Santa Maria delle Salute templomig, ahová immár harmadszor próbáltam bejutni, most végre sikerrel. Bevallom a legnagyobb hatást rám a templom monumentalitása tette, azon túl meg Tintoretto Kánai menyegzője.
-
Innen már célirányosan mentem a Zattere rakpartra, ahova megbeszéltük a fél négyes találkozót.
-
De valamit elfelejtettünk, mégpedig azt, hogy legalább nagyjából megbeszéljük a kb. másfél kilométer hosszú rakparton a találkozás helyszínét. Persze közben nézelődtem, de leginkább nem a part, hanem az épületek felé.
-
Utólagos megbeszélés alapján pont ezután a San Trovasónál készült lenti felvétel után a gép elrakásával foglalkozhattam, miközben elmehettem mellettük.
-
Ekkor még eszembe sem jutott figyelni őket, hiszen semmi nem indokolta, hogy ott legyenek. Megbeszélés híján arra gondoltam, hogy csak nem kereshetem őket mindenütt, és mert előző ottjártunkkor a rakpart végén hosszan időztünk, így nekem logikusnak tűnt, hogy ott találkozzunk. Persze idővel egy darabig visszamentem keresni őket, de addig valóban nem, ahol ténylegesen voltak, hanem kb. 20 méterrel korábban visszafordultam.
-
-
Na de az a fél óra, amíg cipőmet levéve sajgó lábaimat egy stégen lógattam, nagyon kellett már nekem, mert igencsak elfáradtam. Ráadásul nem is unatkoztam, mert nagyon jópofa dolgot figyeltem. Tőlem úgy 3 méterre megállt egy csomagszállító csónak, amin egy fiatalember és a kutyája tartózkodott. A fiatalember összeszedte a csomagokat, kiszállt a csónakból és elindult a házak elé. A kutya, míg elvolt, szinte egyfolytában ugatott, úgy tűnt, mintha kétségbe lenne esve, amiért magára hagyta a gazdája. Ez legalább 10 percig tartott, fel-alá szaladgált a csónakban, de nem ment ki a partra. Aztán egyszer csak leült a csónak távoli csücskébe, és pillanatokon belül megjelent a gazdi. Tett vett a csomagok között, a kutya végig fekve figyelte. Aztán leült a gazdi, elindította a csónakot, a kutya odasietett, és közvetlenül mögé feküdt, majd nagy békességben és szeretetben elindultak. Talán nem tűnik túl izgalmasnak a dolog, de nekem igazi élmény volt az esemény szemlélése. Kezdjük ott, hogy csónakon hozzák a csomagokat..., de persze a lényeg a kutya volt. Akkor én úgy gondoltam, hogy a kutya valóban aggódott a gazdája elmenetele miatt, de aztán rájönni véltem, hogy nem a gazdája után ugatott, hanem azért, mert vigyázta idegenektől a csónakot és annak tartalmát, vagyis ő is aktívan részt vett a vállalkozásban, nem csak játékból csónakázott!:-)-
Na de visszatérve a helyzethez, fél óra után nem várakoztam tovább, egy darabig felsétáltam, aztán mentem tovább, voltak még terveim.
Elsősorban a Scuola Grande di San Roccót szerettem volna megnézni, de pont az orrom előtt zárt be, bosszúságomban toporzékolni szerettem volna.
-
Miután megnyugodtam a San Pantalon templomot céloztam meg, amire ugyancsak nagyon régóta kíváncsi voltam. Érdekes véletlen, hogy a Google képen éppen egy postáscsónak van a templom előtt, ilyesféle volt az "enyém" is, csak a kutya hiányzik..., bár lehet ő is ott van valahol, csak éppen nem látszik:-)
-
A neten látható képek sem érzékeltetik a mennyezeti freskó keltette helyszíni hatást. A mennyezet talán alacsonyabb, mint az a templomokban megszokott, vagy csak a mű volt mesterien megcsinálva, de szinte benne voltunk az igen sötét alapú képben, mintha ránk borult volna az a haragvó ég! Nagyon hatásos volt, egészen kivételes élmény, csodálkozom is rajta, hogy nem tartozik a feltétlen látnivalók közé. Az, hogy a freskó ráadásul a festő életébe is került, amikor munkáját vizsgálgatva lezuhant az állványról, még misztikusabbá teszi a helyszínt. Kicsit olyan, mintha amiatt az általa festett haragvó ég miatt kellett volna bűnhődnie. Antonio Fumiani neve csak azoknak mond valamit, akik jártak ebben, az amúgy feltehetően nem jelentős, templomban.
Érdemes keresni róla képeket a neten, olyat, ami jobb minőségű és amin a pillérek is láthatóak.
Méltó befejezése volt aznapi programomnak, és tulajdonképpen velencei programjaimnak is ez a templom.
De igazán vicces volt, hogy az egyik kis hídon már a szállásunk felé menve valaki megfogta a karomat..., szándékosan nem sikerült, de véletlenül összetalálkoztam a többiekkel!:-)
Nagyon elfáradtam, már este sem mentem szerintem sehová, de igen jól szórakoztam az erkélyünkön, ami alatt jöttek sorban egymás után a gondolák, és hol egyik, hogy másik gondolás éneke visszhangzott a falak között. A hang miatt sajnos erről is csak videó felvételem van.
-
De azért hű maradtam önmagamhoz, reggel, míg a többiek csomagoltak, elszaladtam az Akadémiába. Az első voltam, aki bejutott, és, mint hamarosan rájöttem, időrendben fordítva indultam el. De nem nagyon törődtem vele, mert szűk egy órám volt csupán a gyönyörködésre. Azért mentem el, mert arra gondoltam, hogy tán sosem lesz újabb lehetőségem erre az élményre. Sok szépet láttam azalatt az egy óra alatt is, maradandó emlék!
-
Tulajdonképpen nem is tudom, hogy hány óráig kellett elhagyni a szállást, de reggeli után kihurcoltuk csomagjainkat a parkoló autónkba. Ott tanakodtunk, hogy mit is tegyünk, hisz még csak kora délelőtt volt. Az igazság az, hogy a társaság nagy részének elege volt Velencéből, nem akartak már visszamenni. Azt hiszem , hogy akkor tán én is túl fáradt voltam a városnézéshez, bár ha a többség úgy akarta volna, biztos erőt veszek magamon, és találtam volna megfelelő programot. De végül eszembe jutott, hogy az autónak van befizetett helye, nekünk van vaporetto bérletünk, menjünk hát el a Lidóra! Az ötlet osztatlan sikert aratott, és valóban kellemes kis kirándulás volt. A lányunk még úszkált is a tengerben, mi csak a lábunkat áztattuk, miközben kagylókat gyűjtöttünk, rákok fura mászásában gyönyörködtünk.
-
Amikor húztam fel a cipőmet, akkor vettem észre, hogy az előző napi sok sétától cafatokban lógott a bőr a talpamon, de nem fájt.
-
Vissza vaporettóztunk a városba, még ettünk egy paninit a "szokott" helyünkön, aztán indultunk hazafelé. De nem volt az az út olyan egyszerű, azt hiszem keveseknek lehetett olyan "élményben" részük, mint ami nekünk adódott!
Kezdődött azzal, hogy hatalmas dugóba kerültünk Velence felett, és az akkor tán 1 éves autónk elég furcsán kezdett viselkedni, komoly aggodalomra adva okot. De a dugó végeztével ez a probléma megoldódottnak látszódott, fellélegezve száguldottunk az osztrák határ felé. Ám a határ előtt van egy Autógrill, gondoltuk, beugrunk még oda. A lényeg az, hogy amikor be akartunk szállni az autóba, teljesen halottnak tűnt, még az ajtókat sem lehetett kinyitni. Szerencsére az autónk benne volt valami nemzetközi szerviz hálózatban, így aztán hosszas telefonálgatást követően néhány óra múlva értünk jött egy autószállító. Valami módon kinyitotta az ajtókat, beültetett minket, felemelte velünk együtt az autót, és úgy utaztunk a holdvilágos éjszakában egy nem túl távoli kisvárosba. Ott az éjszaka közepén kinyitotta a műhelyét, kicserélte amit ki kellett, és folytathattuk, illetve befejezhettük az utazást.
Akkor tényleg azt hittem, hogy az volt az utolsó. Szerencsére tévedtem.
.jpg){kind=link}
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése